Kereső toggle

Film készült az örmények elleni népirtásról

Török tabu

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A ruandai népirtásról, illetve az Ír Köztársasági Hadseregről rendezett korábban nagy sikerű filmet Terry George, akinek Az ígéret című, spanyol–amerikai koprodukcióban bemutatott filmje szeptember közepén debütált a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon.

1914 őszén az ifjútörök nacionalista mozgalom irányítása alá került Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba. A törökök egyik célja az oroszok kiszorítása volt a Kaukázusból, és a Baku környéki olajmezők elfoglalása, ám az ifjútörök Enver pasa által ebből a célból elindított kaukázusi hadjárat katasztrófába torkollott. A birodalomban katonai zseniként bálványozott Enver saját kudarcáért a hadszíntér közelében élő örmények oroszokkal történt összejátszását okolta – az effajta hátbaszúrás-elméletek az első világháborút követően számos országban elterjedtek, az esetek jelentős részében megágyazva a különböző antiszemita mozgalmaknak.

A Hetekben Pécsi Tibor történész az örmények szervezett lemészárlásának 100. évfordulóján, 2015 tavaszán emlékezett meg részletesen a történtekről. (Száz éve történt az örmény genocídium. Hetek, 2015. április 30.) 1915. április 24-én mintegy 250 örmény vezetőt tartóztattak le Isztambulban, az Oszmán Birodalom akkori fővárosában. Az érintettek még nem sejtették, hogy azon az éjszakán az ifjútörök nacionalisták a 20. század első, ipari méretű tömeggyilkosságát indították el.

A cikkből kiderül: az első világháborúba Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán belépett Oszmán Birodalom ifjútörök nacionalista vezetői az antanttal, pontosabban Oroszországgal és a Brit Birodalommal folytatott összejátszással vádolták a birodalom területén élő keresztény örményeket. A kaukázusi orosz front közeledtével a török hatóságok megkezdték a „belső ellenséggel” történő leszámolás megszervezését, aminek kezdő lépése az örmény vezetők említett letartóztatása volt.

A következő lépésben 1915. május 29-én az ifjútörökök vezető testülete, az Egység és Haladás Központi Bizottsága elfogadta az úgynevezett ideiglenes kitelepítési törvényt, ami felhatalmazta a kormányt és a hadsereget, hogy kitelepítsenek bárkit, aki potenciális veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Ezt követte az örmény kisebbség kirablását törvényesítő, úgynevezett ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvény, amely szerint az örmények minden tulajdonát lefoglalhatják a török hatóságok. Ezzel Isztambul az ellenséggel való összejátszással megvádolt örményeket hivatalosan is törvényen kívül helyezte, ami valójában a kis-ázsiai örmény közösségeknek a mai Irak és Szíria sivatagaiba élelem és víz nélkül történt kitelepítését jelentette.

Az akciót a modern történelemben addig ritkán látott, ám a 20. század népirtásai során gyakran alkalmazott bestiális erőszak kísérte az örmények deportálását végző török csendőrök és az akkoriban az oszmán hatóságokkal együttműködő kurd milíciák részéről. Megerőszakolt nők, meggyilkolt gyerekek, keresztre feszített lányok, az országutak mentén hagyott holttestek tömege kísérte a barbár gonosztettet. A mezopotámiai sivatagba útnak indított menetoszlopokba terelt örmények egy része még útközben éhen, illetve szomjan halt; azokat pedig, akik megérkeztek a mai Irak és Szíria területén létrehozott kéttucatnyi tábor valamelyikébe, a török és kurd fegyveresek részben azonnal meggyilkolták, részben ellátás nélkül hagyták elpusztulni. A halálos áldozatok számát örmény források 1,5 millióra, azok a török források, amelyek egyáltalán elismerik az örményellenes tömeggyilkosság tényét, 2-300 ezerre teszik. A nemzetközi konszenzus szerint a halálos áldozatok száma körülbelül 800 ezer lehetett.

***

Alig negyedszázaddal az örmény népirtás után, 1939 augusztusában, amikor a Harmadik Birodalom Lengyelország megtámadására készült, Adolf Hitler német katonai vezetők előtt beszélt a közelgő háborúról. Ekkor így fogalmazott: „Háborús céljaink nemcsak bizonyos vonalak elérését, hanem az ellenség fizikai megsemmisítését is magukban foglalják. Ennek megfelelően halálfejes alakulatomat riadókészültségbe helyeztem − egyelőre csak keleten − azzal a paranccsal, hogy küldjenek halálba irgalmatlanul és könyörület nélkül minden lengyel származású és nyelvű férfit, nőt és gyereket. Csak így szerezhetjük meg azt az életteret, amelyre szükségünk van. Végül is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?”

Magyarul: Hitler 1939 késő nyarán nem egyszerűen háborúra, de népirtásra készült – és nyíltan hangoztatta, hogy ennek végrehajtásától azért nem riad vissza, mert a nemzetközi közvélemény elfelejtette, és ezzel voltaképpen utólag jóváhagyta az Oszmán Birodalom örmény alattvalóinak legyilkolását is. Az örmények ellen elkövetett tömeggyilkosság ilyenformán „főpróbája” lett a 20. század későbbi, feldolgozhatatlan tragédiáinak, többek között a holokausztnak.

***

Nem állítható, hogy a nyugati hatalmak – úgy Törökország háborús szövetségesei, mint a vele ellenséges, illetve semleges országok – ne tudtak volna arról, mi folyik az Oszmán Birodalom területén. A New York Times már 1915 augusztusában így írt a bestiális gaztettekről: „Az utakat és az Eufrátesz folyót a száműzöttek holttestei borítják, és a még életben levők is biztos halálra vannak ítélve. A hatóságoknak az a szándéka, hogy kipusztítsák a teljes örmény népet.”

Az Egyesült Államok, amely 1917-ig semleges volt a háborúban, és ennek megfelelően szabályos diplomáciai kapcsolatot tartott fenn Törökországgal, tehát már a tömeggyilkosságok kezdetén tudomást szerzett a történtekről. Henry Morgenthau isztambuli amerikai nagykövet szokatlanul tisztességesen viselkedett az ügyben, és igyekezett a lehető legnagyobb nyilvánossághoz eljuttatni a tömeggyilkosságokról szerzett információit. Morgenthau nem rejtette véka alá, hogy kezdettől népirtásnak tartotta a történteket: „Amikor a török hatóságok kiadták a parancsot a deportálásokra, valójában egy teljes faj halálos ítéletét írták alá; ennek teljességgel a tudatában voltak, és a velem folytatott beszélgetéseik során nem is tettek különösebb erőfeszítéseket, hogy leplezzék a tényeket” – írta emlékirataiban.

Nem volt titok a népirtás ténye Törökország szövetségesei előtt sem. Hans von Wangenheim isztambuli német nagykövet, majd az őt e poszton váltó Paul von Wolff-Metternich az Oszmán Birodalomban működő német konzuli hálózaton keresztül szereztek tudomást a szörnyűségekről. Wangenheim már 1915 júliusában úgy látta: „a Porta ki akarja irtani az örmény fajt a Török Birodalomból”. Von Wolff-Metternich pedig később úgy fogalmazott: „az eltörökösítés annyit tesz, mint kiűzni, megölni és elpusztítani mindent, ami nem török”.

Ami Törökország háborús ellenségeit illeti, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország már a kitelepítésről szóló hivatalos isztambuli döntés előtt, 1915. május 24-én közös nyilatkozatban szögezte le: „A Szövetséges Kormányok nyilvánosan a Fényes Porta tudtára adják, hogy az oszmán kormány valamennyi tagját személyesen felelősnek tekintik ezekért a bűnökért éppúgy, mint a mészárlásokat elkövető katonákat.”

***

Bár, mint láttuk, nem volt titok a világ előtt, ami a kis-ázsiai örményekkel történt, ennek ellenére 1915 és 1917 között zavartalanul folyt a népirtás. Az Oszmán Birodalom összeomlása után a világháborúban győztes hatalmak sürgetésére a VI. Mehmed szultán által felállított török hadbíróság többek között az örményekkel szembeni bánásmódjukért halálra ítélte a Törökországot az első világháború idején diktatórikus módszerekkel irányító triumvirátus tagjait: Enver pasát, Talaat pasát és Dzsemál pasát, ám német segítséggel mindhárman külföldre szöktek a felelősségre vonás elől.

A szélsőbaloldali Örmény Forradalmi Szövetség nevű titkos szervezet ekkor hajtóvadászatot indított ellenük. A Nemeszisz fedőnevű akció során egy örmény merénylő 1921 márciusában Berlinben gyilkolta meg Talaat pasát. Dzsemált 1922 júliusában a grúziai Tifliszben érte utol az örmények bosszúja. Envert pedig alig egy hónappal később Tadzsikisztán területén valószínűleg Jakov Melkumov örmény származású bolsevik tiszt ölte meg egy rajtaütés során.

Bár az Oszmán Birodalom összeomlása után maguk a VI. Mehmed szultán által életre hívott hadbíróságok mondták ki, hogy az országot 1918-ig irányító triumvirátus szándékosan idézte elő az örmények legyilkolását, a későbbi Török Köztársaságban a mai napig súlyos következményekkel jár az örmény népirtás emlegetése.

A 2006-os irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk török írót egy 2005-ös, Svájcban megjelent interjúja miatt zaklatták a török hatóságok, amiért azt állította, hogy hazájában meggyilkoltak egymillió örményt. Az Agos örmény–török kétnyelvű hetilap örmény főszerkesztője, Hrant Dink folyamatos zaklatásnak volt kitéve az örményekkel szembeni népirtás tagadása elleni küzdelme miatt. Dinket végül egy török nacionalista meggyilkolta – a tettest letartóztatása után – az idén kiszivárgott felvételek szerint – hősként ünnepelték a török rendőrök.

***

Az utóbbi száz évben a témával foglalkozó művészek kétségkívül többet tettek az örmények elleni mészárlás emlékének életben tartásáért, mint a hivatalos diplomácia. A szemtanúk közül Alma Johansson svéd misszionárius, Morgenthau amerikai nagykövet, a nácik által később bebörtönzött Armin Wegner német orvostanhallgató visszaemlékezései segítettek dokumentálni a történteket. Az igazi áttörést azonban a zsidó származású német író, Franz Werfel 1933-ban Bécsben megjelentetett, A Musza Dagh negyven napja című regénye jelentette. Az örmények elleni népirtás motívuma később többek között Vonnegut Kékszakáll című regényének témája is lett.

Hollywood meglepően korán felfigyelt a történtekre; erről tanúskodik az 1919-es Megerőszakolt Örményország című film. Azóta Elia Kazan 1963-as Amerika, Amerika című filmje, a törökországi örmény családból származó francia Henri Verneuil Anya című alkotása, Paolo és Vittorio Taviani olasz rendezők 2007-es Pacsirtafarmja és az örmény–kanadai Atom Egoyan Ararátja szólt az örmények elleni népirtásról.

Ebbe a sorba illeszkedik a belfasti születésű Terry George vállalkozása, Az ígéret, amit szeptember 11-én mutattak be a torontói nemzetközi filmfesztiválon. A rendező szerint a film arra keresi a választ, hogy miért történt meg a bemutatott szörnyűség az örményekkel. Az alkotók szeretnének hozzájárulni ahhoz, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg mindaz, amiről a film szól – mondta a rendező a torontói bemutató alkalmával.

George nem először nyúlt forró témához. A 2004-es amerikai–olasz–brit–dél-afrikai rendezésű Hotel Ruanda középpontjában az emberiség történetének egyik legszörnyűbb népirtása, az 1994-es ruandai mészárlás áll, amelynek során mindössze száz nap alatt (!) a becslések szerint több mint 800 ezer, de lehet, hogy közel 1 millió ember esett áldozatul a szélsőséges hutu milíciák őrjöngésének. George korábban, 1996-ban például a szülőföldjén, Észak-Írországban elszabaduló erőszakról rendezte meg az Őt is anya szülte című filmet, amely 1981-ben, a brit kormány által köztörvényes bűnözőkként kezelt IRA-gerillák éhségsztrájkja idején játszódik.

Olvasson tovább: