Azon a héten, amikor puccskísérlet kavarta föl Törökországot, az UNESCO Világörökség Bizottság épp Isztambulban tartotta 40. ülését. Vasárnap a Twitteren közölték, hogy Le Corbusier tizenhét épülete felkerült az emberiség megőrzendő kulturális kincseinek listájára. Azokat, amelyekre nem jutott idő, később Párizsban fogják megvitatni. A siker nemcsak a török események miatt jött nehezen, hiszen már két korábbi felterjesztést elutasított a szervezet.
Le Corbusier, a 20. század egyik legjelentősebb, egyben legvitatottabb építésze, akinek a hatását a világ majd’ minden városa kitörölhetetlenül magán viseli. Mint sok nagy formátumú híresség, utálta az iskolát, és tizenhárom évesen otthagyta. Építészetet szülővárosában, a svájci La Chaux-de-Fonds-ban kezdett tanulni, majd tudását európai utazások során bővítette. A valódi „tanulóműhelyt” valószínűleg első munkahelyei jelentették számára: Párizsban Auguste Perret mellett dolgozott, aki az elsők között alkalmazott vasbetont, Berlinben pedig a modernizmus egyik előfutáraként és újító formatervezőként számon tartott Peter Behrensnél. Az első világháború idején hazatért, és ismereteit Dom-Ino háznak nevezett elméleti munkájában foglalta össze. A betontömbök alkotta nyitott szintek a széleken körben minimális számú vékony vasbeton pilléren nyugszanak, köztük az egyik oldalra tervezett lépcső vezet. A tömeggyártásra tervezett betonszerkezet teljesen független a szintek alapjaitól, nagyobb szabadságot hagyva a tervezőnek a belső tér kialakításakor.
Az itt alkalmazott elveket a háború után elméleti írásaiban is lefektette. Párizsba visszatérve unokaöccsével, Pierre Jeanneret-vel nyitott közös irodát. Amédée Ozenfant kubista festővel kidolgozta purizmusnak keresztelt esztétikai mozgalmuk manifesztóját, és 1920-ban létrehozták a L’Esprit Nouveau (Új szellem) című folyóiratot. A Charles-Édouard Jeanneret-Gris-ként született építész (aki egyébként tehetséges festő is volt) az itt megjelenő esszéit látta el először Le Corbusier aláírással, a párizsi művészvilágban bevett szokás szerint egytagú nevet választva magának (anyja lánykori nevének – Lecorbésier – kissé átalakított változatát). A Dom-Ino háznál már előrevetített újításokat „az építészet öt pontjaként” foglalta teoretikus rendszerbe: a falakat szerkezeti funkciójuktól megszabadító vasbeton tartóoszlopok; az ezáltal lehetővé tett nyitott terek; szabadon megtervezett homlokzat; a helyiségek egyenletes megvilágítását szolgáló szalagablak; az épület által elfoglalt zöld terület helyett tetőkertnek is helyet adó lapos tető.
2016. 08. 05. (XX/31)
