Kereső toggle

Betonba öntött utópia

Le Corbusier, a modern várostervezés úttörője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Le Corbusier munkáit a világörökség részévé fogadta az UNESCO ezzel foglalkozó bizottsága. „Építészet vagy forradalom” – vallotta a francia–svájci építész, aki az építészetre az emberek életszínvonalát javító társadalmi programként tekintett, s mint ilyenben, ő maga forradalmit alkotott. Nevezték őrültnek, hibáztatják a modern, lélektelen betongettók kialakulásáért, az általa tervezett lakótömbökben ma mégis elégedettek az emberek, és kifejezetten jó közösségek jöttek létre.

Azon a héten, amikor puccskísérlet kavarta föl Törökországot, az UNESCO Világörökség Bizottság épp Isztambulban tartotta 40. ülését. Vasárnap a Twitteren közölték, hogy Le Corbusier tizenhét épülete felkerült az emberiség megőrzendő kulturális kincseinek listájára. Azokat, amelyekre nem jutott idő, később Párizsban fogják megvitatni. A siker nemcsak a török események miatt jött nehezen, hiszen már két korábbi felterjesztést elutasított a szervezet.

Le Corbusier, a 20. század egyik legjelentősebb, egyben legvitatottabb építésze, akinek a hatását a világ majd’ minden városa kitörölhetetlenül magán viseli. Mint sok nagy formátumú híresség, utálta az iskolát, és tizenhárom évesen otthagyta. Építészetet szülővárosában, a svájci La Chaux-de-Fonds-ban kezdett tanulni, majd tudását európai utazások során bővítette. A valódi „tanulóműhelyt” valószínűleg első munkahelyei jelentették számára: Párizsban Auguste Perret mellett dolgozott, aki az elsők között alkalmazott vasbetont, Berlinben pedig a modernizmus egyik előfutáraként és újító formatervezőként számon tartott Peter Behrensnél. Az első világháború idején hazatért, és ismereteit Dom-Ino háznak nevezett elméleti munkájában foglalta össze. A betontömbök alkotta nyitott szintek a széleken körben minimális számú vékony vasbeton pilléren nyugszanak, köztük az egyik oldalra tervezett lépcső vezet. A tömeggyártásra tervezett betonszerkezet teljesen független a szintek alapjaitól, nagyobb szabadságot hagyva a tervezőnek a belső tér kialakításakor.

Az itt alkalmazott elveket a háború után elméleti írásaiban is lefektette. Párizsba visszatérve unokaöccsével, Pierre Jeanneret-vel nyitott közös irodát. Amédée Ozenfant kubista festővel kidolgozta purizmusnak keresztelt esztétikai mozgalmuk manifesztóját, és 1920-ban létrehozták a L’Esprit Nouveau (Új szellem) című folyóiratot. A Charles-Édouard Jeanneret-Gris-ként született építész (aki egyébként tehetséges festő is volt) az itt megjelenő esszéit látta el először Le Corbusier aláírással, a párizsi művészvilágban bevett szokás szerint egytagú nevet választva magának (anyja lánykori nevének – Lecorbésier – kissé átalakított változatát). A Dom-Ino háznál már előrevetített újításokat „az építészet öt pontjaként” foglalta teoretikus rendszerbe: a falakat szerkezeti funkciójuktól megszabadító vasbeton tartóoszlopok; az ezáltal lehetővé tett nyitott terek; szabadon megtervezett homlokzat; a helyiségek egyenletes megvilágítását szolgáló szalagablak; az épület által elfoglalt zöld terület helyett tetőkertnek is helyet adó lapos tető.

Az iparosodás formálta modern kor hajnalán, 1923-ban megjelent, azóta is tankönyvként használt művében (Vers une architecture, magyarul: Új építészet felé) a házat „lakógépként” írja le. „A ház olyan, akár egy autó; úgy kell megtervezni és megalkotni, mint egy buszt vagy hajókabint. Nem szégyen, ha csúcsos tető nélküli házban lakunk, melynek falai a sima acéllemezekre emlékeztetnek, ablakai pedig mintha egy gyáréi lennének. Inkább büszkeségre ad okot, hogy olyan házunk lehet, amely praktikus, mint az írógépünk” – magyarázta. Le Corbusier számára a világegyetem matematikai rendje nyújtotta azt a harmóniát, amit az épületeiben is meg akart valósítani. Ezekben a teret saját mértékegységrendszer segítségével igazította a lakókhoz: az ún. modulort az emberi test arányaira, az aranymetszésre és a Fibonacci-számokra alapozta.

Le Corbusier nem pusztán különálló épületekben gondolkodott: hitt az építészet társadalomátalakító küldetésében, és több utópisztikus várostervet készített. Híres mondása: „építészet vagy forradalom”, tömör megfogalmazása annak a meggyőződésnek, hogy a lakókörnyezet hatással van a viselkedésre, és a modern várostervezés révén az életkörülmények javításával kerülhető csak el a szegényebb rétegek lázadása. Az első világháború után Párizsban egyre kiterjedtebbek lettek a nyomornegyedek, és a hatóságoknak meggyűlt a bajuk a város tisztán tartásával. A nagy francia utópisták, Saint-Simon és Charles Fourier ideológiájának hatása alatt fogant Le Corbusier 1925-ös terve a probléma megoldására. A Plan Voisin (Szomszéd terv) megvalósításához Párizs központjának jelentős részét egyszerűen lebontatta volna, helyére kereszt alakú, parkkal körülvett, függőleges falvakként működő toronyházakat húzott volna fel, melyeket magasan futó utak kapcsoltak volna össze. A javaslat szerencsére nem aratott tetszést. Miután több ilyen elképzelését visszautasították (például Berlinben), megpróbálta mindezt kicsiben, úgynevezett „lakóegységekben” (unité d’habitation) megvalósítani. A leghíresebb „unité” Marseille-ben épült (1946–52), majd Nantes-Rezé, Berlin, Briey és Firminy következett.

Le Corbusier szinte csak betonnal dolgozott, nemcsak modernsége, olcsósága és sokoldalúsága miatt, hanem mert egy magasabb szintű alkotási mód kulcsát látta benne: „Követ, fát és betont használunk, és ezekből az anyagokból házakat és palotákat építünk. Ez építkezés. (…) De aztán valami megérinti a szívemet, és azt mondom: »Boldog vagyok« Ez építészet… Kezeletlen anyagok felhasználásával, többé-kevésbé haszonelvű körülményekből kiindulva olyan összefüggéseket hozunk létre, melyek érzelmeket indítanak el bennem. Ez az építészet.”

Le Corbusier tervei ettől a költőiségtől – valamint az eredetire jellemző praktikumtól és gondos tervezéstől – megfosztva váltak később világszerte a gyűlölt, személytelen betondzsungelekké. Az építész-zseni azonban nemcsak a munkássága révén hagyott kétes örökséget, hanem a fasizmussal való szimpatizálása miatt is. A Vichy-kormányt, mely Algír és más városok terveinek elkészítésével bízta meg, így üdvözölte: „Pétain kinevezése igazi csoda. Minden anarchiába süllyedhetett volna. De megmenekültünk, és az ország kilábalt a tehetetlenségből.” Benito Mussolini meghívását sem utasította vissza, hogy előadást tartson Rómában. Bár a háború után magába temette ezeket a nézeteket, és az utókor sem különösebben firtatta kétes kapcsolatait, az utóbbi években napvilágot látott életrajzok ráirányították a figyelmet személyiségének erre az oldalára.

A nagyvárosok megálmodója nyarait egy 3,66 x 3,66 méteres saját építésű kunyhóban – ahogy ő nevezte: palotában – töltötte a Cőte-d’Azurön. Néhány méterre innen halt meg 1965-ben, valószínűleg szívrohamot kapott a tengerben; testét a parton találták meg.

 

Virtuális séta

Érdemes a világörökségi helyszínné nyilvánított épületek közül a három talán legjellegzetesebbet képzeletben bejárni:
Villa Savoye, Poissy (1929–1931)
A lakói által „Világos órák” névre keresztelt hétvégi ház a gazdag párizsi Savoye család megrendelésére készült. A keskeny betonoszlopokon álló fehér paralelepipedon olyan, mint egy levegőbe emelt doboz, a később szintén tipikussá vált szalagablakokkal és tetőterasszal. A bejárattól hosszú, lapos rámpán vagy csigalépcsőn az első szintre jutunk, melynek nagy részét egyfajta belső udvarként a terasz foglalja el. Körülötte sorakoznak a lakótér helyiségei, így a tágas nappali, a konyha beépített csapokkal, egy kis szalon és a szobák. Innen egy másik rámpa vezet tovább a napozóteraszra. A berendezést az épülettel együtt tervezték; a szekrények például szó szerint beépítettek.
Cité radieuse, Marseille (1947–1952)
A 337 lakásos tömb az 1943-ban a németek által szétlőtt Vieux-Port negyed lakosainak kárpótlására épült. Akkoriban szinte elképzelhetetlennek számító komfort – saját vécé és fürdőszoba, padlófűtés – várta őket. Az épületet tartó oszlopoknak, a nagy szalagablakoknak, a kétszintes lakások kétirányú tájolásának és az amerikai konyhának köszönhetően mindenhová bejut a fény. A beépített szekrények nem túl mélyek, a plafon nem túl magas, a lépcsők a család bármely korosztályú tagjának kényelmesek. Mint egy függőleges városban, „belső utcákon” közlekedhetünk, melyekre Le Corbusier boltokat, valamint egy 21 szobás szállodát tervezett. A lapos tetőn ma is óvoda, tornaterem és múzeum működik, a gyerekek pedig egy kisebb medencében pancsolhatnak.
A sok újítás eleinte túl soknak bizonyult: az első lakók „maison du fadá”-nak (az őrült házának) titulálták új otthonukat. Ma azonban akadnak, akik kifejezetten itt szeretnének berendezkedni. Az egyik tulajdonos például a szemben lévő házból költözött ide még 1968-ban, másnak gyermekkori álma valósult meg, amikor immár saját családjával megfelelő lakást talált az épületben. Többen az eredeti berendezés megőrzésére vagy rekonstruálására törekednek; egy, a második emeleten élő férfi nem várt szerencsének tartja, hogy egy design üzletben ráakadt egy Le Corbusier által tervezett lámpára. Le Corbusier funkcionális lakóházaiban mindig törekedett az együttélés új formájának elősegítésére: ezt a célt szolgálták az olyan közös helyiségek, mint a mozi, pingpongszoba, könyvtár, emellett külön belső telefonhálózatot tervezett, melyen az emberek nemcsak egymással beszélhettek, hanem az épületben nyílt üzletekből rendelni is tudtak. Ennyi évvel az átadás után a „maison du fada” lakói büszkék élénk közösségi életükre.
Csandígarh (1950–1953)
Amikor Lahore 1947-ben Pakisztánhoz került, Pandzsáb és Harjána tartományok főváros nélkül maradtak. Dzsaváharlál Nehru, India első miniszterelnöke az űrt olyan új várossal kívánta betölteni, amely kifejezi „a nemzet jövőbe vetett hitét”. A nagyszabású vállalkozásra Le Corbusier-t kérte fel – így született meg Csandígarh, a világ néhány mesterségesen létrehozott városainak egyike. Le Corbusier számára itt volt az alkalom, hogy unité-terveit egy egész városközpontra átültethesse. Az eredmény élesen elüt a többi, jellemzően kaotikus szerkezetű indiai településtől. Csandígarhban széles körutak kötik össze az 56 szektort, melyek egy-egy minivárost alkotnak boltokkal, iskolákkal és más létesítményekkel. Az elrendezés az emberi test működésének analógiáját sugallja: a három fő hivatal – a legfelsőbb bíróság, nemzetgyűlés, kormányhivatal – a „fej”, a központi pénzügyi negyed a „szív”, az ipari területek keleten, az oktatásnak és más tevékenységeknek helyet adó nyugati részek pedig a „karok”. A tömbszerű betonépületek hatását zöld területek, parkok ellensúlyozzák. A gondos tervezés ezernyi apró részletre kiterjedt: minden utat más fafajtával szegélyeztek, és a csatornafedelekre Csandígarh térképét vésték. A város tagolásának módja révén Le Corbusier hatása még a nyelvben is tetten érhető: amikor valaki meghal, a helyiek azt mondják, a „25-ös szektorba ment”, ez ugyanis a hamvasztás helye.

Olvasson tovább: