Kereső toggle

Disznó, emberi sejtekkel

Súlyos etikai kérdéseket felvető kísérlet zajlik Kaliforniában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kutatók hosszú évek, ha nem évtizedek óta dolgoznak azon, hogy különböző fajok testi sejtjeit kombinálják, azaz kimérákat hozzanak létre. Mindezt nem unalmukban teszik, hiszen a kísérletek teoretikusan meghatározott orvosi célok érdekében zajlanak. Idén januárban a kaliforniai Salk Institute munkatársai a Cell tekintélyes szakmai folyóiratban publikálták legfrissebb eredményeiket, jelesül, hogy sikerült humán-sertés kimérákat létrehozniuk.

A kísérlet során az embriókat csupán a sertés vemhesség idejének harmadáig, azaz az első trimeszterig engedték növekedni. A kísérletsorozat végcélja, hogy emberi sejtekből felépülő szerveket növesszenek az állatokban. Ennek kezdeti lépése, hogy megtermékenyített sertés petesejtekből mutációs eljárások segítségével kiiktatják egy adott szerv, például a gyomor, a máj vagy a hasnyálmirigy fejlődéséhez elengedhetetlen géneket, aminek következtében a formálódó állatban nem jönne létre az adott szerv. Az egyedfejlődés egy megfelelő, korai pillanatában humán őssejteket adnak a már kifejlődött és folyamatosan gyarapodó sejttömeghez. Ennek a jelentősége, hogy az emberi sejtek fognak a génmódosítás miatt egyébként hiányzó szerv fejlődéséért felelni. Ezt követően a petesejtet az anyaállat méhébe ültetik, elősegítendő a beágyazódást. Bár a kutatás során még nem jutottak el idáig, de a végcél egy olyan malac, amiben egy bizonyos szerv majdnem kizárólag humán sejtekből épül fel. Ezeket a lényeket kiméráknak nevezzük. A hibrid és a kiméra között van különbség. Míg a kimérában két eltérő faj DNS-e nem keveredik, tehát a genetikai állományuk alapján élesen elkülöníthetőek a sejtek, addig a hibridben a fajok DNS-e keveredik a sejtekben. Hibrid például a liger, amiről korábbi cikkünkben már írtunk (Emberforma állat vagy állatforma ember? Hetek, 2014. augusztus 1.), amely egy oroszlán hímivarsejtjének és egy tigris petesejtjének találkozásából létrejött zigótából (megtermékenyített petesejtből) fejlődik ki, és minden sejtje hordozza a két őstől származó genetikai információt.

A cél

A munka kezdetben jelentős akadályba ütközött. A probléma gyökere az emberi és a sertés terhesség időtartama közötti különbségben rejlik. Míg a humán állapotosság a megtermékenyítés időpontjától számítva harmincnyolc hétig, addig a sertés vemhesség körülbelül száztizenkét napig tart. Ebből következik, hogy a méhen belüli fejlődés közel két és félszer gyorsabban zajlik a kocában. A komótosabb emberi őssejtek sertés-embrióba ültetését a Forma–1-es pályára verseny közben betévedő luxus limuzinhoz lehetne hasonlítani. Ha a limuzin nem a megfelelő időpontban gurul fel a pályára, azonnal katasztrófát okozhat, míg egyéb esetben csak lassítja a versenyt (a piros vagy sárga zászló beintéséig). Ugyanígy, ha az őssejteket nem az optimális pillanatban adják az embrióhoz, a végeredmény a fejlődő egyed pusztulása lehet. A megoldás végső soron a tökéletes időzítésben rejlik.

A kutatás apropójául az Amerikai Egyesült Államokban folyamatosan, körülbelül tízpercenként bővülő transzplantációs listák szolgálnak. Minden nap 22 ember veszíti életét a megfelelő transzplantátum hiányában. A Salk Institute kutatói ennek a problémának az orvoslását célozták meg a vizsgálatukkal. A humán őssejtek kifejezetten lassítják az embriók fejlődését, ezzel téve kérdésessé, hogy vajon sikerül-e a rendelkezésre álló ismeretek segítségével érett sertés utódot világra hozatni. Másrészről a huszonnyolc napos embrióban található humán sejtmennyiség jóval alacsonyabb volt a vártnál. Egy harmadik akadály pont azt a területet érinti, mely az eljárás erőssége lehetne. Ha valakinek szervtranszplantációra lenne szüksége, őssejteket nyernének a szervezetéből, amik értelemszerűen az illető genetikai állományát tartalmazzák. Ezek segítségével, a fent leírtak mentén egy célzott sertés megtermékenyítés során végül rendelkezésre állna egy malac, amiből a kívánt szervet specifikusan az adott személy számára tudnák beültetni, a genetikai azonosság miatt pedig elméletben nem kellene a transzplantációk egyik kellemetlen és kialakulása esetén kivédhetetlen mellékhatásától, az úgynevezett szervkilökődéstől tartani.

Súlyos etikai kérdések

A genetikai azonosság biztosítaná az állatból kivett és emberbe ültetett szerv szervezet által kvázi sajátként való felismerését, ami egy másik embertől kapott testrész esetén az úgynevezett antigén eltérések miatt kevésbé valószínű. Ez az antigén eltérés nagyban hozzájárul a transzplantátum kilökődéséhez, amikor is a szervezet nem fogadja be azt, és immunrendszere révén támadás alá veszi, ami szükségessé teszi az új testrész eltávolítását. A gond az állatban növesztett szervtechnológiával az, hogy semmi nem garantálja, hogy a humán sejtekből álló szerv antigének szempontjából intakt marad, hiszen a hordozó fiatal állat sejtjeivel és a – születés után még relatíve gyenge immunrendszerével is érintkezik. Mindez fokozza a kilökődés veszélyét.

Azonban számos, etikai jellegű kérdést is felvet az eljárás. Az egyik legjelentősebb, ami szakmai körökben is megosztottságot generál, hogy mennyire garantált az egyedfejlődés folyamán a humán őssejteknek a növeszteni kívánt szervre korlátozódó befolyása. Ha csak azt figyelembe vesszük, hogy az emberi sejtek lelassítják a sertésembrió növekedését, akkor már nem lehetünk biztosak abban, hogy a hatásuk nem szerteágazó. Ha a sertés központi idegrendszerének növekedéséhez bármennyire is hozzájárulnak, akkor a malac humanizált aggyal születne. Ennek csupán a lehetősége is aggasztó kérdéseket vet fel. Nem csoda, ha a Salk Institute és a hozzá hasonló kutatási profillal rendelkező vállalatok és központok nem kapnak állami támogatást az USA-ban.

Olvasson tovább: