Kereső toggle

Kitörni a putriból

A segélynél is többet vitt a HISZ az erdélyi Gagyra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Székelykeresztúr központjában egy szűk sikátoron keresztül jutunk ki a dimbes-dombos vidékre, ahol egymás után sorban haladunk át a mesebeli kis falvakon, míg aztán Gagy település határába jutunk. A település szélén egy domboldalban egy sáros lejtő az úti célunk - több mint hétszáz kilométert tettünk meg, hogy ideérjünk rakományunkkal – ruhával, tartós élelmiszerrel –, no meg a HISZ lelkes munkatársaival. A domb oldalában szerény házakban és különféle „tákolmányokban” lakik harminc család – őket jöttünk megsegíteni. Hét éve jár ide a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálatának (HISZ) stábja, erdélyiek, magyarországiak felváltva, kitartóan küzdve a gagyi senki földjének lakóiért.

A telep valóban senki földje, mert sok évtizeddel ezelőtt egy helyi gazda odaadta egy családnak, akik aztán egy viskót húztak fel rá, majd a telep gyorsan növekedett, sokféle sorsú és hátterű ember telepedett ide. A terület sorsát végül a marosvásárhelyi HISZ munkatársai rendezték, így az itt lakóknak legalább a föld biztosan áll a lábuk alatt. A szeretetszolgálat nyolc éve foglalkozik az itt élőkkel, akkor kereste meg a szervezetet az egyik itteni család, Varga Sándor és felesége, Rózsika – mondja lapunknak Kovács Sándor, a HISZ vezetője. A megkeresés

levélben érkezett, és meglehetősen érdekes volt, ugyanis nem segélyt kértek, hanem segítséget ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon az életük. A Vidám Vasárnap műsorát nézve jutottak arra az elhatározásra, hogy elég volt az addigi életükből, újat kell kezdeni, ezért fordultak a szervezethez és a Hit Gyülekezetéhez. „Döbbenetes állapotok fogadtak bennünket. Az egyetlen reményt az itteni emberek elszántsága jelentette, látszott rajtuk, hogy komolyan gondolják a változást” – idézi fel Bondor László, a vásárhelyi szervezet régiós vezetője. A megkeresésből sokéves program született, helyben alakult egy gyülekezet, egy leromlott állapotú házat újítottak fel, közösséget építettek. „A felelős gondoskodást, az alapvető higiéniát és a tanulást igyekszünk népszerűsíteni az itt élők körében, ugyanis a segélyek csak rövid ideig képesek enyhíteni a kiszolgáltatottságból eredő érzéseket” – hangsúlyozza Bondor László. A hagyományos székely falusi ház szobáit egybenyitották, gipszkartonozták, laminált padlót fektettek le, egy más világot alakítva ki a telepieknek. Itt zajlanak az istentiszteletek, a foglakozások, de lassan kinövik a házat. Az udvaron csűr – masszív építmény –, ide, ha anyagilag finanszírozni tudják, egy mosókonyha, fürdőszoba van tervezve, mert a telepen csak egy fúrt kút van. Patak is van a területen, de csak akkor használható, amikor bőséges a csapadék.

Testes, vidám ember köszön harsányan ránk, Varga Sándor mutatkozik be szívélyesen. Sándor a levél írásakor éppen falopásból élt, illetve „szerzésből”, ahogy errefelé mondják. Azóta nagyot fordult vele az élet, de csak azért, mert volt, aki fordítson rajta – teszi hozzá hálásan. Fával foglalkozik most is mint vállalkozó, a telephelye is a faluban van, de már legálisan, egy környéken dolgozó ismert cég alkalmazottja. Igyekszik munkát adni a telepen azoknak, akik szintén ki akarnak törni. „A változáshoz szükséges döntést azonban csak az ember saját maga tudja meghozni. Nekem is őszintén kellett szembenéznem azzal a sorssal, amit én alakítottam ki magamnak. A külső segítség csak azért használt, mert én is ki akartam törni a nyomoromból” – mondja egyszerűen, de érthetően fogalmazva.

A segély osztása precízen zajlik, Csibi Ferenc, a helybéli vezető pontosan ismeri a telep lakóit, így mindenki megkapja a tartós élelmiszert és a téli ruhákat. „Ha valaki először jár itt, elképesztőnek találja az állapotokat, de itt sajnos ez az elfogadott” – mondja Csibi Ferkó, miközben a távoli házakból jövőket várjuk. Az autóval megközelíthetetlen helyekre szekéren viszik ki a segélyt, mert a polgármester kéri a szervezetet, adjon nekik is. Van olyan szurdok, ahová több órányi szekerezéssel jut majd el az adomány, az ott élőkről szinte alig tud valaki valamit, csak ha bejönnek a faluba, akkor találkozni velük.

Varga Sándor a saját sorsával példálózik: a nyomorból, az elszigeteltségből igen is ki lehet törni, csak akarni kell, és keresni az Odafennvalót. Sándor annak idején a feleségével együtt élte a szürke hétköznapokat, amiből csak a televízió repítette el egy szép világba. Aztán a Vidám Vasárnap még ennél is többet adott: reményt arra, hogy minden megváltozhat, hiszen az ember sorsa nincs előre kőbe vésve, van, aki átírhatja azt. Sándor Vele akart találkozni, és sok év távlatából bátran mondja, megérte. „Előbb lelkileg, aztán anyagilag emelt fel. A putri helyett ma egy újonnan épített kőházban lakom, tisztességes jövedelmem van, nem kell sötétben bujkálnom” – mondja.

A segély lassan elfogy. Bár az értéke közel másfél millió forintra rúg, sokfelé osztódik. A beszélgetésnek a leszálló este vet véget.

A visszafelé úton még van egy megálló, a közeli Ábrahámfalva.

A HISZ itt egy élelmezési akciót indított, amely 311 gyereknek ad kiflit és tejet naponta. Az iskola előtt találkozunk a polgármesterrel, aki őszintén köszöni a segítséget, egy hete zajlik az akció, így a gyerekek végre kapnak enni az iskolában is. A településvezető nem rejti véka alá a véleményét: bizony sok gyereknek ez a napi étkezés, nincs más, mert otthon bizonytalan a vacsora.

A szolgálat egy hónap alatt szervezte meg a támogatásokat és a konkrét beszerzéseket, így a szeptember óta hiányzó, minimum egyszeri étkezés végre megadatott. A HISZ vezetője, Kovács Sándor kéri, tolmácsoljuk köszönetét a Hetek olvasóinak, akik közül sokan támogatták az akciót. Lassan ránk telepszik az este, jó érzéssel indulunk hazafelé, hiszen jobb adni, mint kapni.

Olvasson tovább: