Kereső toggle

Forradalmár, diktátor, tömeggyilkos

Fidel Castro két utat ismert: a szocializmust és a halált

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Múlt hét pénteken, 90 éves korában elhunyt Fidel Castro kubai kommunista diktátor. Ellentmondásos nyilatkozatok kísérték a halálhírét, és az sem teljesen biztos, hogy a Comandante halála korszakváltó esemény, ugyanis az utódai szinte mindenben Castro nyomdokait követik.

Justin Trudeau kanadai miniszterelnök szerint Fidel Castro „figyelemre méltó”, „nem mindennapi vezető volt, aki a népét szolgálta”, Jean-Claude Juncker pedig kijelentette, hogy „Fidel Castro halálával a világ elveszített egy embert, aki sokak számára hős volt”. Vlagyimir Putyin is beállt a méltatók sorába, és Raúl Castrónak küldött táviratában kijelentette, hogy „e kiváló államférfi neve joggal tekinthető egy korszak szimbólumának a modern világtörténelemben. (…) Fidel Castro őszinte és megbízható szövetségese volt Oroszországnak”. Ezzel szemben viszont Donald J. Trump, Amerika következő elnöke kijelentette, hogy „Fidel Castro öröksége a kivégzőosztagokkal, a lopással és az elképzelhetetlen szenvedéssel, a szegénységgel és az alapvető emberi jogok tagadásával egyenlő”.
Trump már bejelentette, hogy hiába az Obama-adminisztráció alatti közeledés, nagy valószínűséggel újra bevezeti Kubával szemben a megszüntetett korlátozásokat. Azt is elmondta, hogy a kubai népnek joga van szabadságban és demokráciában élni, ezért valódi változásokat követel.
Maguk a kubaiak között sincs egyértelmű konszenzus azzal kapcsolatosan, hogy Castro ártott vagy használt-e inkább, bár a történelmet tanulmányozók szerint azok, akik a diktátort nagy vezetőnek tartják, a Stockholm-szindróma klasszikus tüneteit produkálják. Az idősebb generáció tagjai egyértelműen kifejezik, hogy nagy hatással volt az éle-tükre, a fiatalok pedig sokkal inkább úgy érzik, mintha hirtelen „kitisztult volna felettük az ég”.
Miamiban, ahol a legnagyobb kubai diaszpóracsoport él, az emberek ünnepelve vonultak az utcára, énekelve és táncolva, a „Cuba libre!” (Kuba szabad) és az „el viejo murio” (az öreg meghalt) szlogeneket kiabálva.

Elmaradt katarzis

A kurzusváltás azonban egyáltalán nem biztos, ugyanis egy tíz évvel ezelőtti súlyos műtét miatt Fidel átadta az ország irányítását testvérének, Raúlnak, aki lényegében ugyanazt a politikai irányt vitte tovább, mint bátyja. Raúl is bejelentette már, hogy 2018-ban átadja a stafétát a fiataloknak, de az általa választott utód is pontosan annyira elkötelezett kommunista, mint elődei. Talán annyi különbséggel, hogy Miguel Diaz-Canel, akit Raúl 2013-ban alelnökké nevezett ki, nyitottabb az internet általános használatának lehetővé tételére, ami jelenleg csak a kiváltságosok számára elérhető.
Raúl hatalomátvétele, amelyre hivatalosan 2008-ban került sor, több szempontból is átmenetinek tekinthető. Gazdasági reformokat vezetett be, enyhítette a polgárokkal szembeni utazási korlátozásokat, és igyekezett az Obamakormányzattal felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Volker Skierka Kuba-szakértő szerint „Raúl átmeneti elnök a régi rendszer és a jövő között, és ebben az értelemben valóban jól is teljesített, mert megőrizte az ország stabilitását”. Sőt, elnöksége alatt Obama elnök és Ferenc pápa is az országba látogatott, amivel azt igyekezett sugallni, hogy Kubában valódi változás zajlik.
Raúl számos politikai foglyot szabadon engedett, és lehetővé tette olyan széles körben ismert rendszerkritikusoknak is a külföldi utazást, mint Rosa María Payá vagy Yoani Sánchez – viszont Kubában a szervezett ellenzék még az ő regnálása alatt is gyakran szenvedett el letartóztatásokat és veréseket.
Az „öreg” halála kapcsán a katarzis nagy valószínűséggel azért is elmarad, mert Fidel utolsó éveiben már nem számított igazi meghatározó személynek a kubai politikában. A kommunista párt újságjában, a Granmában több bíráló hangvételű cikk is megjelent, amelyben Fidel ellenérzéseit fejezte ki az ideológiai enyhülés miatt, viszont ennek semmilyen valódi hatása nem volt, emiatt az amerikai politológusok szerint megdőlt az a tézis, hogy Fidel nélkül megroppant volna a kommunista párt uralma. Európai diplomaták szerint sem számíthatunk nagy változásra a kubai politikában – sokkal nagyobb hatása lehet majd annak, amikor Raúl hal meg, hiszen ő a reformok érdekében kockáztatta a saját pozícióját.

Diktátor vagy hős?

Fidel Castro majd’ hatvanéves regnálása a leghosszabban fennálló kommunista diktatúrának számít. Kubában kommunista egypártrendszer uralkodik, az ipar és a gazdaság államosítva van, az egész társadalomban a szocialista ideológia érvényesül. Az oktatás és az egészségügy mindenki számára elérhetővé tétele az egyik olyan érv, amellyel például Justin Trudeau védeni próbálta a diktátor halálakor tett kijelentéseit, viszont ez csak minimális ellentételezése volt például az állam által száz százalékban kontrollált médiának, és az államétól eltérő vélemények teljes elnyomásának.
Castro újgazdag cukornádtermelő családban született. A baloldali, imperializmusellenes ideológiát egyetemista korában tette magáévá Havannában. Lelkesen csatlakozott az ötvenes években a Dominikai Köztársaság és Kolumbia jobboldali kormányaival szembeni felkelésekhez, és társaival azt tervezték, hogy katonai puccsal megdöntik a kubai jobboldali elnök, Fulgencio Batista kormányát. 1953-ban azonban a Moncada laktanya elleni támadásuk kudarcot vallott, Fidelt egy évre börtönbe zárták. A meggyőző erejéről és végtelen hosszúságú szónoklatairól ismert forradalmár négyórás bírósági védőbeszédében egyúttal saját politikai programját is meghirdette, végül pedig kijelentette: „a történelem fel fog menteni”. Szabadulása után testvérével, Raúllal és Che Guevarával létrehozta Mexikóban a Július 26-a mozgalmat.
Miután visszatért Kubába, gerillaharcot indított csapataival a Batista kormányerők ellen, amelyeket végül 1959-ben sikerült legyőzniük, amikor is Fidel a hadi és a politikai hatalmat is átvette, és kommunista diktatúrát vezetett be. Hosszú regnálása alatt többször is megkísérelték puccsal elmozdítani, illetve gazdasági korlátozásokkal aláásni a hatalmát. A CIA 1961. áprilisában a Disznó-öbölbeli invázióval próbálta eltávolítani a hatalomból, ám az akciót kivitelező 2506 Brigád nevű csoportot – amelyet a Demokratikus Forradalmi Front nevű, a Castro-diktatúra elől száműzetésbe menekült kubaiak által létrehozott szervezet fegyveres szárnya is támogatott – három nap alatt megállították.
A folyamatos próbálkozásokat ellensúlyozandó, Castro szövetségi viszonyt hozott létre a Szovjetunióval, amelynek szétesése után egy úgynevezett „Különleges Időszakba” vezette be Kubát, amelynek lényege leginkább a globalizációellenes ideológia volt. A 2000-es években szövetségi viszonyait inkább helyben erősítette, elsősorban a Hugo Chávez vezette Venezuelával.
 
Mindent a népért

Castro hatalomra kerülése után azonnal földreformot vezetett be, amelyben 402 hektárban maximalizálta a földtulajdon mértékét. A nagybirtokokat szétdarabolták, és megtiltották a külföldiek földvásárlását.
Az oktatási, az egészségügyi és az infrastrukturális reformok mellett viszont a marxista ideológia a politika minden színterén egyre nagyobb teret kapott, amelynek köszönhetően az intellektuális réteg és a középosztály igyekezett minél hamarabb elhagyni az országot. A reformok legfőképpen a munkásrétegnek kedveztek, akik értelemszerűen nagy támogatói voltak Fidel rendszerének. Az „agyelszívás” viszont óriási problémákat okozott az ország termelékenységében, és a gazdasági tartalékok is villámgyorsan kimerültek. Castro ugyanakkor az elégedetlenségnek hangot adó médiát gyorsan kiiktatta. Uralma alatt több tízezren menekültek el Kubából Floridába, és hasonló nagyságrendű azoknak az ellenzékieknek a száma, akiket megkínoztatott, illetve meggyilkoltatott. A Comandante életművében tökéletesen megvalósította saját jelszavát: szocializmus vagy halál.

Olvasson tovább: