Kereső toggle

A politika nem értelmiségi műfaj

Súlyosan beteg Arthur J. Finkelstein, a brooklyni matematikus, aki örökre átformálta a „nemzeti politikát”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ha még nem hallottál róla, az csak azért van, mert ő így akarta“ - írta a The Huffington Post Arthur J. Finkelstein republikánus kampánygururól, aki igazi háttérfiguraként sosem nyilatkozik, ír cikket vagy engedi, hogy fotózzák, mégis számos jobboldali politikust - köztük Orbán Viktort, Benjamin Netanjahut vagy éppen Ronald Reagant - segített győzelemre szerte a világon. Az amerikai demokraták szerint a „piszkos politika keresztapja”, aki feltalálta a „libsizést”, a hazai ellenzék szerint pedig nem más mint a Fidesz sötét lovagja. Népes ügyféltábora szerint viszont a „valaha látott legragyogóbb politikai elme”, akinek csak „meg kell kopogtatni a fejét egy remek ötletért”. Rákbetegsége és visszavonulása miatt a héten nyilvánosságra kerülő 1991-es előadása különösen értékes betekintést ad a világszerte eredményes „Finkel-think” stratégia titkaiba.

„Hadd meséljek el egy történetet a hetvenes évekből. New Yorkban a szenátorválasztáson felmérést végeztem, és belebotlottam egy különös válaszadóba, azt kérdeztem a járókelőktől, kedvelik-e a következő politikusokat: Richard Nixon (ő volt akkor az elnök), nos ez a figura azt mondta, hogy még soha sem hallott róla, sebaj, jött a következő: Spiro Agnew (az akkori alelnök), de róla sem halott soha az életében. Ekkor megálltam és megkérdeztem, mi szerinte a legnagyobb probléma Amerikában, mire azt mondta: az apátia, és tudják mit, igaza volt! Akkor is, most is ez Amerika legnagyobb problémája” – vezette föl utolsó megszólalóként beszédét Finkelstein a C-SPAN televíziós hálózat felvételén egy republikánus választási konferencián 1991-ben. A sztártanácsadó szerint az apolitikus, alultájékozott szavazó a modern Nyugat tömegterméke, mivel mind a kereskedelem, mind a politika a megtévesztésre és a rábeszélésre alapozza marketingjét. A fogyasztó szabadidejéért a szórakoztatóipar megannyi ágazata versenyez, így a kevésbé „versenyképes” területek, mint a politika, kiesnek az átlagember figyelméből, felszínessé és érzelemvezéreltté formálva a potenciális választókat. Az, hogy a szavazó „nem tud semmit”, Finkelstein szerint a politikában sajnálatos, de megkerülhetetlen alapvetés, így a jó politikus ezen nem moralizál, hanem tudomásul veszi, hogy a választási kampány nem éppen „egy értelmiségi műfaj”.

Finkelstein pragmatikus gondolkozása és sikere abból is fakad, hogy nem humán területen – politológia, jog, bölcsész – szerezte diplomáját, hanem igazi „kockaként” a Columbia Egyetemen és Queens College-on matematikát, valamint statisztikát tanult a hatvanas évek végén. A reálos irányultságából fakadó – republikánus munkatársai szerint – „páratlan” matematikai és logikai képességeit először az NBC csatornán kamatoztatta, ahol négy éven át exit pollok eredményeit elemezte többek között az 1968-as, Richard Nixon és Hubert Humphrey között folyó elnökválasztási küzdelem során. A Magyar Narancs 2013-as Finkelstein-portréjában egy washingtoni demokrata tanácsadó úgy vélte: Finkelstein legtöbbet az 1968-as és 1972-es Tricky Dick-kampányból tanult, ahol először külső elemzőként, majd pedig republikánus tanácsadóként elsajátította Nixon kíméletlen, precíz és a győzelem érdekében minden áldozatra hajlandó politikai gondolkozásmódját.

Első önálló kampánya Jesse Helms észak-karolinai szenátusi helyéért zajlott, és az ifjú tehetség annyira tökéletesen felépítette jelöltje kemény és megalkuvásmentes politikai karakterét, hogy Helms harminc éven át, öt cikluson keresztül volt tagja a szenátusnak. Mivel már-már fanatikusan hitt a külső megjelenés és a látszat fontosságában, ezért egyik „szürke könyvelő” kinézetű jelöltjét tizenhat éven át nem engedte reklámokban szerepelni, de még így is négy ciklust szerzett neki a szenátusban, ráadásul a híresen demokrata New York állam jelöltjeként.

Tanítványa, Craig Shirley történész, a National Review-ban megjelent tanulmányában neki tulajdonítja, hogy Ronald Reagan túlélte az 1976-os előválasztásokat, ahol egymás után öt államot bukott el a republikánus pártelit favoritjával, Gerald Forddal szemben. Az adósságba és reménytelenségbe zuhant kampányt Észak-Karolinában több mint 110 ezer republikánus szavazót megszólító levélkampányával kimozdította a mélypontról, és bár Reagan végül, ha kicsivel is, de elvesztette az előválasztást, politikai feltámadása és energikus hajrája négy évvel később bebiztosította jelöltségét a republikánus pártban. „Csak kopogtasd meg a fejét, és kidob neked egy remek ötletet” – mondta róla közeli munkatársa, Tom Ellis politikai tanácsadó.

A nyolcvanas és kilencvenes években Finkelstein nemcsak a szenátust és a kongresszust töltötte föl republikánus politikusokkal, hanem kimozdította a jobboldalt abból a „bocsánat, hogy élünk” mentalitásból, amibe a demokraták szorították őket a vietnámi háború és a dicstelen Nixon-elnökség után. Craig szerint sorozatos győzelmei megtörték a liberális felsőbbrendűség-tudatot, és újra magabiztossá tették a republikánus pártot. Tény, hogy jelöltjei politikai ellenfeleivel rendszeresen kegyetlenül elbánt: „az ellenfélre fókuszálj, ne a jelöltedre. Használj bármilyen foszlányt az ellenfél múltjából, ami alapján liberálisnak címkézheted. A hirdetésekben használj egyszerű szavakat, és armageddon-szerű kifejezéseket, hogy növeld a jelöltek között lévő ideológiai szakadékot. Figyelmeztess arra a káoszra, amit az ellenfél kormányzása eredményezhetne. Szüntelenül ismételd a szlogeneket minden csatornán” – írta a republikánus körökben fogalommá váló „Finkel-think”-ről  Howard Fineman, a Newsweek újságírója. Azt barátja, Craig, sőt egy előadáson maga Finkelstein is elismerte, hogy néha „nagyon gonoszak voltunk és rosszindulatúak”, de ez csupán szerintük a politikai aréna kereteinek maximális kihasználását jelentette, sosem nyúltak „törvénytelen” módszerekhez. Craig szerint Finkelstein nagyon jól ismerte az amerikai átlagembert, és sosem hagyta, hogy a média- és politikai elitben való forgolódása elszakítsa az utca valóságától, ahol nem szeretik a bevándorlást, idegenkednek a homoszexualitástól, és utálják a pazarló liberális politikusokat (gyakran emlegetett pikáns mellékszál, hogy Finkelstein maga is homoszexuális, sőt melegházasságban él és nevel gyerekeket). A kampányban – hasonlóan Trumphoz, aki korábban dolgoztatta őt kampányszakemberként – ezért könyörtelenül ráborította az utcát a demokratákra, akik persze ezért félelemmel vegyes tisztelettel néztek a kis brooklyni matematikusra.

Az egyedüli demokrata politikus, akinek sikerült megtörnie a verhetetlen „Finkel-think”-et, Bill Clinton volt, aki barátságos, mosolygós stílusával tudatosan aláásta és agresszívnak állította be az adóemeléssel és parttalan költekezéssel rémisztgető republikánus pártot. Bár Finkelstein hírnevét Amerikában erősen megtépázta a republikánusok 1992-es és 1996-os elnökválasztási veresége, mégsem vonult vissza, hanem a tengerentúlra, Európába és Izraelbe exportálta a nevével fémjelzett jobboldali kampánystratégiát. Az Ígéret földje különösen bejött neki, ahol Netanjahu állítólag valósággal rajong érte, amiért  tanácsaira hallgatva a nulláról visszatérve verte meg Simon Pereszt az 1996-os parlamenti választáson. 2012-ben az Index írt először arról, hogy Finkelstein 2008-óta Orbán Viktornak is tanácsot ad, amit később maga a miniszterelnök is elismert az RTL Klubnak. „Jól ismerem őt, igen, nagyon kiváló és elismert szakember” – mondta róla, majd arra kérdésre, hogy mikor dolgozott utoljára a Fidesznek, azt válaszolta: „Hát velem van kapcsolatban, nagyon gyakran (találkozunk), legutóbb két napja volt nálam.” A Magyar Narancs kormányközeli forrásokra hivatkozva azt írta, négy-öt hetente jár Magyarországon, és az ő kezében összpontosulnak a stratégiai kérdések. Finkelstein értelmezi a számok közötti összefüggéseket, ő tesz javaslatot az üzenetek megfogalmazására és azok közvetítési technikáira, szóval Finkelstein az agy.

A „vár esze” – ahogy találóan a Narancs becézte a kampánygurut – azonban már nem ad több tuti tippet a jobboldalnak, ugyanis Craig róla szóló, National Review-ban megjelent cikke szerint „súlyos beteg” (az Index úgy tudja: tüdőrákban szenved) és „kemoterápiával kezelik”. A történész a munkásságát emlékiratában úgy foglalja össze, mint a „nemzeti politika valaha volt legeredményesebb úttörője”, aki józan pragmatizmusával örökre átformálta a politikát.

Olvasson tovább: