Kereső toggle

Elhunyt a legbátrabb újságíró

Udo Ulfkotte (1961–2017)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két éve a repülőtéren vártam Udo Ulfkottéra, akit magyarországi kiadója, a Patmos Records hívott meg a nemzetközi könyvfesztiválra. Udo akkor már igazi sztárszerző volt, a Megvásárolt újságírók című könyvét milliós példányszámban vásárolták Németországban és szerte a világon. Annak ellenére, hogy a főáramú média megpróbálta elhallgatni (amikor a bojkott nem működött, egy idő után lejárató cikkeket közöltek róla), az olvasók egymásnak ajánlották könyveit a közösségi médiában. Magyarországon is felfigyeltek a német újságíróra, aki évtizedeket töltött tudósítóként, szerkesztőként vezető újságoknál, köztük 17 évet a nagyhírű Frankfurter Allgemeine Zeitungnál. Amikor először felhívtam Budapestről, és elmondtam neki, hogy egy keresztény közéleti laptól keresem, azonnal vállalta az interjút. Nem véletlenül: Ulfkotte ugyanis elkötelezett Jézus-hívő volt, erről későbbi beszélgetéseinkkor is meggyőződhettünk. Nagyon szeretett Magyarországra jönni, amikor tehette. Elmondta, hogy itt nemcsak figyelmes olvasókat, hanem olyan közösséget is talált, ahol otthon érezte magát.

Amikor kilépett a tranzitból, egy szinte zavarba ejtően kedves embert ismerhettem meg személyében. Igazi, visszhangzóan zöngés német akcentussal beszélt angolul, és nyoma sem volt benne a sikeremberek fölényének. Már előzetesen kérte, hogy olyan szállást foglaljunk neki, ami kívül esik a belvárosi forgatagon, mert a fenyegetések miatt évek óta félig illegalitásban él Németországban is. Udo ugyanis könyveiben nemcsak a politikai és a médiaelittel konfrontált, hanem a radikális, hódító iszlámmal is. Ráadásul nem kívülállóként fogalmazta meg éles kritikáját, hanem olyan szakértőként, aki közvetlen közelről ismerte az iszlám világot. Éveken át tudósított muszlim országokból, Afganisztántól Irakon át Szudánig, közvetlen közelről, a helyszínen ismerte meg már a nyolcvanas években azt a világot, amivel Európa az elmúlt években találkozott megrázó módon.

De teljesen hiányzott belőle a magányos igazságkeresőknél időnként tapasztalható paranoia is. Visszavonultan élt feleségével a farmján, egy kicsiny német faluban. Napjait az írás mellett szeretett állatainak, juhoknak, kecskéknek és kacsáknak a gondozása töltötte ki. Udo büszke volt arra, hogy sokszor beteg, elhagyott állatokat hoztak el farmjukra, amelyeket így megmentettek a pusztulástól.

Pedig Udo élete nem mindig volt ilyen visszafogott. Amikor fiatal újságíróként beállt a rendszerbe, minden kapu megnyílt előtte: „Aranyórákat, luxusajándékokat kaptam rendszeresen. Bármilyen luxusútra elmehettem, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írok különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról” – mondta a Heteknek. A sikernek azonban ára volt, sok más kollégájához hasonlóan őt is használta a titkosszolgálat. Udo azonban, szinte egyedüliként, őszintén szembenézett ezzel, és miután kilépett a rendszerből, saját magán kezdte a leleplezést: „Csak azután foglalkoztam a kollégáimmal, miután mindezt leírtam magamról. Mindent tudtunk egymásról, hiszen együtt ültünk a repülőgépen az első osztályon, vagy hajóztunk a luxusjachtokon. Ismertük egymás fedősztoriját, ami kifelé szólt az újságolvasóknak, rádióhallgatóknak vagy tévénézőknek. Tudtuk, hogy mit kértek tőlünk az egyik vagy másik konferencián. (…) Még diák voltam a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben a professzorom megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem részt venni egy kurzuson, ami a kelet–nyugati konfliktussal foglalkozik. Elmondta, hogy a program ingyenes, sőt 150 márkát fizetnek annak, aki elvégzi. Fizetik a szállodát, és még napi 20 márka zsebpénzt is kaphatok. Tudta, hogy csóró diák vagyok, ezért a pénzzel igyekezett megnyerni. (…) Végigültem az egész kurzust anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy a titkosszolgálat rendezvényén vagyok. A végén azonban megkérdezték, hogy a jövőben, miután elhelyezkedtem valami jó állásban, kész lennék-e együttműködni velük. Igent mondtam nekik, és így kezdődött a történetem” – mondta lapunknak.

Udo nem állt meg a média leleplezésénél. Miután megírta a Megvásárolt újságírókat, elsők között figyelmeztetett arra, hogy Európát gyökereiben fenyegeti az a hullám, ami a Közel-Keletről érkezhet az „arab tavasz” és a szíriai háború felfordulásai nyomán. Miután bekövetkezett a migrációs válság, tényfeltáró könyvet írt arról, hogyan használják ki óriáscégek és karitatív nagyvállalkozások a politikai elit segítségével a krízist. A Menekültipar című könyvével az addigiak mellé még újabb nagy hatalmú ellenségeket szerzett magának.

Utoljára alig egy hónapja, karácsony előtt beszélgettünk. Ebben az utolsó interjúban (Álhírek, irányított gondolkodás és a tömegmédia. Hetek, 2016. december 23.) elmondta, hogy éppen elkészült a legújabb könyvével, amiben a migránsok által nők és gyermekek ellen elkövetett erőszakról írt. „A kiadóm úgy döntött, hogy nem Németországban nyomtatja ki a könyvet, hanem külföldön, én sem tudom pontosan, hogy hol. Nem akarják, hogy az ügyészség a publikálás előtt elkobozza a példányokat. Valós veszélye van azonban annak, hogy a könyv megjelenése után letartóztatnak a német hatóságok, mert nem engedelmeskedtem az ügyészi felszólításnak, hogy kövessem Angela Merkel »Willkommenskultur« programját. A Facebookról és a digitális médiából bármikor nyomtalanul eltüntethetnek, de ezt a könyvet kinyomtatják, így marad belőle példány bizonyítékként. Ha bíróság elé állítanak, felolvasom az egész könyvet, és bebizonyítok minden egyes esetet. Megkérdezem a bíróságtól és az ügyészségtől, hogy tessék megmondani, miért állok itt, ha a tényeket írtam le?”

Udo Ulfkotte könyve január végén megjelenik, de a legbátrabb német újságíró már nem érte meg ezt: január 13-án szívroham következtében 56 évesen váratlanul elhunyt.

Olvasson tovább: