Kereső toggle

Ki kicsoda Szíriában?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kitörése óta negyed- és félmillió közé tehető halálos áldozatot követelő szíriai polgárháborúba számos belső és külső szereplő kapcsolódott be többé-kevésbé aktívan.

Törökország deklaráltan az Oszmán Birodalom hagyományaira építő külpolitikát folytat, és mint ilyen, a szíriai események egyik mozgatója. Erdogan elnök számára az iszlám csupán eszköze annak, hogy Törökország regionális vezető hatalom lehessen. Ráadásul Törökország deklarált célja, hogy a függetlenségre törekvő és a mai Törökország jó negyedét maguknak követelő kurdokat katonailag kell megtörni. Törökországot elhelyezkedése és az a tény, hogy a térség egyetlen NATO-tagországáról van szó, nélkülözhetetlenné teszi az Egyesült Államok számára, ráadásul Ankara az EU-t is könnyen zsarolhatja a migrációs krízis során. A közelmúltig az ország szövevényes és ellentmondásos kapcsolatban állt az Iszlám Állammal és más dzsihádistákkal. Ezen az Iszlám Állam török területen elkövetett, tömeggyilkosság-számba menő merényletsorozata mintha változtatott volna: a legutóbbi, több tucat ember meggyilkolásával járó kurdellenes merénylet óta a török haderő földi csapatokkal is megtámadta az Iszlám Államot, viszont mellettük a szíriai kurdokat is. 

A volt Szovjetunió területén kívül Moszkva egyedül Szíriában tart fenn katonai támaszpontot. Egy most körvonalazódó orosz–török–iráni kooperáció elementáris veszélyforrás az Egyesült Államok érdekeire a régióban. Bár Szíriában az Egyesült Államok és Oroszország érdekellentétei jelenleg nagyon markánsak, George Friedman, a Stratfor geopolitikai elemző és tanácsadó cég alapítója szerint ez csak a látszat: a tavaly szeptemberben kezdődött orosz beavatkozás szerinte inkább segített Washingtonnak, mivel kimentette az Egyesült Államokat egy lehetetlen helyzetből: az amerikaiak rájöttek, hogy nem bízhatnak az Aszad-rezsim ellenzékében, ráadásul az amerikai közvélemény által (joggal) tömeggyilkos diktátornak tartott Aszad eltávolítása az Iszlám Államot segítené. A beavatkozással az oroszok tehát egyszerre demonstrálják katonai csapásmérő képességüket és lépnek fel Washington egyenrangú partnereként. Az intervenció célja tehát nem Aszad megmentése, hanem az orosz imázs fényezése.

Az Egyesült Államok 2003-as iraki bevonulása tévútra vitte Washington külpolitikáját; azóta is ennek orvoslása folyik. Az Obama-adminisztrációt sokan határozatlansággal és elvtelenséggel vádolják, amiért hagyta eszkalálódni a konfliktust. Friedman szerint az Egyesült Államoknak nem feltétlenül érdeke a térség stabilitása, sokkal inkább az egymást ellensúlyozó, akár egymás ellen harcoló államok léte, így az amerikai külpolitikát már nem az idealizmus vezérli, mint George W. Bush idején. Friedman szerint a cél egy Amerika-ellenes hatalmi tömb létrejöttének megakadályozása, és nem a rend helyreállítása. Ez nem változtat azon, hogy Szíriában az Egyesült Államok duplán kínos helyzetbe került, immáron nemcsak az őshonos keresztények sorsukra hagyása okán, hanem amiatt is, hogy nem tudja, melyik ujjába harapjon: a török és a kurd erők – mindkettő Amerika szövetségese – most egyaránt kapnak légi támogatást.

Szíria eleve egy nagyhatalmi alkunak köszönheti létét: az első világháború után a Népszövetség mandátumterületként francia igazgatású területté minősítette, majd teljes önállóságát 1946-ban nyerte el. Az etnikailag és kulturálisan ennyire kevert államokat a történelmi tapasztalat szerint csak egy vasmarkú diktatúra képes egyben tartani. Az Aszad-rezsim második generációja (Basar el-Aszad jelenlegi elnök) enyhített apja, Háfez el-Aszad szigorán, de az arab tavasznak nevezett kormányellenes tüntetéssorozat káoszba taszította az országot.

Szíria romjain két, államiságra törekvő szereplő, a kurdok és az Iszlám Állam küzd a túlélésért. Az észak-szíriai kurd autonómia minden bizonnyal létrejön, bármennyire küzd is ellene Törökország, míg az Iszlám Állam megsemmisítése a jelenlegi nemzetközi beavatkozás elsődleges célja. Az egymással szembenálló kvázi-államok közös törekvése Törökország destabilizálása.

Az Európai Unió Szíriában is azzal a problémával küzd, hogy – önálló katonai erő híján – nem tud érdemi szerepet játszani a válság megoldásában, de az elhúzódó konfliktus következményeit – a terrorizmust és a migrációt – mégis elsősorban ő hordozza.

Irán a kivárásra rendezkedett be, és szélsőségesen Izrael-ellenes retorikájával csupán saját tétlenségét leplezi. A tavaly nyáron aláírt atomalku gazdaságilag és diplomáciailag is stabilizálta Iránt a nemzetek közösségében. Egy orosz-török-iráni szövetség körvonalazódása teljesen átrendezheti a térség erőegyensúlyát, és beláthatatlan következményekkel jár az amerikai külpolitikára.

Szíria a szaúdi–iráni vetélkedés, valamint a közel-keleti térség erőforrásainak ellenőrzéséért folyó globális harc terepe. A többségében szunnita felkelőket Szaúd-Arábia hivatalosan is támogatja (szaúdi pénzemberek az Iszlám Állam finanszírozásában is oroszlánrészt vállaltak), egyúttal feloldhatatlan ellentétben áll a siíta Iránnal, mégpedig nem csupán vallási, de energetikai ellentétek miatt is.

A szíriai polgárháború térségbeli előzményei helyi megfigyelők szerint 2000-ig nyúlnak vissza, amikor Katar javaslatára egy 1500 kilométer hosszú földgázvezeték megépítését vették tervbe. A vezeték Katarból indult volna, és Szaúd-Arábián, Jordánián és Szírián keresztül Törökországba vezetett volna, Európa végállomással. A katari földgáz európai piacra juttatása azonban az oroszok európai térvesztését eredményezte volna. Ezt megakadályozandó, Putyin is lépett: 2009-ben a hozzá hű szíriai elnök, Basar el-Aszad bejelentette: nem támogatja a katari projektet, mert az sértené „orosz szövetségese” érdekeit, de támogatja egy Iránból induló, Szírián át vezető, libanoni végpontú gázvezeték megépülését.

Olvasson tovább: