Kereső toggle

Transzmigráció és megszállás

Az indonéz áttelepítési program tanulságai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hat év alatt több százezer halálos áldozat, sokezer felgyújtott keresztény templom, gyülekezeti ház és mecset, sokmillió család, akiknek menekülniük kellett, hogy életüket megmentsék. Tömören ez a mérlege annak a központilag irányított indonéz transzmigrációs programnak, amelynek során muzulmán tömegeket telepítettek be keresztény többségű területekre.

Sokakat meglepett, amikor 2000 áprilisában Dzsakarta legnagyobb stadionját seregnyi fiatal, jellegzetes muszlim viseletbe öltözött, oldalán kardot viselő férfi özönlötte el.

A Laskar Jihad szélsőséges szervezet harcosai „Allahu akbar”-t kántálva készültek szent háborúba a keresztények lakta Malukku-szigetek ellen. A Suharto-rezsim alig másfél éve omlott össze, és az addig betiltott radikális szervezetek gombamódra bukkantak elő az illegalitásból, helyet követelve maguknak az aktuálpolitikában. Ilyen volt a Laskar Jihad is, amelynek az Al-Kaida által kiképzett vezetői most tízezres tömeg élén követelték „elnyomott”, „népirtással fenyegetett” testvéreik védelmét. Hamarosan több tízezer mudzsahedin árasztotta el Indonézia évszázadok óta keresztény többségű szigetét, Ambont, évekre lángba borítva városait. Tízezreket mészároltak le, és mintegy félmillió ember menekült el otthonából.

Az ezredfordulón nem ez volt az egyetlen hasonló konfliktus Indonéziában a muszlimok és a keresztények között – a világsajtót újra és újra bejárták a Szumátra, Borneó, Szulavézi vagy Új-Guinea szigeteiről érkező véres beszámolók. A hat év alatt több százezer (a szám akár az egymilliót is elérheti) áldozatot követelő összecsapások, merényletek hátterében nem önmagában az országon belüli vallási különbségek álltak, sokkal inkább központilag irányított tömeges migráció. Ennek megértéséhez azonban érdemes visszatekintenünk az ország régmúltjára és 20. századi történelmére.

Muszlim vallási türelem

A 18 ezer szigetet felölelő Indonéziára ismert történelmének kezdetétől erősen jellemző az etnikai és vallási sokszínűség. A 12. században a térségen osztozó kisebb királyságokat, illetve a mongol hódítókat egymással szemben kijátszó Raden Wijaya vetette meg az indonéz egység alapjait. Birodalomépítéséhez az egyik kötőanyaga egy olyan hitrendszer volt, amelybe igyekezett beolvasztani a térségben meghatározó vallási rendszerek (buddhizmus, hinduizmus, animizmus) egyes elemeit.

Nem sokkal később az iszlám is megjelent a térségben – azonban nem hódítások, hanem kereskedelmi-gazdasági és kulturális kölcsönhatások révén. Az iszlám gyakorlatilag a fejlődést, modernizációt jelentette sokak számára, és mivel nem agresszív módon terjeszkedett, jelentősen keveredett a helyi vallásokkal: így jött létre az úgynevezett indonéz iszlám. Ez az irányzat az iszlám szunnita ágához tartozik, de hangsúlyos szerepet kap benne a miszticizmus. A gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy az indonéz iszlám, noha hitét egyedüli igaz kinyilatkoztatásnak tekinti, ezt nem érvényesíti erőszakosan, hanem képes a békés együttélésre. Ráadásul az idők során annyi hatás érte, hogy a mai Indonéziában – amelyet a legnépesebb muzulmán országként szoktak emlegetni – követhetetlen sokféleségben van jelen.

Az iszlám mellett a kereszténység is megjelent a szigetvilágban: hódításaik során a portugálok a katolicizmust, a hollandok pedig a protestantizmust „exportálták”. Utóbbiak számára nem volt olyan jelentőségű a vallási egyneműsítés, ezért a befolyásuk alatt lévő területeken az iszlám is viszonylagos szabadságot élvezhetett.

Az évszázados hagyományokra visszatekintő vallási pluralizmus a második világháború után 1948-ban függetlenné váló modern Indonézia alkotmányának is egyik sarokköve. Az alaptörvényben Pancasila néven megfogalmazott öt alapelv – amely a területén élő számtalan különböző identitású és vallású népcsoport egyfajta közös nevezője – a következő: 1. Hit az egyetlen létező istenben. 2. Igazságos és civilizált emberiség. 3. Indonézia egysége. 4. Az emberek szuverenitáshoz való joga. 5. Társadalmi igazságosság.

Az itt megfogalmazott „állami egyistenkép” tulajdonképpen kompromisszum egy muzulmán és egy szekuláris államforma között. Persze a muszlim többségű országban az iszlám kiemelkedik az „egyenlő” vallások sorából. Ahogyan a független Indonézia első elnöke, az öt alapelvet jelenlegi formájába öntő Sukarno elnök fogalmazott: „Isten öröktől fogva való és örökkévaló. Isten egy. Ha mindenkinek ebben az egy Istenben van a hite, akkor ez a hit lesz az a tűz, ami a Koránban is lángol és izzik. És amikor ez a tűz fellángol, izzik, izzik, lángol és lángol, akkor az ember többé már semmitől sem fél”.

A Pancasila az iszlám kiemelése ellenére is elfogadhatatlan volt a kevésbé békés muzulmán csoportok körében. Olyannyira, hogy a második világháború utáni függetlenségi harcok időszakában Szumátra és Észak-Jáva területén kikiáltották – az azonos nevű mai terrorállamot fél évszázaddal megelőzve – az Iszlám Államot, amely polgárháborút vívott a szekuláris kormány ellen. A csoportot csak a hatvanas évek elejére sikerült felszámolnia a Sukarno elnököt követő Suharto-rezsimnek. A radikális irányzatok a Pancasilát érvényre juttató Suharto idején illegalitásba kényszerültek ugyan, azonban a muzulmán világban zajló folyamatoktól nem maradhatott független a régió: a földalatti szervezetek csupán az alkalmas időre vártak, és ahogy Suharto meggyengült, kiléptek a nyilvánosság elé. Ma már nyíltan képviselik magukat Indonéziában a szélsőséges tanításokat hirdető irányzatok. A többségben lévő békés muzulmánok szerint ugyan a radikális dzsihádisták nem az igazi iszlámot képviselik, ám nyilvánosan nem fordulnak szembe velük, nem szólalnak fel, nem tüntetnek tevékenységük ellen.

Áttelepítési program

A cikkünk elején említett keresztényellenes támadássorozatok, illetve a muszlimok és a keresztények közötti véres konfliktusok gyújtózsinórja azonban nem önmagában a radikálisok térnyerése volt, hanem az úgynevezett transzmigráció. A jó adottságú, ám elnéptelenedett területekre történő tömeges munkaerő-betelepítést már a holland koloniális időkben is alkalmazták a térségben. A függetlenné vált modern Indonézia ehhez a módszerhez nyúlt vissza: vagyon és föld nélküli családok tömegeit telepítették át a túlnépesedett központi területekről (főként Jáva szigetéről) a ritkábban lakott, vagy elnéptelenedett periférikus szigetekre (Új-Guinea, Borneó, Szulavézi és Szumátra). Az áttelepülésre jelentkező családok, közösségek számára komoly pénzbeli támogatást nyújtottak, ami nagy vonzerőt jelentett: a transzmigráció révén 1949 és 2000 között kétmillió családot – 8-10 millió embert – telepítettek át.

A Suharto-adminisztráció mindettől a gazdaság felpörgetését várta – ugyanakkor a folyamatban kódolva voltak komoly társadalmi vagy inkább kulturális-civilizációs feszültségek is. A migránsok ugyanis szinte minden esetben muszlimok voltak, akiket túlnyomó részben olyan régiókba telepítettek, ahol évszázadokig egynemű keresztény lakosság élt, vagy legalábbis alacsony volt az iszlám jelenléte.

A kritikusok szerint mindez az iszlamizációt, javanizációt (azaz a jávai származású indonézek helyzetbe hozását) szolgálta, nem annyira vallási, inkább politikai alapon: hiszen a migrációval és az őslakosok identitásának „fellazításával” az esetlegesen szeparatista álmokat dédelgető perifériákra hatékonyabban ki lehetett terjeszteni a központi kormány kontrollját (például ügynökhálózatok kiépítésével). Adi Martono egykori transzmigrációs miniszter ezt így fogalmazta meg: „Vannak közösségek egyes térségekben, melyek – tudatosan vagy sem – elszigeteltségbe helyezik magukat, szembeszállnak a nemzet fejlődésével. Az elszigetelődés például az értéktelen hagyományokban ölt testet, melyek akadályozzák a fejlődést”.

Elszabadult indulatok

A migránsok és a helyi lakosság közötti konfliktusok 1998-ban, az egész Délkelet-Ázsiát sújtó maláj válság kitörése – és az ennek nyomában jelentkező hiperinfláció és élelmiszerhiány – után eszkalálódtak. Új-Guinea szigetén – ahová félmillió muzulmán családot telepítettek be az őslakos keresztény pápuák közé – a legnagyobb város, Wamena közelében felgyújtottak egy mecsetet. Az egyik helyi vezető azzal magyarázta ezt, hogy elfogadhatatlannak tartják, hogy ahol csak megjelennek muzulmánok, rögtön építenek egy mecsetet és rizzsel, valamint ruhákkal csalogatják az embereket. „Miért próbálják a muzulmánok megtéríteni a mieinket? A jó hír az emberek szívén keresztül változtatja meg az életüket. Nem ruhákon, vagy ételen keresztül.” A helyi önkormányzat rendeletet is adott ki: nem pápuák számára nincs letelepedési vagy munkavállalási engedély a régióban. „Ez keresztény föld.  Nem fogadunk be muzulmánokat! A muzulmánok sem fogadnak be keresztényeket – Aceh muzulmán földjéről ki vannak tiltva. Miért hozzátok hát ide az iszlámot?” – hangoztatták a pápua vezetők.

Ebben az időben az ilyen és hasonló konfliktusok minden, a transzmigráció által érintett régióban létrejöttek – néhol kisebb, néhol jóval nagyobb amplitúdóval. Tízezer keresztény gyülekezeti házat gyújtottak fel országszerte, és a helyi – gyakran személyes – incidensek esetenként hatalmas konfliktussá fokozódtak.

Hogy ezekre milyen könnyen rá tudtak telepedni a Suharto bukásával megerősödő radikális muzulmán szervezetek, azt jól mutatja mindaz, ami a Malukku-szigetekhez tartozó Ambon szigetén történt, ahová a transzmigráció keretében 1969 és 1999 között 100 ezer muzulmánt telepítettek be. Mivel itt a muzulmán jelenlét is több száz éves múltra tekint vissza, a konfliktusok inkább gazdasági természetűek voltak – földbirtokok, termelési jogok, aranybányák miatt éleződtek ki –, vagyis a helyi lakosok érdekei vallástól függetlenül egységesek voltak. Ennek ellenére a közvélemény előtt egyre többször a nemzetközi cionista-keresztény konspirációtól szenvedő kisebbségként jelentek meg a helyi muszlimok. A cikkünk elején már említett Laskar Jihad nevű szervezet vezére, Ja’far Umar Thalib szerint az összeesküvés az egész szigetvilágot veszélyezteti, ezért az egyetlen megoldás a dzsihád. Retorikája halló fülekre talált az egész iszlám világban: muszlim vezetők egész sora támogatta az „elnyomott” hittestvéreket, felhatalmazást adva a fegyveres ellenállásra, így a határokon túlról is folyamatosan érkeztek a harcosok. Egyre több támadás történt keresztény települések ellen, és jelentős számban történtek erőszakos áttérítések is (és nem maradtak el a szintén erőszakos ellencsapások sem).

A konfliktus csaknem három évig tartott. Eredményeként a helyi társadalom és annak birtokviszonyai jelentősen megváltoztak. A betelepedett vagy éppen vagyontalan muzulmánok lettek a házak, földek birtokon belüli élvezői. A tulajdonosok évek múltán sem merték megkísérelni az eredeti viszonyok helyreállítását. Így hát egy csendes, ámde feszült helyzet maradt fenn. A máig eltelt 15 évben ugyan nem újult ki a háború, de a háborút megelőző konfliktusokhoz hasonlókról – mint a transzmigráció keserű gyümölcseiről – máig ugyanúgy hallani.

Olvasson tovább: