Kereső toggle

Egy este az urológián

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az urológia az a hely, ahová akkor szoktak elmenni, amikor ki kell menni, de nem jön semmi. Semmi, de az is fáj. Az éjszakai ügyeletre a fenti tünetegyüttes minősített esete hajtja az embert, ha már úgy érzi, nincs az a pénz, amiért kivárná a reggelt.

Itt vagyok hát az ügyeletes kórházban. Az óra az éjfélt üti, a kubai könnyűsúlyú öklöző meg venezuelai ellenfelét (a portás a riói eseményeket figyeli a sportcsatornán), a recepciós hölgy adatot egyeztet, kifaggat. A legközelebbi hozzámtartozó számát kéri. Ennyire súlyos a helyzet? – kérdem én, mire ő, nyugtatólag: Ennyire nem. De majd jön a doktornő. A telefonszám, a legközelebbimé, azért kell, mert bármi előfordulhat: legutóbb például elláttak egy holland nőt, és mivel nem volt biztosítása, kiállították a számlát. A nagy kavarodásban aztán – aznap három osztály ügyeletét látta el a recepciós hölgy – valahogy elfelejtődött a fizetés. „És ha nem kértem volna el a nő hozzátartozójának a számát, tőlem vonják le az ötvenezer forintot. A fizetésem fele” – magyarázza a recepciós.

Ül mellette egy másik nő, az asszisztens, ő vesz vért, ő mér vérnyomást, lázat, ki tudja, mi mindenhez ért még. De amíg nem jön a doktornő, csak beszél, képeket mutat a telefonján a recepciósnak. Van neki egy unokahúga, még csak kétéves, de azt mondta, vállalati jogász akar lenni. Vállalati jogász. Meg azt is mondta a szomszéd kislánynak, hogy elmúlhat bármennyi idő, az ő barátságuk örökre megmarad. Kétéves a kislány.

Én ötven múltam, de csak magamat okolhatom ezért az estéért. Világháló-látott ember vagyok, úgy gondoltam, nem fogok össze-vissza rohangálni, majd én megállapítom, mi bajom van tulajdonképpen. Mert a tünetek már napok óta jelentkeztek. Honnan, honnan nem, eszembe jutott a hólyaghurut szó. Vagyis, hólyaghurutom van! Állapítottam meg. Én. Aztán a szakirodalomban találtam hozzá tartozó tüneteket, melyek valóban jelentős átfedést mutattak mindazzal, amit a napokban átéltem. Na most. Világháló-látott ember ilyenkor mit tesz? Elmegy a háziorvoshoz, lehetőleg fél órával a rendelési idő vége előtt, felvázolja a diagnózist, majd antibiotikumot kér. Szegény háziorvos meg enged, mivel tudja, hogy a körzeti urológiára már nincs esély eljutni, talán ha negyednap, és ha a betegnek igaza van – ami nem zárható ki –, az urológián is így járnának el.

Tulajdonképpen majdnem eltaláltam. Szinte. Valójában azonban nem. Mert ez nem hólyaghurut, ez prosztatagyulladás. A kettőnek annyi köze van egymáshoz, hogy mindegyik fáj. Többek között.

Már a vizsgálóágyon fekszem, az első kellemes meglepetés, hogy háton, nem négykézláb. A doktornő ultrahanggal pásztáz, közben magyaráz. Ez jó, mert értem, mi miért történik. A vesém nagyon szép, „illetve van itt valami, … egy ciszta. Nem, ez mégsem az”. Nagy kő esik le a szívemről, haladunk tovább.  

Úttörő korunkban, a hetvenes-nyolcvanas évek derekán úttörőnyakkendőt kellett viselni. Mindenki viselte, de nem mindenki kötötte meg: voltak pajtások, akik átfúrtak egy gubacsot vagy gesztenyét, és a lyukon keresztül vezették ki a nyakkendő két vékony szárát. Valahogy így kell elképzelni a prosztatát is. Egy gömb, amin keresztülhalad egy vezeték. A baj abból fakad, ha a gömb megnagyobbodik, és elszorítja a vezetéket. 

A doktornő ultrahangoz, az asszisztens vért vesz. „Olyan híg ez a zselé, hogy mindjárt lefolyik a beteg hasáról” – jegyzi meg a doktornő. „Tessék a gazdasági osztályhoz fordulni” – mondja az asszisztens. Lázmérés jön, harmincöt-három. „Micsoda? Mindjárt kihűlök?”– hüledezem, pláne hogy egész este kiver a víz. „Rossz a lázmérő – mondja az asszisztens –, volt egy, amelyik jó, de ellopták.”      

Egy deciliteres tartálykát kapok, a doktornő steril vizelést kér. Félreértem: miután végeztem, jól megtörlöm a tartály oldalát, gondolom, ettől lesz steril. Visszamegyek a vizsgálóba, az ultrahang kimutatja, hogy szinte tele vagyok. „Ez baj – mondja a doktornő. – Megpróbálja még egyszer?” Most jövök rá, hogy a steril itt azt jelenti, lehetőség szerint teljesen kiüríteni. Persze hogy megpróbálom. Annál is inkább, mert ha nem megy, a doktornő kénytelen lesz megszúrni. Egy húszcentis tűvel, bele a hasamba. Aztán katéter és három nap kórház. „És ez a jobbik eset, mert műteni nem szeretném” – mondja kedvesen. A motivációval nincs baj, és másodszorra már a produkciómmal sincs. Javítok, mint a horvát Szandra Perkovics a diszkoszvetés második sorozatában. (A portás még mindig a riói eseményeket követi, és az egyperces hírek között a sport is kiszűrődik a kalicka üvegfalán át.)   

Hát, megvolnánk, már csak a laborvizsgálat eredményét kell megvárni. Várok, éjjel kettő körül jár. Mentő áll a bejárathoz, koraszülött csecsemőt tolnak be inkubátorban. Idős pár érkezik, a bácsinak nagyon fáj a hasa, szétcsúszott a katétere. Helyre teszik, megkönnyebbül. Úgy néz ki, mint Bálint gazda. 92 éves. A hölgy, a kísérője nem rokon, csak szomszéd. De eljött vele éjjel kettőkor, mert nagyon fájt a hasa. „Gyere, hazamegyünk, jól kialszod magad” – mondja a bácsinak szeretettel, és lassan eltotyognak a kijárat felé.

Megjön a leletem. A fertőzést vírus okozza, nem bakteriális eredetű. Ehhez képest ír gyógyszert a doktornő. Megkönnyebbülök, mintha jobban érezném magam. Pedig csak annyi történt, hogy már tudom, mitől nem érzem jól magam. Meg fogok gyógyulni. Már meggyógyultam.

Olvasson tovább: