Kereső toggle

A „palotás Szeged” legszebb ékköve

Az Újzsinagóga és a helyi zsidóság története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Augusztus eleje óta zajlik az Újzsinagóga felújítása Szegeden, az épület külső rekonstrukcióját a magyar állam közel 1 milliárd forinttal támogatja. A felújítási munkálatokkal a tervek szerint 2017 márciusára végeznek a kivitelezők, így az épület avatásának 114. évfordulóját már megújult környezetben ünnepelheti a szegedi hitközség és a város kultúraszerető közönsége.

A szegedi Újzsinagóga 1900 és 1902 között épült. A monumentális épület mai, felújítás előtti állapotában is arról tanúskodik, hogy a 19-20. század fordulóján nagy létszámú, virágzó izraelita közösség élt a városban, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett Szeged polgárosodásában. Nélkülük bizonyosan másként ment volna végbe a város 1879-es árvíz utáni újjáépítése is, amikor az elpusztult, döntően falusias jellegű település romjain megszületett a modern „palotás Szeged”.

A szegedi zsidóság a 19. század utolsó harmadában és a századfordulón élte fénykorát, amelyet az egyenjogúsításért folytatott évszázados harc előzött meg, majd a fennmaradásért és a közösség túléléséért folytatott évtizedes küzdelem követett, amely végül a Soá tragédiájába torkollott.

Magyarországon a török hódoltság előtt is éltek kis számban zsidók, szegedi jelenlétük legkorábbi írásos bizonyítéka a II. Ulászló király idejében kiállított szabad királyi városi rangot biztosító oklevél 1498-ból, illetve egy 1524-es írás, amely szerint egy Izsák nevű szegedi zsidó tíz drágaköves ékszert helyezett letétbe Pozsonyban. Létszámuk a török kiűzését követően nőtt meg jelentősen, amikor az ország elnéptelenedett tájaira nagy létszámú nemzetiségi, többek közt cseh-morva és német területekről, valamint Galíciából származó zsidó népesség vándorolt be. Ennek ellenére egy 1768-ban keletkezett feljegyzés szerint „a városban, mint ez előtt, úgy most is egyetlen zsidó sem lakik”, bár kereskedőik rendszeresen megfordultak a városban. A történeti hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy kikeresztelkedett zsidók éltek a városban, akik letelepedésük érdekében polgárjogot szereztek, aminek ára eredeti identitásuk katolikus hitre cserélése és egy kisebb vagyonnak megfelelő pénzösszeg volt. 

Pollák Mihály (Michael Chájim) volt az első „zsidóként” letelepülő férfi, aki II. József türelmi rendeletének köszönhetően 1781-ben érkezett a városba. Néhány évvel később már 18 családot és két nőtlent írtak össze a városban. Közülük többen a Tisza túlpartjáról, az akkor még önálló közigazgatási egységként létező Új-Szegedről költöztek be a városba, ami azt bizonyítja, hogy a környékbeli településeken akkor már sok zsidó család élt. Szeged 1785-ben lett a 22. számú zsidó községterület székhelye, vannak, akik ezt tekintik a hitközség alakuló évének (mások 1791-re teszik ennek dátumát, ebből az évből maradt ránk ugyanis az első, 19 pontból álló szervezeti szabályzat). Egy 1788-ból származó feljegyzés szerint bírót, esküdteket és templomszolgákat választottak maguknak, ekkortól már név szerint ismerjük a város rabbijait is. 1789-ben telekvásárlási lehetőséget és templomépítési engedélyt kértek a városi tanácstól, a lakosság ellenállásának köszönhetően azonban csak két évtizeddel később, 1809-ben épült fel az imaház. Az építkezést adakozásból és az imaszékek eladásából befolyó összegekből finanszírozták. Az épület – amelyet később lebontottak – nagyjából 25 méter hosszú és 9 méter széles volt, 129 férfi és 99 női ülés volt benne.

1813-ban egy kerületet, úgynevezett házkört jelöltek ki számukra, amelyen kívül nem telepedhettek le, ez azonban időről időre szűknek bizonyult, úgyhogy többször is módosítani kellett a területét, mire az végül az eredeti hatszorosára nőtt. A szabályozást a városi tanács sem vette túl szigorúan, hiszen a helyi zsidók jelentős része a kerület határán kívül, a Rókus városrészben élt. Az 1840-es években újabb építkezésre került sor, miután az első templom épületét kinőtte a közösség: 1843 májusában avatták fel a ma is látható és látogatható Ózsinagóga épületét. A 30 méter hosszú és 16,5 méter széles, 10,40 méter párkánymagasságú épület belterülete 344 négyzetméter, ahol eredetileg 400 férfi és 260 nő fért el. Az épület háromhajós kialakításával, nemes arányaival, toszkán pillérrendjével az újklasszicizmus egyik legszebb szegedi példája. Egy olyan kor emléke, amikor a létszámbeli növekedés mellett a zsidóság gazdasági-társadalmi súlya is gyarapodóban volt: a zsidó mestereket is felvették már a céhekbe, engedélyezték számukra az állandó boltokban történő árusítást (nem csak a házalást), az aranyműves és kárpitos ipar pedig szinte teljes mértékben zsidó kezekbe került.

Az Ózsinagóga építését létszámbeli növekedésük tette szükségessé, az épületet azonban szinte már avatásának másnapján kinőtte a közösség. Az 1840-es évek elején cseh-morva területekről meginduló tömeges bevándorlás ugyanis Szegeden is éreztette hatását: a zsidóság létszáma 1841 és 1848 között megduplázódott, és elérte az 1600 főt.

Asszimiláció, emancipáció: a gazdasági-társadalmi változások kulturális vetületeként 1844-ben zsidó iskola létesült a városban (ezelőtt házitanítókat alkalmaztak a tehetősebb családok, de több magániskola is működött a városban), 1845 és 1870 között a magyar oktatás megfelelő ellátására keresztény tanítókat alkalmazott a hitközség. A liberálisabb neológ irányzat térhódítása párhuzamosan zajlott a 19. századi nacionalizmus terjedésével: Szeged zsidósága kiemelt feladatának tekintette a magyar nyelv és általában a magyar kultúra terjesztését (bár a német nyelv használata is sokáig jellemző maradt). A rabbik, köztük az 1848–49-es szabadságharc tábori lelkésze, Löw Lipót, magyarul (is) prédikáltak. A főrabbi 1858-tól szerkesztője volt a Ben Chananja című folyóiratnak, amely az egyik legfontosabb szócsöve volt az egyenjogúsításért folytatott küzdelemnek (a lap az első zsidó tudományos folyóirat volt, amely Szegedet egy évtizedre a zsidó tudományos gondolkodás egyik európai fellegvárává tette).

A szabadságharc végnapjaiban, 1849. július 28-án épp Szegeden mondta ki a magyar országgyűlés a zsidók egyenjogúsítását: „a magyar állam határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett Mózes vallású lakos mindazon politikai, polgári jogokkal bír, melyekkel bármi hitű lakosai bírnak”. A világosi fegyverletétel előtt két héttel nyilvánvalóan nem volt már végrehajtható a törvény, inkább „szent elvi kijelentésként” fogalmazták meg. A zsidóság ugyanis első pillanattól fogva támogatta a szabadságharcot, sokan életüket adták a hazáért, mások anyagilag vagy szakértelmükkel támogatták a honvédséget. Ezzel az osztrák hatóságok is tisztában voltak, ezért a fegyverletétel után „gyalázatos és törvényellenes magaviseletéért, a lázadók többféleképpeni pártolásáért és gyámolításáért” a magyar zsidókra kiszabott kollektív büntetés részeként Haynau 25 ezer bakancs beszolgáltatásával büntette a szegedi hitközséget. 1850-ben azonban Ferenc József mérsékelte a büntetést, amelynek összegét végül zsidó rabbiképzők, tanítóképzők építésére fordították.

A szabadságharc leverése sem állíthatta meg a zsidóság gazdasági-társadalmi befolyásának növekedését: 1853-ban elnyerték a jogot, hogy a városban bárhol vásárolhattak ingatlant, ami hozzájárult ahhoz, hogy vagyonukat értékes telkekbe fektessék. A 19. század második felében sorra alakultak a zsidó érdekeltségű üzemek (gyufagyár, gőzmalmok, szeszgyárak, bőrgyárak, téglagyárak), bankok, üzletházak. A helyi nagypolgárság soraiban jelentős számban találunk zsidókat is. A zsidóság az 1860-as évektől egyre aktívabb szerepet játszott a város politikai életében is, amiben az is közrejátszhatott, hogy 5 százalék körüli népességaránya ellenére a városi és királyi adó 16 százalékát fizette.

A kiegyezést követően, még 1867-ben törvénybe iktatott egyenjogúsításuk a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg számukra Szegeden is. A helyi zsidóság jelentős szerepet töltött be a „nagy árvíz” utáni újjáépítésben, a város iparosításában, a kereskedelem fejlesztésében. A Pick Márk által alapított szalámigyár azóta is Szeged egyik legnagyobb és legsikeresebb vállalata. Emellett kiemelkedő szerepük volt az egyetem tudományos életének megerősödésében is.

Polgárosodásuk és vagyonosodásuk egyúttal magyarosodásukat is felgyorsította, ami odáig vezetett, hogy 1910-ben a csaknem hétezer főt számláló szegedi zsidóság 93 százalékban magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az országos átlagot meghaladó asszimilációjukban a neológ irányzat túlsúlyán kívül az is közrejátszott, hogy a városba költöző zsidó családok több mint 80 százaléka magyar területről érkezett, a cseh-morva eredetűek aránya nem haladta meg a 15 százalékot.

A nagy hatású, morvaországi származású főrabbi, a tevékenysége révén a szegedi hitközségnek is nagyobb nyilvánosságot és elismertséget szerző Löw Lipót 1875-ben történt halála után fia, Löw Immánuel örökölte – és 1944-ben bekövetkező deportálásáig viselte – a főrabbi tisztséget, akinek tevékenysége egybeesik a zsidó hitközség fénykorával. A főrabbi kezdettől fogva azon munkálkodott, hogy a létszámában és társadalmi befolyását tekintve is jelentős gyarapodáson keresztülment hitközség méltó otthonra leljen.

Az új zsinagóga építésére 1885-ben indult meg az adakozás, de csak 1897-ben hirdettek tervpályázatot az építkezésre. A munkálatok végül a kor legelismertebb és legproduktívabb zsinagógaépítészének, Baumhorn Lipótnak a tervei alapján 1900. augusztus 7-én kezdődtek meg (az építész összesen 27 zsinagóga építésében, illetve felújításában vett részt). A Löw Immánuel által készített költségvetési kimutatásból egyértelműen kitűnik, hogy a hitközségnek nem kellett hitelt felvennie a beruházáshoz, a 606 ezer koronás összköltséget (amiből 325 ezer korona volt a szűken vett építési költség, a maradék összeget a belső terek kialakítása, az építkezéshez szükséges telekvásárlások és a botanikus kert kialakítása emésztette fel) teljes egészében adományokból, felajánlásokból fedezték. A város 40 ezer koronával járult hozzá az építkezéshez.

A kivitelezők néhány héttel a tervezett határidő előtt, 1901. október 2-án adták át a belsőépítészek számára az épületet, akik még csaknem egy évig dolgoztak rajta. A zártkörű avatásra 1902. szeptember 16-án került sor, a hivatalos átadási ünnepséget a következő év május 19-én tartották, napra pontosan 60 évvel azután, hogy a telek túlsó sarkán álló Ózsinagógát felavatták. Ezzel megszületett az ország második legnagyobb zsinagógája, amely európai viszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik. Sokak szerint szépségét tekintve viszont világelső. Minden-esetre egy szavazáson – a Dohány utcai zsinagógával együtt – beválasztották a világ tíz legszebb zsinagógaépülete közé.

Az épületen szinte valamennyi építészeti stílus elemei fellelhetők. Az alaprajz reneszánsz ihletésű, a kör és a négyzet mint legtökéletesebb geometriai formák alkalmazásán alapul. Az eklektika teljes formakincse megtalálható az épületen, de a szecessziós stílus hatása is érezhető, ezért mór, bizánci, román, gót és barokk stílusjegyei is vannak. Amint azt a zsinagóga történetét feldolgozó könyvben olvashatjuk, „az alkotás hatalmas méreteivel, dús formáival és vibrálóan mozgalmas körvonalaival egy emancipált kisebbség felszabadult, mámoros diadaléneke”. Említést érdemel, hogy belsőépítészeti megoldásaiban, például a fehér, kék és arany színek alkalmazásában, valamint az épület körüli botanikus kert kialakításában a főrabbi, Löw Immánuel kézjegyét viseli a zsinagóga.

A szimmetrikus alapterületű, központi elrendezésű épület méretei valóban monumentálisak: hossza 48 méter, szélessége 34,5 méter, a kupola járdaszinttől számított magassága 48,5 méter. Hivatalos befogadóképessége 1340 fő, ennél többen csak a Dohány utcai zsinagógában férnek el. Legnagyobb létszámban az 1920-as években vettek részt a zsinagógai istentiszteleteken, ekkor élt a legtöbb zsidó a városban: számuk ekkor meghaladta a 7 ezret. A holokausztot követően 1700-an tértek vissza, a közösség létszáma ma már alig haladja meg a 400-at. A Szegedi Zsidó Hitközség életerejének jeleként a zsinagóga jelenleg is vallási központként üzemel, kiváló adottságait kihasználva tavasszal és ősszel koncertek, fesztiválok kedvelt helyszíne.

Az Újzsinagóga az ereje teljében lévő szegedi zsidó közösség csúcsteljesítményeként épült, a századforduló óta azonban a „palotás Szeged” legszebb ékköveként a város egyik jelképe is egyben.

(Forrás: Dusha Béla: Az élő Zsinagóga; Torkos Róbert – Oláh Tamás: A szegedi zsinagógák; Varga Papi László: Zsidó magyarok Szegeden)

 

Helyreállítás

A felújítás során megújul a zsinagóga teljes homlokzata, kupolája, tetőszerkezete, megrongálódott festett ólomüveg ablakai, valamint bejárata és lépcsőzete is. A kerítést teljesen elbontják, és a jelenlegi vasszerkezet felhasználásával újat emelnek helyette. A még megfelelő téglákat a homlokzatfelújítás során használják majd fel a megrongálódott – és ma már nem beszerezhető – téglák cseréjére. A zsinagóga körüli botanikus kert növényzetét a Szentírás útmutatásai és Löw Immánuel főrabbi korábbi tervei alapján állítják helyre. A felújítás teljes mértékben az örökségvédelem előírásainak megfelelően valósul meg – mondta dr. Lednitzky András, a hitközség elnöke. A tervezési munkálatokat a König és Wagner Építészek Kft. végzi, műegyetemi professzorok bevonásával, a kivitelezés fővállalkozója a szegedi székhelyű Ferroép Zrt., amely nemrégiben a londoni tőzsde „Az 1000 leginspirálóbb európai cég” elnevezésű listáján is helyet kapott.

Olvasson tovább: