Kereső toggle

A nemzet mindenek előtt

A Trump-féle nacionalizmus harca a globalizmus evangéliumával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Donald Trump már azelőtt elkezdte irányítani a közgondolkozást, hogy beiktatták az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökének. A Twitteren és más közösségi hálózatokon keresztül, illetve az időnkénti közszereplései során ugyanazt tette, mint amit a választási kampány alatt mindvégig: dominált. Csakhogy ezúttal – az ő megfogalmazásában – ezt már nem saját magáért, hanem minden amerikaiért teszi. A Breitbart News elemzése.

Trump az utóbbi hetekben munkahelymegtartó megállapodásra jutott a Carrier és Ford nagyvállalatokkal. Ezt tükrözi a következő, január 3-ai szalagcím is: „Trump nyomására a Ford törli a mexikói gyár tervét – több munkahely várható Michiganben”. Az új elnök bejelentette, hogy 50 milliárd dolláros befektetésről egyezett meg a Masayoshi Son japán vállalattal, amely ötvenezer új munkahelyet fog létrehozni Amerikában. Ezenkívül a Fiat-Chrysler cégcsoporttal is megállapodott egy új, munkahelyteremtő fejlesztésben.

Trump ugyanakkor nem csak simogat. Fenyeget is. Világossá tette: minden olyan vállalatnak, amely más országokba szeretne munkahelyeket áttelepíteni, szankciókkal kell szembenéznie. Január 11-i sajtótájékoztatóján így fogalmazott: „Mostantól mindenki tudhatja: ha valaki át akarja telepíteni a gyárát Mexikóba vagy máshova, és el akarja bocsátani michigani és ohiói munkavállalóit (…) ez nem fog ilyen simán menni a jövőben!” 

Ugyanezen a sajtótájékoztatón a gyógyszeripari cégekhez is volt egy-két keresetlen szava – az árpolitikájuk miatt. „Egy új licitálási rendszert kell kialakítanunk a gyógyszergyártók számára, most ugyanis gyakorlatilag büntetlenül gyilkolhatnak” – hangzott a versenyszemléletű, piacorientált megoldási javaslat.

Tudjuk azt is, hogyan állította falhoz Trump az amerikai hadseregnek beszállító Boeing és Lockheed vállalatokat, amelyek szerinte túl sokat számláznak ki az államnak – vagyis az amerikai adófizetőknek – a megrendeléseik után.

Hazafias gazdaságpolitika

Ez a „Twitter-terápia” azt vonja maga után, hogy az Egyesült Államok gazdasági szereplőinek mostantól fogva máshogy kell gondolkozniuk. Trump új stílusú „elnöki beszólogatásaira” reagálva a Reuters hírügynökség így fogalmazott: „A vállalatok vezetői (…) már nem tehetik meg, hogy kizárólag a részvényértékek maximalizálására fókuszáljanak – mától fogva a nemzeti érdeket is számításba kell venniük.” Igen, jól hallották: az amerikai üzletembereknek bele kell tanulniuk a hazafias gazdaságpolitika elvébe. Többet nem viselkedhetnek úgy, mintha nem is lennének az USA állampolgárai, mintha a honfitársaik érdekei nem számítanának. A jövőben számolniuk kell annak az országnak az érdekeivel, amelyben élnek.

Trump munkavállaló-párti és adófizető-párti aktivitása egyben gazdaságbarát politikának is bizonyulhat. Mindhárom szektor szereplőit pozitívan érintheti, egy „win-win-win” (mindenkinek győztes) szituációt eredményezve. De ha belegondolunk, ez logikus is egyben: ha több jól fizetett amerikai munkavállaló vásárol és adózik, az jó hatással lesz a gazdaságra és a költségvetésre egyaránt. 

Az Önálló Vállalkozások Országos Szövetsége (National Federation on Independent Businesses) felmérése szerint a kisvállalkozások optimizmusa „az egekbe emelkedett”, és a fogyasztói bizalom is megnőtt. A dollár erősödött, a Dow Jones-index pedig 2000 pontot emelkedett a választások óta. Az amerikai gazdaság egyértelműen pozitívan reagált a „vezető üzletkötő” megválasztásával kapcsolatban. Tegyük hozzá, hogy az új kabinetben számos további sikeres üzletember is ott lesz Trump oldalán.

WC-használat vs. munkahelyek

Emlékezzünk vissza, hogyan is működött a „régimódi” szövetségi kormány, még Trump előtt! A szövetségiek intervencionalista politikát folytattak – oly sok területen és olyan régóta. Amikor viszont a munkahelyek vagy a jövedelmek kérdése került a terítékre, akkor szinte semmilyen beavatkozásra nem voltak hajlandóak. A vállalatok szabadon jöhettek-mehettek, és elsősorban mentek. A munkaadók felé gyakorlatilag az volt az üzenet, hogy azt tehetsz a munkavállalóiddal, amit csak akarsz, csak védd a természetet, a pöttyös baglyokat és a „preferált kisebbségek” életérzéseit, továbbá „szabad WC-használathoz való jogait”.

A kormányzatnak ez a rendkívül furcsa és egyben igazságtalan politikája – amely az avantgárd kisebbségek érdekeit a középosztály elé helyezte –, úgy tűnik, szerencsére hamarosan véget ér. 

Lehetséges és talán valószínűsíthető is, hogy Trump elnök idején az országunk ismét minden amerikai országa lesz – talán még a középosztályhoz tartozóké is. Egyszer talán még azzá a „hegyen épített várossá” válhatunk, amelyről Ronald Reagan olyan szépen beszélt. Egy jobbközép „amerikai csapattá”, amely egységes tud lenni annak a célnak az érdekében, hogy dolgozzunk keményen, éljünk jól, és adjunk elsőbbséget az amerikai állampolgároknak!

Kilátás az elefánt­-csonttoronyból

Donald Trump a sajtótájékoztatóján azt mondta, a győzelme egy „olyan mozgalomé, amelyet a világ még nem látott (…) egy gyönyörű dolog történt november 8-án”. 

Persze nem mindenki érzi úgy, hogy ami 2016-ban az elnökválasztás napján történt, az „egy gyönyörű dolog” volt. Ők az életüket nagyon más elvek szerint képzelik el, mint amit Trump nacio­nalista gazdaságpolitikája jelent.

Legyünk konkrétabbak. Kezdjük Barack Obamával, akit elnöksége nyolc évében nem nagyon izgatott az amerikai középosztály állapota – de az ország állapota sem. Ő egy másik ügyért szállt ringbe: egy mindenáron globalizált világ eszményéért, amelybe az Egyesült Államokat is bele kell illeszteni valahova.

44. elnökünk a következőképpen fogalmazott beiktatási beszédében, 2009-ben: „Miközben a világ egyre kisebbé válik, közös emberségünk megmutatkozik. Amerikának a béke új korszakának a bevezetésében kell betöltenie a történelmi szerepét.”

John Fonte. Globalizmus- kritikus.
Ez egy gyönyörű gondolat – akadémikusok elefántcsonttornyaiban.

A való világban kevés a bizonyíték arra, hogy a bolygó megannyi népe egyetértene egymással bármiben is, nemhogy a „béke új korszakának a bevezetésében”. Még Obama is – miután szép beszédeiért bezsebelte a Nobel-díjat – kénytelen volt fokozni az amerikai katonai jelenlétet Afganisztánban. Ennek ellenére dogmatikus ideológiája mentén eltökélte magát arra, hogy csökkenteni fogja az Egyesült Államok befolyását, hogy ebben az új világrendben „be tudja tölteni a funkcióját”.

2009-ben az elnök mindent elkövetett azért, hogy letagadja „Amerika kivételes szerepét” – szerinte ugyanis az amerikaiaknak nincs miért kivételesnek tartaniuk magukat, nemhogy büszkének lenniük egyfajta kivételes státuszra. Szerinte ez a kivételesség eleve illúzió csupán, hiszen önmagát minden nemzet kivételesnek tartja. Obama álláspontját hallva egy újságíró rámutatott: „Ha minden ország kivételes, akkor egyik sem az, ugyanis ezzel magát a szót és az amerikai kivételességet is megfosztottuk az értelmétől.” 

Barack Obama szavai nagyon is logikusak, ha megértjük, hogy célja az volt, hogy Amerika a világ színpadán „egy országgá váljon a sok közül”, valahol Uganda és Üzbegisztán között.

Ezért az elnöksége első néhány hónapjában 44. elnökünk világ körüli „bocsánatkérő turnéba” kezdett – amely sokak szerint  a mai napig sem ért véget.

Haladás helyett demokráciahiány

John Fonte, a Hudson Intézet (Hudson Institute) globalizmuskritikusa ezt az ideológiát „transznacionalista progresszivizmusnak” nevezi. 

Ha mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy a globalizmus valójában egyfajta vallás. Önszántunkból vagy sem, de mindannyian hallottuk John Lennon 1971-es dalát, az Imagine-t, és annak következő, balos szentimentalizmust sugárzó sorait:

Képzeld el, hogy nincsenek országok

Nem is olyan nehéz

Nincs miért ölni és nincs miért meghalni

A globalizmus zászlóvivői: Obama, Merkel, Cameron, Juncker.
És vallások sincsenek.

A „lennonizmust” ma világszerte sokan vallják. Nem meglepő tehát, hogy Obama annyira szót tudott érteni olyan más globalistákkal, mint David Cameron egykori angol miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár és Jean-Claude Juncker, az Európai Unió elnöke.

Hozzájuk hasonló emberek hozták létre és vitték előbbre az olyan zavaros transznacionális kísérleteket, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió, a párizsi klíma­egyezmény, illetve az iráni nukleáris megállapodás. 

A közös vonás ezekben a bürokratikus szerveződésekben az úgynevezett „demokráciadeficit”. Ez azt jelenti, hogy az elit számára annál jobb, minél kevesebb ember – beleértve az amerikai állampolgárokat is – kap tényleges szavazati és ellenőrzési jogot ezek fölött az intézmények fölött.

A globális elit úgy gondolja, hogy az a legjobb, ha az emberek soha sem tudják meg, mit csinálnak a nevükben. Vegyük például a menekültek kérdését. A globalisták számára nemes dolog befogadni menekülteket, még akkor is, ha sohasem asszimilálódnak, ha egyfajta örök függőségi viszonyra vannak kárhoztatva a befogadó állam részéről. Így a globalizmus erkölcsi hierarchiája szerint Angela Merkel volt közülünk a „leg­erkölcsösebb”.

De az Obama-adminisztráció is mindent megtett, hogy tartsa a lépést. Ha pedig ezek a menekültbefogadó programok népszerűtlenek a közvélemény előtt, az elit ösztönszerű reakciója a félrevezetés és az átverés. A közvélemény félrevezetői úgy gondolják, hogy egy „felsőbb célt” szolgálnak. A szent „globális falu” eszménye ugyanis soha sem fog megvalósulni, ha szavazati jogokat adunk a „szánalomra méltók” táborának (Hillary Clinton nevezte így egy alkalommal Trump követőit).

Bizonyított tény, hogy az amerikai kormány elfedte az igazságot a menekültek által elkövetett bűntényekkel, a menekültek egészségi állapotával és tényleges számával kapcsolatban. Az Obama-kormányzatban volt-e bárki, aki bocsánatot kért volna ezekért a hamisításokért? Természetesen nem.

Az elnökválasztás eredményeit látva – ahol az amerikaiak határozottan elutasították az Obama-féle globalizmust – felmerül a kérdés: Tényleg azt gondolta az elit, hogy ezt megússza? Valóban azt gondolták, hogy az emberek észre sem veszik, mi történik a saját településeiken, lakókörnyezetükben?

Úgy tűnik, a válasz „igen” – Obama hívei valóban azt gondolták, hogy nem derül ki az igazság. Hittek abban, hogy 2016-ban Trumpot maga alá temeti egy kék (demokrata) dominancia, 2017-ben pedig Hillary Clinton folytatni tudja az általuk annyira preferált globalizmus politikáját.

Az elit talán mégsem annyira rafinált, mint amilyennek gondolja magát.

Habár kikerültek a hatalomból, az Obama-globalisták azért mégsem fognak pofára esni. Sokan közülük nemsokára már egy Soros György által finanszírozott agytrösztben vagy civil szervezetben fognak dolgozni. Kényelmes foteljeikből pedig folytatni tudják majd a Trumppal szembeni „ellenállásukat”.

„Megváltó” szabad-kereskedelem

Richard Cobden, a szabad­kereskedelem angol élharcosa.
A globalizmus agendájának egy másik lényeges pontja a szabadkereskedelem.

Itt is megfigyelhetjük az elitnek azt a hajlamát, miszerint a globalizmussal kapcsolatos elméletet transzcendens értékkel bíró erkölcsi elvvé változtatják át. És ez a jelenség nem új keletű.

1846-ban a szabadkereskedelem angol élharcosa, Richard Cobden egyenesen azt állította, hogy egy szabadkereskedelmi egyezmény az, amely elhozná az „örök békét” az emberiség számára: „A szabadkereskedelem elve úgy hat erkölcsi szinten, mint a gravitáció törvénye az univerzumban – összehozza az embereket, félresöpri a fajok, a vallások és nyelvek ellenségességeit, és az örök béke köteleivel köt össze bennünket.”

Cobden kapitalista volt. A kapitalisták gyakran hideg fejűek, de mint láthatjuk, egy álmodozó, már-már szédült, utópisztikus vonása is volt Cobden gondolkozásának. Megdöbbentő, de a 19. századi Angliában ez a gondolat elnyerte a közvélemény támogatását.

Cobden egy kortársa sokkal pragmatikusabb volt, és bár egyáltalán nem lehetne kapitalistának nevezni, ezzel a gondolatmenettel ő is egyetértett. Ő nem más volt, mint Karl Marx, a kommunizmus atyja.  

Karl Marx, aki „feltalálta” a kommunizmust.
Marx úgy látta, hogy egy szabályozatlan, laissez faire kapitalizmus hamar szétzúzna kultúrákat, tradíciókat, még a nemzeteket is. Bizonyos egyének anyagilag jobban járnának, de a közösségek felbomlanának és kibillennének az egyensúlyukból. A szabályozás nélküli szabad piacokon a vagyon nagy része pénzügyi spekulánsok kezébe vándorolna. Ennek eredményeképpen pedig – okoskodott Marx – a kizsigerelt tömegek készek lennének belevágni a szocializmus, majd a kommunizmus kísérletébe. A „vörös jövő” víziójában reménykedve híres, 1848-as beszédében Marx kijelentette: „Uraim, én a szabadkereskedelem támogatója vagyok.” 

Napjainkban a szabadkereskedelem leghangosabb szószólói nem a kommunisták, hanem a neo-cobdenita globalisták. Vannak köztük demokraták, vannak köztük republikánusok. Lehetnek liberálisok és lehetnek konzervatívok. Ami összeköti őket, az egy határok nélküli világ eszménye, ahol csak minimális korlátozások lesznek érvényben az exportra és importra. (És természetesen az emberek szabad mozgására.)

Egyes globalisták, mint az EU-vezér Jean-Claude Juncker, a globalizmust egy profitábilis ideológiává tudták tenni. Juncker évek óta küzd azért, hogy a hazája, Luxemburg a világ leginkább milliárdosbarát adóparadicsoma legyen. Bizony sok önérdek is van a globalizmusban. De ennél sokkal több is van ebben az ideológiában.

Kereszténység helyett globalizmus

A globalizmusba vetett hit olyan erős, hogy ez már több, mint csupán ideológia – egyfajta teológia. Ahogyan azt Fay Voshell felvetette az American Thinker szeptemberi számában, a globalizmus sokak számára a kereszténység egyfajta mutációja. A globalizmus egy új hitvallás: „A kereszténység víziója helyébe egy egyetemes (…) rendszer lép, amelyben a polgárok az univerzális »Ember Városának« – szemben a Szent Ágoston által megfogalmazott keresztény Isten Városával – fogadnak hűséget. Ezt a várost egy elit papság vezeti, akik az istenek szerepét töltik be a tömegek számára. A globalizmus vízióját hirdetők egy birodalmat vizionálnak (…).

A glo­balizmus vallása egy földi, de utópisztikus világrendet tár elénk, amelyben mindenki az elit papoknak engedelmeskedik, akik egy nemzeti határok nélküli Világváros fölött uralkodnak. Ezt az üdvösség-víziót időnként a »globális falu« kifejezéssel illetik: ez egy misztikus valóság, amely a (keresztény) »Isten családja« fogalom helyére lép. A globalizmus hívei úgy látják az emberiséget, mint egy nagy családot, amelyben nincs határ az országok, nemzetiségek és vallások között.”

A globalisták világnézetében ez a vízió rendkívül erőteljesen él. Így már érthetővé válik, hogy miért teszik, amit tesznek: megnyitják a határaikat, politikailag korrekt beszédre kényszerítik állampolgáraikat, és igyekeznek átformálni társadalmaikat gigantikus ideológiai kurzusokon keresztül. A globalizmus-párti politikai vezetők annyira hisznek ebben az ideológiában, hogy készek még választásokat is elveszíteni, a karrierjüket is feláldozni a hitük oltárán – ahogyan ennek a szemtanúi lehettünk.

Ez történt tavaly júniusban a Brexit-szavazás során, amelynek hatására nem csupán Anglia hagyja el az Európai Uniót, de David Cameronnak is el kellett hagynia a Downing Street 10. alatti irodáját. És ez történt Amerikában is tavaly novemberben Hillary Clintonnal és Barack Obama hagyatékával. (Fordította: Pátkai Mihály)

Olvasson tovább:

  • Sugar Babyk és Sugar Daddyk

    A boldogság megtalálását ígéri, miközben a pénzért sok mindenre hajlandó fiatal lányok (vagy akár fiúk), illetve a „szolgáltatásaikért” őket „támogatni” képes férfiak (vagy hölgyek) közvetítését végzi az első magyar „sugardating” társközvetítő oldal. Amennyiben mindez a luxusprostitúcióra,...
  • Karl Pfeifer bécsi újságíró kötete négy évtized eseményeiről

    Az utóbbi hónapokban újra számos érdekes kötet került a magyar könyvesboltokba, olyan könyvek, amelyek szerzői kritikusan elemzik a hazai közállapotokat, a „nemzeti együtt-működés” orbáni rendszerét.
  • A bárányok falhatnak

    Több mint 16,6 millió juhot tartanak Romániában – 2001-ben ez a szám még csupán 7,8 millió volt.