Kereső toggle

Magyar Gulag-foglyok visszaemlékezései

Megjárták a földi poklot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hozzávetőleg 18 millió ember töltött el hosszabb-rövidebb időt az úgynevezett Gulag-táborrendszerben 1929 és 1953 között. A „málenkij robotra” elhurcolt magyarok száma 700 ezerre tehető, akik közül 300 ezren már nem tértek haza. Nekik állít emléket a február 25-ig meghosszabbított Gulag-emlékév keretében megjelenés előtt álló Gulag történetek – Dél-alföldi magyarok és magyarországi németek a szovjet munkatáborokban című tanulmánykötet.

Vásárhelyi Dániel éppen szolgálatban volt a kiskunmajsai vasútállomáson mint forgalmista gyakornok, amikor egyszer csak kivágódott a forgalmi iroda ajtaja. Két „davajgitáros” orosz katona lépett be, akiken már akkor látszott, hogy nem éppen színjózanok. Ordítozni kezdtek, hogy „gyévocská” és „vino.” Az alig húszéves fiatalember igyekezett őket kiterelni az irodából, ám miután az oroszok a levegőbe lőttek, inkább a 250 méterre lévő pincegazdaságot ajánlotta a hívatlan vendégek figyelmébe. Csakhogy a bizalmatlan oroszok maguk előtt terelték informátorukat egészen a pincéig, ahol azonmód csapra vertek egy hordót, és lerészegedtek. Dániel igyekezett is vissza az állomásra, ám eközben Szank felől négyes sorokban feléje haladó komor menetoszlopra lett figyelmes, amit géppisztolyos oroszok kísértek. Nem tudta mire vélni, amit lát, hát bevárta őket. Amint az első őr melléje ért, rögtön ráordított, hogy „te mocskos fasiszta”, és belökte a sorba – mint kiderült, egy szökevény pótlására éppen kapóra jött az egyenruhás férfi, még akkor is, ha nem katona, hanem vasutas volt. Ezzel kezdődött Vásárhelyi Dániel pokoljárása.   


Az egykori Gulag-fogoly történetét fia, ifjabb Vásárhelyi Dániel mesélte el Pap Eliza történésznek, ennek nyomán pedig tanulmány született a bevezetőben említett kötetbe. Mint elmondta, apja a munkatáborig tartó hosszú utazásról kevés részlettel szolgált. „A vonat olykor-olykor megállt, ilyenkor kapták az ételt és a vizet, és ilyenkor rakták ki a sínek mellé a halottakat. Az egyik ilyen megállónál jóapámék figyelmesek lettek egy szalmakazalra, ami alkalmasnak látszott, hogy abból szalmát vegyenek és tüzet gyújtsanak melegedni. Egy-két maroknyit meg is gyújtottak. Ahogyan hordták volna tovább a szalmát, a kazalból előtűnt egy pár rossz cipő, aztán pedig a gazdája is, aztán még egy, kettő, három, négy halott. Kiderült, hogy a szalmakazal csupán a transzportokból kirakott halottak négyes sorokban egymás fölé gúlába rendezett tömegét álcázta” – idézte fel.
A foglyok egy szögesdróttal körülkerített lágerbe kerültek, ahol félig földbe ásott barakkokba zsúfolták őket. Bár Vásárhelyi Dánielt 1947 őszén, már háromévi fogsággal a háta mögött – több ezer társával együtt – „bíróság” elé állították, a szabad ég alatt, deszkából ácsolt, kecskelábú asztal mögött ülő szovjet tisztek előtt hiába mondta el oroszul igaz történetét, a pár soros jegyzőkönyvbe annyit írtak: az ellenség oldalán fegyverrel harcolt a Szovjetunió ellen. Így a fiatalember még egy telet volt kénytelen fakitermelő munkát végezni a dermesztő hidegben. A munka abból állt, hogy a rabok párosával kaptak egy-egy nagy keresztvágó fűrészt, és azzal döntötték ki, illetve gallyazták le a kijelölt területen lévő fákat. A munka végeztével – mert a lágerben is ezzel a fával fűtöttek – mindenkinek választania kellett egy magához való rönköt, amit a vállára véve cipelt be a sok kilométerre lévő lágerbe. Itt azonban érdemes volt vigyázni, ugyanis ha a rönköt túlságosan kicsinek találta az őr, ő mutatott rá egy sokkal nagyobbra, amit szinte esélytelen volt a hosszú, rendszerint éjszakába nyúló úton végigcipelni. Ha valaki elesett és nem tudott felállni, az őrök addig ütlegelték puskatussal, amíg talpra nem állt. Ha erre nem volt képes, akkor általában a helyszínen agyonlőtték.    
Gulág-foglyok csatornépítés közben. Erőltetett menet.
Az őrök szokása volt, hogy a csikorgó téli napokon, még hajnal előtt ébresztőt tartottak, és a priccsek elé állított lábbelikbe – ami hatalmas értéknek számított – jó kondíciójú rabokat válogattak, akikkel azonmód indultak is a fakitermelésre. Egy ilyen alkalommal Vásárhelyi Dániel éppen beteg volt, és annyira rosszul érezte magát, hogy tudta, ha elviszik, már soha nem tér vissza. Kipréselte hát magát az egyik szellőző nyíláson és elbújt a hullakamrában, ahol a fagyos télen a halottakat négyes sorokba rendezve, gúlákban tárolták a tavaszi temetésig. Négy napot töltött ott étlen-szomjan, mire visszamerészkedett a barakkba. Szerencséjére a tábori suszter, akinél alkalomszerűen dolgozott, utólag igazolta a távollétét.

Sztrájk a Gulagon

A lágerben az étkezés csapnivalóan rossz volt, a rabok folyton éheztek. Különösen télen, amikor lehetetlen volt a munkába menet a földekről krumplit, káposztát, tököt szerezni. A fogság második évében annyira gyengék és elkeseredettek voltak már, hogy spontán ötlettől vezérelve kollektíven nem vették fel sem az aznapi moslékszerű reggelit, sem pedig a munkát, hanem a barakkok előtt gyülekeztek. Az oroszok próbálkoztak szép szóval, keménykedéssel, még forró gulyáslevest is készítettek és kínálták azoknak, akik felveszik a munkát. Már délutánba hajlott a nap, amikor az oroszok a szögesdróttal kerített tábor egyik sarkába hajtották őket. Aztán a rabok és a tábor közé sebtében drótkerítést húztak fel, csak egyetlen ajtót hagyva rajta. Aztán a külső kerítést is elbontották. Majd sűrű káromkodások között tájékoztatták a foglyokat, hogy mivel elhagyták a tábor területét, ezért ők szökevények, akiket, ha nem térnek vissza azonnal és nem veszik fel a munkát rögvest, azonnal lelőnek. Nyomatékul aztán a levegőbe is lőttek. Mivel a fakitermelésen megtapasztaltak nyomán a foglyok tisztában voltak vele, hogy az oroszok nem tréfálnak, ezért a sztrájk véget ért.
Másnap kollektív büntetésként a résztvevőket olyan cementgyári munkára küldték, amit addig a német tiszteknek és az SS-alakulat tagjainak tartottak fenn, és amit egy hónapnál tovább senki nem bírt. Szerencséjükre egy kárpátaljai származású, magyar nemzetiségű „orosz” tiszt eljárt az érdekükben és elérte, hogy öt nap után megmenekültek a cementgyárból.
„Jóapám fogságbeli négy keserves évében kevés megmosolyogtató történet akadt, ezek viszont egytől egyig az evéshez kapcsolódtak. A túlélés záloga volt, hogy valamiféle ehető dologhoz jussanak. Amikor volt mit enni, netán még bőség is volt belőle – például ősszel a krumpliból – az volt számukra a jó világ” – emlékezett vissza az egykori fogoly fia. Apja elmesélte neki például, hogy egyik ősszel a rabokat néhány napig krumplit szedni vezényelték a kolhozba, ami nagy ünnep volt a számukra, hiszen a munka közben annyi krumplit vételeztek, hogy hetekig azt ették. A krumplit viszont meg is kellett sütni valahogy, mert nyersen nem lehet megenni, de persze a barakkban lévő vashordós kályhához nem fértek valamennyien hozzá. Ezért kieszelték, hogy ha egy hosszú drót végére egy fadarabot hurkolnak, arra felfűzik a krumplikat, aztán a barakk földdel fedett tetején felmászva ezt leengedik az alattuk lévő kályha füstcsövébe, így sütve meg a krumplit. Hosszú ideig működött ez a rendszer. A baj akkor történt, amikor némileg elszemtelenedve az őrség barakkjának a füstcsövét is kiszemelték erre a célra. Ott ugyanis egy erősebb kályha működött, aminek az lett a következménye, hogy a drót végén lévő fadarab elégett, az ötven-hatvan krumpli pedig bezúdult a füstcsőbe, eltömítve a füst útját: az őrök szitkozódva, köhögve rohantak ki a szabad levegőre.
Vásárhelyi Dániel 1948 októberében térhetett haza, és először a debreceni hadifogoly-gondozóba került, ahol alaposan kioktatták őket: „Maguk nem mások, mint hadifoglyok, aki pedig ezt elfelejtené, netán másként emlékezne, az menten visszakerül oda, ahonnan most érkezett.” Fia elmondása szerint emiatt az egykori fogoly soha nem használta a Gulag vagy a málenkij robot kifejezéseket, csupán hadifogságot emlegetett. Mivel a szovjetek a kartonjára azt írták, hogy „fegyverrel harcolt a Szovjetunió ellen”, továbbra is megfigyelés alatt tartották, és a vasúthoz ugyan visszakerült, ám ennek ára az volt, hogy be kellett lépnie a pártba.

Virág az oroszoknak

A Gulagra deportált magyar állampolgárok között jelentős számban voltak német nemzetiségűek: közülük 1944. december végétől 1945. februárig mintegy hatvan-hetven- ezer férfit és nőt vittek el kényszermunkára – idézi fel a kötetben Polgár Zoltán, akinek dédszüleit, Istela Menyhértet és feleségét, Júliát a Bács-Kiskun megyei Császártöltésről hurcolták el. Az asszony visszaemlékezései szerint a településre 1944. október 30-án jöttek be az első oroszok. „Az asszonyok éppen virágot vittek a temetőbe, mert Mindenszentek napja volt. Az oroszok leugráltak a kocsikról, és elvették tőlük a virágot, mert azt hitték, hogy nékik szánták” – emlékezett vissza. Az oroszok érkezését követően a településen megjelent egy hirdetmény, amelynek értelmében a huszonöt és harmincöt év közötti nőknek, valamint a tizennyolc és negyvenöt év közötti férfiaknak romeltakarításra kellett jelentkezniük. A közmunkára elhurcolt helyiekkel azonban – az ígéretek ellenére – nem a kiskőrösi vasútállomást takaríttatták ki, hanem a Donyec-medencébe deportálták őket, ahonnan csak évek múltán térhettek haza.
„Megérkeztünk a földi pokolba, ahol rettenetes hideg volt akkor. Üres deszkán, a szabadban aludtunk, így vészeltük át az első telet” – emlékezett vissza Júlia, akit eleinte szénbányában dolgoztattak. Tizenkét órás váltásokban szálltak alá a mélybe. Akik a felszínen maradtak, körkörösen összebújtak, hogy így melegítsék egymást, ám a kör szélén lévők közül így is minden reggelre többen megfagytak. A holttesteket a hó alá kaparták el. Az olvadás után a szénhordó teherautók miatt az utak járhatatlanná kezdtek válni, ezért a halottakat a nyomvályúba fektették, így biztosítva, hogy a teherautó ne süllyedjen el a sárba. Az asszony elmondása alapján megtörtént, hogy a halottak törött végtagjai kiszúrták a teherautó kerekét.
„Amikor mentünk vagy jöttünk a munkába sokszor előfordult, hogy nem tudtunk lélegezni az orrunkon keresztül, mert összefagyott. Az oroszok szerint előfordult, hogy mínusz 42 fok volt” – idézte fel az asszony. Tavasszal a „pihenőben lévők” engedélyt kaptak arra, hogy a környéken lévő fákból barakkokat építsenek a hideg ellen. Először az őröknek, raktáraknak és legvégül saját maguknak. Persze eközben folyamatosan teljesíteni kellett a bányában is. „Emberek odalent a pokol van, mi innen már nem kerülünk haza, mondogattuk sokszor. Nyolcvan métert ereszkedtünk a lifttel, utána gyalog mentünk egy kilométert a föld alatt egy rozoga, öreg petróleumos lámpával. A tárnában – aminek a magassága több mint egy méter lehetett – úgy mentünk, mint a majmok” – mesélte.
Az első időkben nem igazán kaptak élelmet, ezért a nyírfákról leszedett kérgekkel táplálkoztak. A tűlevelekből próbáltak maguknak forró innivalót készíteni. Előfordult olyan eset is, hogy az őrkutyát agyonütötték, megfőzték és megették. Naponta egy kis darab kenyeret és tiszta vizet kaptak.  Miután elkészültek a raktárbarakkok, már helyben főztek, káposztalevest és kását. Lett konyha, egészségügyi szoba, illetve a tiszteknek saját házuk, ahová családostól költöztek. A tábor néhány hónap leforgása alatt kisebb faluvá „fejlődött”, ahol már áramellátás is működött – természetesen nem a foglyok barakkjaiban.

Káposztatorzsa fizetésként

Júlia hamarosan felszabadult a kemény fizikai munkából, ugyanis egy orosz tiszt észrevette, hogy kis pihenőidejében a férje elszakadt nadrágját varrja. A tiszt elkérte tőle a megvarrt nadrágot, megnézte, visszaadta és mondta neki, hogy kövesse. Egy halom szakadt katonaruhát rakatott elé, amit meg kellett varrnia. Mikor végzett, a tiszt tüzetesen ellenőrizte a munkáját, és kapott még egy halom ruhát. A fizetség egy káposzta torzsája volt. Ezután mint varrónő tevékenykedett. Később kapott egy kisebb barakkot, ahol már dobkályha is volt, és egy Singer varrógép is előkerült. „Díjazását” is megemelték: a torzsa mellett kapott kenyérhéjat, kősót, krumplihéjat, lórépát és néha egy kis mahorkát (dohányt) is. Az így kapott szegényes alapanyagokból a császártöltési barakknak némi levest tudott főzni táplálék-kiegészítésként, amiért a társai nagyon hálásak voltak.
Egy nap egy orvos házaspárhoz küldték takarítani, ahol pénzérmék és élelmiszerek voltak különböző helyekre eldugdosva. Elvégezte a takarítást, és a házaspár által elrejtett értékeket mind az asztalra pakolta. Az orvosnő, amikor meglepődve látta, hogy semmit nem lopott el, az ennivalót nekiadta. Az asszony azonban ekkor is társaira gondolt, és nem ette meg, amit kapott.
Istela Menyhért és felesége 1947 őszén tért haza Császártöltésre, ahol a szomorú valóság fogadta őket. „Többen elterveztük, ha a faluba érünk, akkor egy nótával megyünk be, de ellenkező lett: nem tudott senki se nótát mondani. A könnyek potyogtak! Mikor a legtöbbje tudta azt, hogy se hazája, se szőlője, se pincéje, semmije nincs, akkor már nem a nóta volt az eszünkben, hanem a könnyek. Úgy is volt. A szomorú valóság fogadott minket, nem volt házunk, mert abban a házban, amit magunk után hagytunk, már egy felvidéki család lakott” – idézte fel az asszony.

Gulag-történet

Az egykori munkatáborok széltében-hosszában behálózták a korabeli Szovjetunió területét. A GULAG betűszó, amely a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz az 1934-ben megalakult Lágerek Főigazgatósága elnevezés rövidítéséből alakult ki. Az idő múlásával a „Gulag” szó jelentése kibővült, és már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára utalt, hanem magára a szovjet kényszermunka rendszerére, annak minden formájával és változatával együtt. Magába foglalta a munkatáborokat, a büntetőtáborokat, a női táborokat, a gyermektáborokat, az átmeneti táborokat, valamint a köztörvényes és politikai foglyok táborait. Tágabb értelemben és az idő múlásával magát a szovjet elnyomó rendszert is jelentette, amit egykor a foglyok „húsdarálónak” neveztek.
A GULAG előzményeiként 1921-re a Szovjetunióban negyvenhárom közigazgatási egységben már nyolcvannégy tábor létezett. Sztálin 1929-től úgy határozott, hogy a táboroknak új szerepet szán, és a kényszermunkára támaszkodva gyorsítja fel a Szovjetunió iparosítását és aknázza ki a birodalom északi részeinek természeti erőforrásait. Az 1937-es és 1938-as tömeges letartóztatások következtében a táborok a gyors terjeszkedés időszakába léptek, kiterjedésük az 1950-es években volt a legnagyobb. A táborok lakóit több iparágban is foglalkoztatták, ők termelték ki az ország szenének és fájának jelentős hányadát, valamint aranykészletének egyharmadát. Dolgoztak továbbá különféle bányákban, az építőiparban, üzemekben, mezőgazdaságban, repülőgépek és fegyverek tervezésében. A Szovjetunió fennállása alatt mintegy négyszázhetvenhat táborkomplexum jött létre, amelyek további táborok ezreire oszlottak.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a táborok, mint a tömeges kényszermunka rendszerei megszűntek, de nem tűntek el teljesen. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán közülük jó néhány újra megtelt polgárjogi aktivisták, a köztörvényes bűnözők és szovjetellenes nacionalisták új nemzedékének a tagjaival. Mihail Gorbacsov 1987-ben kezdte el végérvényesen felszámolni a politikai okokból fogvatartottak táborait.

Szökések a lágerből

Többen is próbálkoztak szökéssel a szovjet kényszermunkatáborokból – mérsékelt sikerrel. A kötetben Kőrösi Mihály tanulmányában idézi Radványi Sándor és társai szökésének történetét. „Szökésünkkor a bányából jövők nem mentek be a lágerba, mink, akik mentünk a műszakba, pedig nem mentünk le, hanem egy helyen elbújtunk, és aztán amikor este lett, akkor elindultunk. Hát iránytűnk az a sarkcsillag volt, meg én csináltam varrótűből egy ilyen iránytűt, amit én ilyen cérnára rákötöttem, ha esetleg a sarkcsillagot nem látjuk, akkor iránytűvel tudunk tájékozódni, mondván, hogy nyugat felé kell nekünk mindig menni, mert arra van Magyarország. Hajnal fele, virradatkor, találtunk egy szalmakazlat, gyorsan bebújtunk oda, és vártunk. Egész nap ott voltunk, aztán másnap megint mentünk, hajnalban megint kerestünk egy szalmakazlat, megint elbújtunk. Így ment ez pár napig. Egyik társunk nagyon fázott. Megláttunk egy épületet, menjük oda, és kérjünk az Ottónak meleg teát. Úgy is volt. Elindultunk, odamentünk az épületbe, ott voltak vagy négyen, vagy öten oroszok. Azonnal hozzáfogtak csinálni a teát, oszt ott ültünk, beszélgettünk. Egyszer azt vettem észre, hogy mintha eggyel kevesebben volnának az oroszok. Mondom, gyerekek én megyek ki, van egy kis dolgom, könnyebbülni akarok. Amikor kilépek az épületből, látom ám, hogy arra messzebb egy kicsikét betyárul porzik az út. Egy ilyen kordé, kétkerekű kis kordé közeledett erre. Mondom, gyerekek, nézzétek csak, azt nem gondoljátok, hogy az esetleg értünk jön? Húzzuk innen a csíkot! Elindultunk gyorsan. Na de hát, még elbújni sem nagyon tudtunk, mert a kukorica, az még csak jóformán derékig ért. Elfogtak. Bevittek bennünket a lágerba. A föld alatt volt építve egy ilyen zárka, ami egy olyan három-négy méteres helyiségből állt, aztán egy kis folyosó volt, ahun cellák nyíltak. Ebbe a kis cellákba akkora hely volt, hogy vagy állt az ember, vagy a térgyit maga alá húzta, és úgy leguggolt, úgy tudott leülni csak. Bezártak mindnyájunkat egy-egy cellába, és akkor elmentek. Estefele jöttek megint, kinyitották a cella ajtaját, oszt aztán sorba kivittek bennünk. Kivezettek bennünket oda a placcra, és ott egy »kicsikét« megvertek. Aztán vissza a zárkába. Másnap megint így volt. Harmadnap megint így volt.” Végül a szökésekért büntető lágerbe vitték őket.
Istela Menyhértné visszaemlékezése szerint az ő lágerükből egy ízben három hajósi fogoly próbálkozott szökéssel, ám lebuktak. Tíz napig voltak a börtönben. Az utolsó napon, miután kihozták őket, kaptak ruhát, kivitték őket a temetőbe, egy gödröt ásattak velük, és mikor kész volt, elfordították őket a gödörtől, rájuk szegezték a puskát, és ellőttek mellettük. Ezután befektették őket a sírba, és megint melléjük lőttek, majd elkezdték rájuk lapátolni a földet. „Akkor rájuk kérdezett az egyik őr, hogy szöknek-e még egyszer? Hát beszélni nem tudtak, de a Tóni bácsinak még annyi ereje volt, hogy csak a fejét rázta, hogy már nem szöknek” – mesélte az asszony.

Olvasson tovább: