Kereső toggle

Női érvek a genderideológiával szemben

Egyenlőség helyett diktatúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Németországban óriási összegeket költenek a genderideológia terjesztésére: az elmúlt években nagyjából 140-150 gender tanszék létesült a különféle egyetemeken, de a természetes nemiséget relativizáló ideológia német és európai uniós intézményekben is erőteljesen jelen van. Bár a médiában a feminizmus és a genderideológia többnyire egyet jelent a progresszivitással és az emberi jogok kiterjesztésével, ezt nem mindenki gondolja így. Az ő szószólójuk Birgit Kelle, a 41 éves négygyermekes családanya.

A szókimondó, vállaltan keresztény alapokon álló publicista már négy könyvet is megjelentetett a feminizmus, a genderideológia és a hagyományos nemi szerepek modern problémáinak témakörében. Legutóbbi könyve, a GenderGaga: Wie eine absurde Ideologie unseren Alltag erobern will (GenderGaga: Hogyan akarja bekebelezni az életünket egy abszurd ideológia?) tavaly nagy érdeklődésre tartott számot Németországban.

Kelle véleménye szerint a genderideológia fő irányvonalai már a kiindulópontjukat tekintve is tévesek: egyszerűen nem igaz, hogy nincs különbség férfi és nő között, és hogy a nemiség csupán nevelés, illetve választás kérdése. Emlékeztet arra, hogy a genderizmus sikertörténetének egyik meghatározó dátuma volt 1995, amikor az ENSZ Pekingben tartott női világkonferenciájára feministák egy csoportja egy jelentéktelennek tűnő, ám nagy horderejű cselhez folyamodott: a hivatalos dokumentumokban kicserélték az angol „sex” (biológiai nem) szót a „gender” (társadalmi nem) kifejezésre. Ezeket a hivatalos dokumentumokat kezdte el aztán használni az ENSZ, onnan vette át az EU. Kelle szerint azonban azóta hiába várunk a genderelmélet tudományos igényű bizonyítására – ehelyett egy olyan ideológiával van dolgunk, amely teljesen hibás kiindulóponttal rendelkezik, mégpedig azzal, hogy egy embernek a biológiai neme nincsen hatással a pszichéjére. Ha ez a felfogás uralkodóvá válik, az teljesen megváltoztatja az emberről alkotott képet, ami pusztító hatással lesz a társadalomra. Ráadásul – teszi hozzá – ez nem alulról szerveződő folyamat, ahogy az demokratikus vagy társadalmi változások esetében elvárható lenne, hanem úgynevezett „top-down” mozgalom, azaz felülről indulva terjed.

Birgit Kelle hangsúlyozza: a jelenség elleni tiltakozáshoz nem kell feltétlenül kereszténynek lenni. Ahhoz ugyanis nem kell hit, hogy elismerjük: az ember nemisége kétpólusú. „A szaporodás a mai napig ezen az alapon működik, és a jövőben is így fog működni. Hiába mondják egyesek, hogy a nemiség csupán társadalmi konstrukció. Ha száz évig vitatkoznánk erről, a tények akkor is azt mutatnák, hogy a férfiak gyermekeket nemzenek, a nők pedig fogannak” – magyarázta egy interjúban. Megjegyezte azt is: a hagyományos férfi és női szerepek szétverése azt eredményezi, hogy a fiatal nők és férfiak zavarban vannak azzal kapcsolatban, hogy mit vár el tőlük a másik fél – ez az egyik oka annak, hogy a nemek ma egyre nehezebben találnak egymásra, illetve nehezebben jutnak közös nevezőre.

Grillezéssel a húsfogyasztás ellen

Kelle szerint nem mellékes probléma, hogy a modern feminizmust és a vele szoros kapcsolatban álló gendermozgalmakat rendkívül sok ellentmondás és logikai következetlenség jellemzi. Mint hangsúlyozza: a radikális feminizmus a szabadság ürügyén éppen a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát lehetetleníti el. A hagyományos családmodellt támogató, illetve természetes nemiségüket vállaló férfiak és nők ugyanis könnyen a kirekesztés céltáblájává válhatnak – a keresztények pedig megkaphatják a „náci” bélyeget.

2013-ban megjelent könyvében kifejtette: az 1970-es években egy közvélemény-kutatásokkal foglalkozó szakértő, bizonyos Elisabeth Noelle-Neumann írt először az úgynevezett „hallgatási spirálról”. 

Eszerint az emberek inkább megtartják a valódi véleményüket saját maguknak, ha az a többségi(nek gondolt) véleménynek nem felel meg. Kelle szerint ez a spirál ma minden eddiginél jobban működik, különösen a feminizmussal kapcsolatos vitáknál. Ezek kapcsán – mutat rá – az is különösen feltűnő, hogy a férfiak nem hallatják a hangjukat. „Mert, hát mit is mondhatna egy férfi potenciális tettesként?” – teszi fel a kérdést Kelle, arra utalva, hogy a feminista propagandisták tudatosan úgy állítják be a férfiakat, mint szexuális bűnelkövetőket. „Ilyenek voltak mindig, és ilyenek is lesznek mindig” – szól az erényterror jelszava. Ez azonban – folytatja a szerző – egyoldalú megközelítés, nemcsak azért, mert természetesen messze nem minden férfi ilyen, hanem azért sem, mert vannak nők, akik hasonló módon visszaélnek a szexualitásukkal. „Az egyetemista lány, aki félig levetkőzve jelenik meg a professzornál, hogy előnnyel induljon a vizsgán. A kollégahölgy, aki félig nyitott blúzzal ül az asztalnál, vagy a pályázó, aki a testi csáberejét is latba vetve próbálja meg elnyerni az állást a bemutatkozó beszélgetésnél” – a sor hosszasan folytatható az újságírónő szerint.

Egynemű párok és gyereknevelés

Birgit Kelle szerint az ezzel kapcsolatos vita túlságosan a felnőttek, és nem a gyerekek szemszögéből van megközelítve. „Én azt mondom, senkinek nincs joga egy gyerekhez, a heteroszexuális pároknak sem. A gyermek ajándék, és szép dolog gyereket vállalni, de ez senkinek nem a joga. Az örökbefogadott gyermekeknél pedig azt kell megnézni, hogy a gyereknek mi a legjobb. És szerintem mindig az a legjobb, ha egy gyermeknek egy apja és egy anyja van. Ebben hiszek, és a saját családomban ezt tapasztalom, hogy a gyerekek máshogy reagálnak rám, mint a férjemre, és a női és férfi befolyás a gyermek identitásának kialakulásához elengedhetetlenül fontos” – magyarázta.

Kelle valóságos „skizofréniának” nevezi, hogy miközben a feministák a férfiak szemére vetik a „szexizmust”, nők tömegei igyekeznek feltűnni (fél)meztelenül reklámokban, filmekben, férfimagazinok oldalain vagy szépségversenyeken. Hasonlóan ellentmondásosak a feminizmus celeb szószólói – mint Megan Fox, Beyoncé és társaik –, akik öltözködésükkel és magamutogatásukkal valójában a szexipar abszolút kiszolgálói. Kelle ehhez hasonlóan „őrültségnek” tartja az úgynevezett FEMEN-aktivisták akcióit, akik félmeztelenül tüntetnek a szexizmus, illetve az egyházak vagy az állam nőkkel szembeni elnyomása ellen. „Ez olyan, mintha vegetáriánusok grillezéssel akarnának tüntetni a húsfogyasztással szemben” – írja Kelle.

Van-e választás?

A publicista szerint a feminista propaganda másik jellemző csúsztatása az, amikor arról beszélnek, hogy még mindig nem dolgozik elég nő teljes időben, illetve a klasszikus férfiszakmákban, valamint vezetői pozíciókban. Példaként említi az ismert németországi feminista, Judith Allmendinger tanulmányát, amely azt állítja: sok nő szeretne karriert, ám hiába a jó végzettség, terveiket mégsem váltják valóra. Allmendinger ezért a „rossz struktúrákat” és a nőkkel szembeni sztereotípiákat teszi felelőssé. A tanulmány azonban „meghiúsult” életpályának tekintette azt is, ha valaki családanya lett – és azzal sem számolt, hogy hány olyan férfi van, akinek szintén nem sikerült azt a pályát bejárnia, amit ő elképzelt.

Kelle ezzel kapcsolatban saját példáját is megemlíti. Mint mondja, ő sem akart függőségbe kerülni egy férfitól egzisztenciálisan, nem akart lemondani egyes szokásairól és a nagy karrier lehetőségéről, feladva szabadsága egy részét – ám anyának lenni minden lemondással és gonddal együtt is csodálatos. Ezt négy gyerek megszülése és felnevelése után is így gondolja. Amikor elkezdett erről cikkezni, olvasói levelek százait kapta olyan nőktől, akiket karrier nélkül is teljes mértékben boldoggá tesz, ha anyák és feleségek lehetnek. „Ki politizál ezekért a nőkért? Ki harcol értük és a jogaikért? Az ő boldogságukért, tiszteletükért, a társadalom érdekében hozott áldozataik elismeréséért? A válasz egyszerű: senki. És végképp nem a feminizmus” – írja Kelle.

A klasszikus anya- és feleségszerepek inflálódását egyébként szerinte a gazdasági érdekek is erősítik: az embert – férfit, nőt egyaránt – sok esetben puszta termelőegységnek tekintik, akinek akkor van értéke, ha dolgozik, és nem akkor, ha otthon van a gyermekével.

A magát női aktivistaként meghatározó Birgit Kelle úgy véli, hogy a nők ma már lényegében szabadok: saját maguk választhatják ki a férjüket, nem kötelező házasodniuk, de ha mégis megteszik, akkor bármikor elválhatnak. Ott vannak az egyetemeken, nagyobb arányban is, mint a férfiak – okosak, szépek és öntudatosak. „Tehát igenis szabad nekik lényegében mindent, megtehetnek bármit, amit a férfiak. De vajon akarnak is mindent megtenni?” – teszi fel a kérdést Kelle, aki szerint „kollektív hisztéria” tör ki, ha például a női kvótákról szóló vitában azt állítja, hogy azért is van kevesebb női vezető, mert nem mindegyikük akar ilyen pozíciót. A felháborodott feministák ugyanis úgy állítják be magukat, mint akik pontosan tudják, hogy társaik mit akarnak – a valóság azonban az, hogy milliószámra vannak olyanok, akiknek a véleményét egyáltalán nem képviselik. 

A feministák – jegyzi meg a publicista – nem tudnak mit kezdeni az anyaság „problémájával”. Szerintük ugyanis boldog anyuka, illetve háziasszony nem létezik – rájuk mint felszabadítatlan masszára tekintenek. Hozzáteszi: nem véletlen, hogy a feministák már a kezdetektől küzdöttek azért, hogy megszűnjön az anyaság mint szerep – ráadásul ezt nem alternatívaként, hanem egyetlen lehetséges útként állítják a nők elé. Ezzel a „diktatórikus” felfogással  kapcsolatban idézi Simone de Beauvoir-t, a huszadik század egyik legnépszerűbb feminista gondolkodóját, aki azt írja: „Egyetlen nőnek sem szabadna engedélyezni, hogy otthon maradjon, és a gyerekét nevelje.” Kelle szerint nem véletlen, hogy „ma már éppen azért kell küzdenünk, hogy otthon maradhassunk a gyerekünkkel, és nem azért, amiért régen: hogy munkát vállalhassunk”. Ilyen szempontból szerinte a konzervatívabb pártok liberálisabbak, mint a modern baloldal, hiszen az előbbiek nem akarják erővel rákényszeríteni a nőkre a háziasszony és a feleség szerepét. „Ha valaki karriert akar, akkor csináljon. De hagyja meg a szabadságát azoknak a millióknak, akik szeretnének boldogok maradni a családjukkal, gyermekükkel, férjükkel, és szeretnék átélni az anyaság örömeit” – hangsúlyozza.

Marxista eredet

Az aktivista úgy látja, hogy a feminizmus és a genderizmus terjedésének egyik oka az, hogy ezek az ideológiák látszólag egyenlőséget kínálnak – és ki az, aki nem támogatja, hogy az emberek egyenlőek legyenek? – valójában azonban nem az egyenlőségről van szó, hanem a nemi kategóriák teljes felpuhításáról. Kelle kiemeli: a természetes nemi identitás háttérbe szorítását már Marx és Engels is szorgalmazta, mondván, a munkamegosztás és ezáltal a gazdasági és kulturális osztálytagozódás a nők és a férfiak közötti különbségtételre vezethetők vissza. Vagyis a probléma megoldásához nemcsak a férfiak privilégiumait, hanem magukat a nemi szerepeket is meg kell szüntetni. A mai genderisták azonban ennél is radikálisabbak: a nemiség természettől való elszakítását hirdették meg.

Mindez logikusan a hagyományos házasság és a család „túlhaladását” is jelentené. A nagy kérdés azonban az, hogy mi jön ezek helyett. Kelle szerint ezt nehéz megmondani, ám érdemes elgondolkozni azon, hogy a család az utolsó mentsvár a növekvő állami-központi hatalmak elől. „Ha így megy tovább, a privát szféra is teljesen az állam fennhatósága alá kerül. Ez viszont nagyon veszélyes, hiszen az emberek megszűnnek „privát emberek” lenni. De mi szükség van akkor a társadalomra? Egyáltalán társadalom-e az, amelyben az emberek annyira radikálisan egyenlőek, hogy ugyanúgy gondolkodnak, éreznek, nincs nemük, nincs különbség a viselkedésükben?” – teszi fel a kérdéseket Birgit Kelle.

Meglepő adatok

2011-ben az osztrák családügyi minisztérium készített egy felmérést, amelynek meglepő eredménye lett. Eszerint a 14 és 24 év közötti fiatal lányok több mint fele el tudná képzelni, hogy háziasszonyként éli le az életét, ha a férje eleget keres. Az eredmény meglepő volt, ezért a Profil című osztrák magazin megkérdezett számos nőt, hogy miért részesítik előnyben a háziasszonyszerepet. Jellemző módon a nők nagy része csak anonim módon vállalta fel a véleményét – ők maguk pozitívnak tartották ugyan a háziasszonyi szerepet, ám tartottak az emberek véleményétől. 
Az anyák jogaiért küzdő Mouvement Mondial des Méres nevű szervezet szintén 2011-ben – 16 európai országban 11 ezer anyuka megkérdezésével – készített felmérése szerint a nők többsége hiányolja az anyaság financiális és társadalmi elismerését. A megkérdezettek 61 százaléka csak a gyerekére szeretne koncentrálni, amíg az el nem éri a harmadik életévét. 37 százalékuk még az iskoláskor eléréséig is csak a gyermekével szeretne foglalkozni, és 70 százalékuk csak részmunkaidőben dolgozna, amíg gyermeke el nem éri a 18. életévét.

Olvasson tovább: