Kereső toggle

Az ellenségük ellensége

Közeledés a Szaúd-Arábiai Királyság és Izrael között?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A napokban zajlott le a müncheni biztonsági konferencia, mely nem várt bejelentéseket hozott. Hirtelen egy oldalon találta magát Avigdor Lieberman izraeli védelmi miniszter és Adel al-Dzsubeir szaúdi külügyminiszter. Tekintve, hogy a két ország között hivatalosan nincs diplomáciai kapcsolat, ez több mint figyelemreméltó.

„Hiszen háborúban állunk” – mondta a szaúdi alezredes, és megigazította a fejkendőjét. Rijád külvárosában voltunk, egy klasszikus Ad al-Arabiban. Ez egy sátor, melyet a családi házak kertjében építenek fel a szaúdiak, itt fogadják a vendégeiket, míg a nők a családi házban maradnak, rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Döbbenten figyeltük minden szavát. Arról folyt a beszélgetés, hogy mit lehetne importálni Európából Szaúd-Arábiába. Az alezredes – akinek nem írom le a nevét, mert nem hivatalosan nyilatkozott – hosszasan ecsetelte, persze konkrétumok nélkül, hogy milyen fejlesztésekbe kezdett a szaúdi hadsereg a jemeni háborúval összefüggésben. Szaúd-Arábia valójában nem a huti lázadókkal áll háborúban, hanem Iránnal – ezt a királyságban mindenki így gondolja. A közbeszédben Irán áll az országban megjelenő terrorista sejtek akciói és a kábítószer-csempészet mögött, de a perzsa állam felelős többek között a zarándoklatok során történő balesetekért is. Jó kapcsolat sosem jellemezte a két országot, hiszen mindkettő kizárólagos jogot formál arra, hogy az iszlám elsődleges képviselője legyen a világban (erről lásd keretes írásunkat), de a viszony az arab tavasz után mérgesedett el igazán.

A befolyási zóna kitágítása

Szaddám Huszein elmozdításának igazi nagy nyertese kétségkívül Irán volt. Az addig a szunniták által kormányzott Irak hirtelen síita kormányzás alá került, amelynek kapcsolata olyan szorossá vált Teheránnal, hogy gyakorlatilag hazaküldték az amerikai csapatokat. A szunniták kiszorítása az állami forrásokból és döntéshozásból persze lázadáshoz vezetett, melyet az Iszlám Állam dúlásaként ismer a civilizált világ, de a hatalmi térkép ettől sem változott meg Irakban. Sőt, az Iszlám Állam elleni háborúnak köszönhetően még az Irán által kézivezérelt síita szabadcsapatok is létrejöttek az országban, Irán privát politikai érdekeit szolgálva ki a terepen.

Irak kiesése a szunnita érdekszférából persze várható volt, de az arab tavasz forradalmai során kialakult politikai vákuum egyszerre szolgáltatott remek alkalmat a síita érdekszféra kitágítására (lásd a jemeni polgárháborút, ahol Irán fegyverezte fel a szintén síita-közeli hutikat), illetve kényszerítette Iránt érdekszférája védelmére Szíriában, ahol hagyományosan az alavi síita szekta uralkodott az Aszad családon keresztül.

Szaúd-Arábia és Törökország is beavatkozott a konfliktusba azzal, hogy az iráni és az orosz érdekszférába tartozó kormányzat elleni – javarészt szunnita – felkelőket támogatta. Aszad bukása biztosnak is látszott – egészen az oroszok nyílt belépéséig, ami eldöntötte a háborút az elnök javára.

A szaúdi politikai elemzők már a konfliktus elején várták a nemzetközi beavatkozást, erősen lobbizva mellette, de az igazi pánikhangulat akkor tört ki Szaúd-Arábiában, amikor az Egyesült Államok akkor sem tett semmit, amikor Aszad vegyi fegyvereket vetett be a lakosság ellen. Több szaúdival is beszéltem, akik szerint ez volt a Pax Americana – a térséget eddig jellemző amerikai béke – vége, melyet közvetlenül követett az, hogy a huti lázadók sikeresen elfoglalták a jemeni fővárost, Szanaát, és emigrációba kényszerítették a forradalom után megválasztott elnököt.

A leköszönő amerikai elnök, Barack Obama pedig egy, a térségben gyakorlatilag mindenki által vitatott atomalku keretében feloldotta az Iránt sújtó szankciók jelentős részét, komoly többletbevételhez juttatva az olajban bővelkedő országot. Hogy hol szívódtak fel ezek az összegek, csak találgathatunk. A tények azt mutatják, hogy a rakétatesztek mellett Iránnak jelenleg a saját hivatásos hadseregén kívül további három proxy hadsereg is a rendelkezésére áll. Ezek a libanoni Hezbollah, amelynek vezetője, Haszán Naszrallah szinte napi rendszerességgel beszél az Izrael elleni második háborúról; az Irakban és Szíriában tevékenykedő Hasd al-Saab (síita népi milíciák); és az Iránnak lekötelezett és meglepően jó fegyverzettel rendelkező huti lázadók Jemenben.

Az Egyesült Államok pedig nincs sehol, hogy fenntartsa a rendet. Bár az újonnan megválasztott elnök, Donald Trump már a kampányban bejelentette, hogy felülvizsgálják az Iránnal kötött megállapodást, nagyon úgy tűnik, hogy sem Izrael, sem Szaúd-Arábia nem bízik már annyira legkomolyabb szövetségesében, hogy ne kezdett volna helyi szövetségesek után nézni.

Szaúd-Arábia emellett őrült fegyverkezésbe kezdett – bár még évek múlva sem lenne képes egyedül szembenézni Iránnal egy nyílt háború keretében. A szaúdi–izraeli közeledésnek persze voltak már jelei: hírportálok számoltak be arról, hogy szaúdi delegációk látogattak Izraelbe (ezt hivatalosan senki sem erősítette meg), és az izraeli narratíva is egyre megengedőbb lett a keményvonalas szaúdi vahabizmus felé.

A müncheni biztonsági konferencián történtek az első hivatalos jelei az enyhülésnek – amit a diplomáciai kapcsolatok felvétele is követhet. A szaúdi királyi ház a mai napig nem ismeri el Izraelt államként, tévéműsoraikban „megszállt területekként” hivatkoznak rá, de a közös fenyegetés akár arra is rábírhatja a királyi házat, hogy az „ellenségem ellenségére” a továbbiakban a szövetségeseként tekintsen. Ezzel Izrael „legitimációra” tenne szert a szunnita arab országok, de főleg az öbölmenti országok körében – a Hamasz őszinte sajnálatára. Ha az iszlám legszentebb helyeinek, Mekkának és Medinának az őrzői elismerik Izraelt, ezt a példát több arab ország is követni fogja. A kérdés az, hogy mennyiben fog ez segíteni a konkrét katonai fenyegetések elhárításában, amely mindkét országot sújtja az iráni proxy hadseregek részéről.

A csendes harmadik

Miután a müncheni konferencián Al-Dzsubeir a „globális terrorizmus legfontosabb szponzorának” nevezte Teheránt, amely mindent elkövet, hogy destabilizálja a nem síita rezsimeket a régióban, Lieberman gyakorlatilag elismételte a királyság vádjait, majd hozzátette: „az igazi megosztottság nem a zsidók és a muszlimok között van, hanem a mérsékelt és a szélsőséges emberek között”. Szélsőségesként nyilvánvalóan az iráni rezsimre gondolt, és sürgette a párbeszéd megkezdését a szunnita arab országokkal azzal kapcsolatban, hogy miként hárítható el az iráni fenyegetés. A helyzet persze nem ilyen egyszerű: a szaúdi külügyminiszter néhány nappal később Rómában Kelet-Jeruzsálemet a leendő palesztin állam fővárosának nevezte.

A szaúdi–izraeli egymásra találásnak a müncheni konferencián akadt egy harmadik támogatója is, Törökország, amely nemcsak megerősítette a két ország vádjait Iránnal kapcsolatban, de még az izraeli–török kapcsolatok elmúlt években történt felíveléséről is beszámolt. Nem véletlenül: Törökország ugyanis azzal találta szembe magát, hogy Szíriában győzött a síita dominancia, ez pedig a saját területén is problémákat okozhat. Irán remek kapcsolatokat ápol a szíriai kurd kantonokkal, amelyek a Törökországban és az USA-ban is terrorszervezetként jegyzett öcelanista kurd munkáspárt kistestvérei. Márpedig az Erdogan-kormányzatnak a legkevésbé sem hiányzik, hogy a törökországi kurd szeparatista mozgalom a szíriai kantonok segítségével forrásokhoz jusson, és eredményesen vegye fel a harcot a kurd határ menti nagyvárosokban állomásoztatott török hadsereggel.

Az, hogy mi lesz a konkrét hozadéka a müncheni konferencián elhangzottaknak, még nem világos. Ami biztosan látszik, hogy valami elindult a Közel-Keleten, formálódik egy Irán-ellenes blokk, és a perzsa teokráciától való félelem akár régi sebeket is begyógyíthat. Ha azonban vallási alapon tör ki háború a Közel-Keleten, amelynek lebonyolítói ezúttal nem szekták és milíciák, hanem befolyásos országok lesznek, akkor az az erőszak, amit az elmúlt években láttunk, a nem túl távoli jövőből visszanézve egyszerű teazsúrnak fog tűnni.

 

Síiták és szunniták

Az iszlám a próféta halála után két részre szakadt. A két irányzat között politikailag az az alapvető különbség, hogy ki gyakorolja a hatalmat, és az hogyan öröklődik. Míg a szunniták erény szerint (azaz bárki lehet vezető, aki arra alkalmas), addig a síiták vér szerint értelmezik a hatalom öröklődését. Ezért minden sííta ajatollah közvetlen leszármazottja Mohamed prófétának. Míg a szunnita blokkban annyiféle vallási vezető lehetséges, ahány ember van, és a döntéseik megkérdőjelezhetőek, addig a vér szerinti eredeztetés miatt minden síitát köt az ajatollah szava, azt teljesítenie vallási kötelessége. Ez az egyik oka annak is, hogy a szunnita arab országok a legkevésbé sem egységesek, miközben a síitákat mozgósítani tudja az ajatollah.

Olvasson tovább: