Kereső toggle

Korszakok árnyékában: a magyar nacionalizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Lassan odáig jutunk, hogy már nem is értjük egymás nyelvét. Nem abban az értelemben, hogy az alanyt, állítmányt nem úgy használjuk, hanem a kulcskifejezések, a történelemhez és a politikához való viszonyunk diametrálisan eltér egymástól” – mondta Gyurgyák János magyar történész, szociológus egy interjújában. A Brexit, az amerikai elnökválasztás, majd az október 2-ai népszavazás igencsak aktualizálta a nemzethűség kérdéseit. Jelen írásunkban a hazai nacionalizmus történetéről és annak sajnálatos zsákutcáiról kívánunk vázlatos áttekintést adni.

A nemzet fogalma pár századdal korábban egészen mást jelentett Nyugat-Európában, mint napjainkban. A latin natio kifejezés az egy uralkodó alá tartozó, földbirtokkal rendelkező, fegyverfogásra jogosult, kollektív jogokkal bíró nemesek összességét jelentette; nem foglalta magába a parasztokat és a városi polgárságot sem. A francia forradalmárok célkitűzése volt, hogy etnikai hovatartozásra, nyelvre és rendre való tekintet nélkül, a köztársaságban élőket mind franciának nevezzék. Az addig ismert nemzet fogalom kereteinek fokozatos kitágításával született meg a modern nemzeti érzés. Többé már nem a vallás vagy rendi születés, hanem a szülőföld határozta meg a nemzetet.

Herder nemzethalál-víziója

Hazánkban a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békének sikerült ugyan negligálni a Habsburgok abszolutista céljait, a szerződés azonban olyan társadalmi berendezkedést konzervált, mely ellen küzdöttek: visszaállította a rendi kiváltságokat. Így a polgárosodás és a modern társadalomszerkezet kialakítása közel száz évvel későbbre tolódott. Ez idő alatt Mária Terézia és II. József rendeletei nyomán megkezdődtek a betelepítések. A 18. század végére az ország lakosságnak csupán 40 százaléka volt magyar nemzetiségű. Ebből kiindulva jósolta Johann Gottfried Herder a magyar nyelv rövid időn belüli eltűnését.
„A magyar nacionalizmus emocionális többletét az okozta – bár ez a jelenség nem volt kivételes a nacionalizmusok történetében –, hogy paradox módon egyszerre volt jelen benne egyrészt a herderi jóslattól (tudniillik hogy a magyar nyelv egy-két nemzedéken belül kihal) való rettegés, a nemzethaláltól való – ha nem is teljességgel légből kapott, de alapvetően indokolatlan – páni félelem, másrészt a mértéktelen magabiztosság, önteltség és fölényesség; az ezeréves dicsőséges múlt örökös felidézése a hazai nemzetiségek előtt, a kultúra és a civilizáció tanítómesteri szerepében való tetszelgés, tehát a magyar nemzet reális helyzetének és szerepének totális félreismerése és valóságos erejének túlbecsülése” – írja Gyurgyák János Ezzé lett magyar hazátok című könyvében.

Kétféle magyar nacionalizmus

Többszörösen rétegződött és soknemzetiségű hazánkban alapvetően kétféle nacionalista koncepció alakult ki. A Teleki–Kossuth-féle klasszikus liberális nacionalizmus szembehelyezkedett a Habsburgokkal, és egy Dunai Konföderáció keretében vélte megvalósíthatónak a nemzetiségi autonómiát. Emellett Kossuth ragaszkodott az individuális jogokra épülő jogrendszerhez, melynek megvalósulásához Magyarország esetében azonban hiányzott egy-két olyan alapvető feltétel, mint az egységes államterület és szuverenitás, az egységes közigazgatás, közös nyelv, illetve erős polgárság. Olyan határtalan optimizmus élt benne, ami vágyálmokba ringatta a magyar elitet. Politikai vezető szerepet akartak játszani egy soknemzetiségű országban, ahol a nemzethez való tartozás, és a mint népre jellemző népi tudat nem esett egybe.
A Deák–Eötvös koncepció a magyar politikai nemzet megvalósítását tűzte zászlajára, mely elképzelés ésszerű kompromisszumnak tűnt egy soknemzetiségű és többnyelvű országban. Mindenekelőtt a Habsburgokkal igyekezett kiegyezni, a nemzetiségi kérdést ezután kívánta csak megoldani. A Magyarország területén élőket (etnikai hovatartozás nélkül) mind a nemzet részének tekintette, egyenlő jogokat biztosított számukra, de államalkotó népként továbbra is a magyart fogadta el, mely jellemző a magyar jogtörténetre. Ez a felvetés kísértetiesen hasonlított a nyugati nemzetállamok mintájához. A nemzetiségek azonban minden tényezőt kihasználtak függetlenedésük érdekében, egy idő után pedig a politikai nemzet elé illesztett magyar jelzőt is egyenesen blaszfémiának tekintették.
Az 1867-es kiegyezés után a klasszikus liberális nacionalizmus, a magyar politikai nemzet koncepciója, illetve a Habsburgok birodalmi érdekei együtt határozták meg Magyarország fejlődését. A három tábor közötti feszültség azonban gyakran megnyilvánult a zaklatott politikai életben.

A Trianon-trauma és a fajvédelemmé torzult nacionalizmus

Trianont követően a nacionalista nézetek radikalizálódtak; a nemzeti eszme oly mértékben töltődött fel kirekesztéssel a revanspolitika árnyékában, hogy végül a fajvédelemnek szolgált ürügyként. Mindenki érezte, hogy átfogó reformokra van szükség, és mivel az 1919-es Tanácsköztársaság teljesen lejáratta a baloldal társadalomátalakító elképzeléseit, jelentős társadalmi rétegek a Fajvédő Párttól vártak megoldást, többek között szociális reformokat.
A fajvédő ideológia előszeretettel hivatkozott Méhely Lajos természettudós biológiai fajelméletére, aki a természet vélt törvényeit módosítás nélkül interpretálta a társadalom- és politikatudományokra is. Méhely szerint, mivel a magyar sok néppel keveredett, „elvesztette ősi lelkületét és faji tisztaságát, ellenálló erejét”; a nemzeti tragédiákat ezek közvetlen következményeinek tartotta. Szerinte a magyarság rabja lett egy lélek nélküli nemzetközi kultúrának, mely elaltatta a magyarság faji lelkiismeretét és elvette az alkotókedvét. Így számára az igazi magyarság tisztán etnikai síkon mozgó közösség volt csupán; teljesen szembekerült a nemzetet „szellemi-nyelvi egységként” értelmezőkkel.

Rémuralmak fogságában

A fajvédő ideológia végállomása a hungaristák kirekesztő eszmerendszere volt, akik az előző évtizedekben számtalan nagyszerű eredményt elérő magyar nacionalizmus eszméjét olyan ideológiákkal hozták összefüggésbe, melyek nyíltan a genocídiumot, azaz egy mindegyik máshoz hasonló, a másikkal egyenlő nép kiirtását szorgalmazták. A végül hatalomra került hungaristák százhetven napos rémuralmuk alatt ezreket öltek meg Budapest utcáin vagy lőttek bele a Dunába, tízezreket küldtek haláltáborokba.
A kommunizmus hosszú évtizedei alatt megszűnő nyugati kapcsolataink következtében a rendszerváltás után nem nyugat-európai konzervatív mintára kezdődött meg a jobboldal nemzetfogalmának felépítése, hanem a háborúk között és előtt meglévő nacionalista múltépítés nyert ismét teret.

A nemzethez kötődés rehabilitálása

Napjainkban a nacionalista jelző helyenként pejoratív csengésű, emiatt a fogalom eredeti, pozitív tartalmát ma talán a patriotizmussal adhatjuk vissza. Patrióta az, aki közös szülőföldünk megőrzésére és a rajta történelmi sorsközösségben élő társadalmunk fennmaradására, annak integrálására törekszik a párbeszéd előmozdításával; teszi ezt akár nemzetközi helyi vagy családi szinten. Patrióta, aki nemcsak előnyöket vár el a közösségtől, hanem részt vesz a terhek, a felelősség viselésében, aki a külhoni atyafiakra is kiterjedően szolidáris a nemzetével. Patrióta, aki gyönyörű nyelvünket megfelelő módon használja és ápolja. Patrióta, aki ismeri múltunkat, és tanulva nemzetünk hibáiból, arra törekszik, hogy társadalmunk ne ismételje meg azokat a jövőben. Patrióta, aki vallásától és etnikai származásától függetlenül oda-vissza egyenrangú sorstársának tartja hazánk minden állampolgárát, emellett pedig őrzi és hagyományozza kulturális örökségünket. „Annyira kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak” – vallotta Kodály.

Olvasson tovább: