Jól emlékszünk a 2009-ben történt esetre; minden hírcsatorna egyértelműen a kapitány hősiességét, elképesztő lélekjelenlétét emelte ki, és azt, hogy hasonló kényszerleszállásokat nemigen lehetett áldozatok nélkül megúszni. A filmben, úgy a közepe táján, mi is szembesülünk a pilótafülkére zúduló víztömeg roppant energiájával. A visszaemlékezés „Sully” kapitány gondolataiban történik, miközben a vizsgálóbizottság tárgyalóterme felé tart. Mert ez a film fő vonala: a nemzet hőse – a következő napon. Amikor szakmai ítészek a dráma minden másodpercét hangfelvételek, komputeranimációk, sőt szimulátorba ültetett tesztpilóták bevonásával lassítják le és szedik ízekre. Hogy lehetett-e másként tenni; legfőképp simán letenni a gépet a két közeli repülőtér valamelyik kifutópályájára. Nehogy félreértsük: nem szőrözésből teszik mindezt. A „hivatalnak” ez a protokollja minden hasonló ügyben. A bizottságban ülő szakértők ama amerikai hivatalnokmentalitás típusfigurái, akikről például Bill Bryson zamatos humorú riportkönyvében (Jegyzetek egy nagy országról) olvashatunk szeretettel teli iróniával. Vagy nézzük meg a Terminált, amiben Tom Hanks szintén parádésan küszködik a reptéri bürokrácia egész gépezetével.
Itt is hozza a kötelezőt. Mármint azt a szintet, amit tőle immár elvárunk. Szerepét most sem játssza túl, igaz, messze nincs annyi lehetősége a sokféle arcjátékra, mint a méltán klasszikus Forrest Gumpban. Mert az eredeti Sullenberger kapitány (megjelenik a film végén) egyszerű, szolid kisember, akinek kínos a köré nőtt hőskultusz, hisz ő csak tette, amit tennie kellett. És ezt el is hisszük neki a film alapján. Ez a középnyugati, családcentrikus, konzervatív típus (talán éppen az úgynevezett „Biblia-övezet”-ből) ma is jelen van még az USA-ban, belső tartása pedig hajdan az egész nagy ország – egyik – meghatározó alapját, közös nevezőjét képezte.
Erről a most (még) létező Amerikáról mesél nekünk a kissé különutas republikánus rendező, Clint Eastwood. A jó hír az, hogy ezt szájbarágás és könnyáztatta pátosz nélkül teszi, a maga közkedvelten egyszerű módján. Ily finom arányokat láttunk a Gran Torinóban, és ez nem sikerült – sajnos – a fájóan demagóg Amerikai mesterlövészben. A már 86 (!) éves színész-rendező viszont (szinte látjuk ráncokkal szabdalt arcát, szúrós tekintetét a direktori székben) most megint letette elénk a munkáját. Ami, bár nem évtizedes élmény, végre minden részletében vállalható mozi a mai filmkínálatból. Ha ez ügyben éppen támpontra lenne szükség.
2016. 09. 23. (XX/38)
