Kereső toggle

A világot mint üveggolyót, megkapta

Beszélgetés Zágon Judit üvegművessel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyar kézműves, akinek egyedülálló üvegékszereit világszerte, még Muranóban, az üveg őshazájában is nagyon kedvelik. Végzettségére nézve pszichológus, ám a lélekgyógyászatot csak hobbiból műveli, míg hobbiját, az üvegművességet kezdettől fogva főfoglalkozásként űzi. Spontán módon kialakított formáit, színárnyalatait nem lehet eltanulni vagy lemásolni, és egyáltalán nem fél a kínai konkurenciától. Zágon Judittal beszélgettünk.

Mitől egyedülálló az, amit csinál?

– Magyarországon nincsenek láng fölött dolgozó üvegművesek, megjegyzem, világviszonylatban sem vagyunk sokan. Pedig egy bizonyos szintig ez a módszer is elsajátítható, bár kevesen veszik a fáradságot, hogy megtanuljanak láng fölött dolgozni, mivel ez meglehetősen időigényes és nehéz műfaj. Kemencés üvegművesből például sok van, ezek a termékek könnyebben is másolhatók, mint a nyílt lángon készültek, ahol nemcsak a színeket, hanem a formákat is számtalan módon lehet variálni. A vevők azt mondják az ékszereimre, hogy ilyent még nem láttak sehol, és felismerik azokat másokon is.

Nem tart az olcsó kínai vagy afrikai kézműves áruk konkurenciájától, ami sokak szerint megöli az európai iparművészetet?

– Az alkotásaim megállják a helyüket az ázsiai dömpingcikkekkel szemben is, amiben nyilván az ár is meghatározó. Amíg világhírű üvegművészek egy-egy művükért akár sokmillió forintot is elkérnek, addig az én dolgaim már 400 forinttól megvásárolhatók. S jóllehet egy kínai ember az üveggyűrűi darabját akár 200 forintért is odaadja, ha egy egész doboznyit vesznek tőle – igaz, az ezer gyűrű teljesen egyforma vagy legfeljebb két-háromféle –, addig én 400 forintos darabáron adok százat, viszont nehéz két egyformát találni közöttük.

Így is megéri?

– Hogyne. Én is nagyon gyorsan dolgozom, akárcsak a keleti emberek, bár nem annyira precízen, szabályosan, hanem inkább játszom az anyaggal. Ehhez könnyed, laza kézmozdulatok kellenek, amiben az egyéni adottság mellett azért a sokéves rutin is közrejátszik.

Egyéni vagy családi adottságra gondol?

– Mindkettőre, hiszen nagyapám keramikus volt, bátyám bőrdíszműves, anyám művészettörténet-tanár. 

Trendkutatók szerint mára egy nemzetközi munkamegosztás alakult ki: az ötletek Nyugatról jönnek, míg a gyártás keletre összpontosul. A nyugati tár-sadalmakban felhalmozódott tudás, kultúra, versenyszellem élteti a kreativitást, az innovációt, míg másolásban, sorozatgyártásban az ázsiaiak erősek. A kínai utánzatok pontosan miben különböznek az ön műveitől? 

– Szabályosabbak, mivel ők rendkívül pontosan képesek betanulni egy-egy munkafolyamatot, s azt bármennyiszer elvégezni, futószalagszerűen. A nagy létszámú munkaerő miatt a kézi munka ott olcsóbb is, mint a gépi. Én ellenkezőképp működöm, nem vagyok alkalmas a monoton sorozatgyártásra: a munkáimban sokkal több a kísérletezés, a játékosság. A vevők meg kiszúrják a különbséget az egyedi és az ázsiai, darabbérben gyártott kézműves termékek között. Ott minden munkás ki van képezve egyetlen termékre, például csak egyfajta gyűrűt vagy fülbevalót készít, de azt korlátlan mennyiségben, hibátlanul és egyformán – ez tipikus jellemzője a kínai kézműves áruknak.

Sokszor kérdik tőlem, hogy a keleti termék nem jelent-e leküzdhetetlen konkurenciát, hogy nem akarom-e levédetni a műveimet. Ilyenkor mindig jókat kuncogok, hogy nincs az a kínai üvegműves, aki a munkáimat ránézésre meg tudná csinálni, lemásolni. Ettől nem félek.

Ezzel együtt sok tehetséges iparművész kiszorul a piacról.

– Azt látom, hogy ügyes kezű iparművészek gyakran azért nem tudnak megélni, mert elaprózzák a munkát: kidolgozzák a tárgyat minden egyes részletében, és a rengeteg befektetett energia után legalább ötezer forintot kellene elkérniük egy darabért, hogy megtérüljön a munkájuk. Én a munka töredékét fektetem bele, és tizedannyiért árulom az eredményt. Anno még az első férjemtől gyes, majd egyetemi tanulmányok mellett tanultam meg az üvegművesség alapjait, s míg ő napokig képes volt egyetlen formán dolgozni azért, hogy az teljesen szabályosra sikerüljön, addig én kevésbé törekedtem a tökéletességre, és előbb csináltam pénzt az üvegezésből.

Tehát a talpon maradás lényegében árkérdés?

– Nem csak az. Amikor jártuk a vásárokat az ékszereinkkel, valamiért mindig az én dolgaimat vették meg az emberek, nem a férjemét. Az is tény, hogy a mai napig jól megélek ebből a családommal együtt, míg ő, aki szintén harminc éve foglalkozik az üvegművészettel, egzisztenciális téren komoly küzdelmeket vív.

Vajon honnan jön ez a kifizetődő arányérzék az igénytelenség és a túlzott maximalizmus között?

– A könnyed, kísérletező hozzáállás, úgy gondolom, lényegében személyiség kérdése. De míg az iparművészetben kifejezetten károsnak érezném, ha maximalista lennék, addig ez a „komolytalan” hozzáállás a pszichológiában, ahol emberek az éle-tüket bízzák rám, megengedhetetlen.  Ha úgy tetszik, a két foglalkozás jól kiegészíti egymást: amikor belefáradok az emberek társaságába, különösen jól esik a lánghoz ülni. Ez elég magányos pálya, ami kellőképp kikapcsol.

Kereskedők azt mondják, hogy bárhol a világon árulják az ön ékszereit, az emberek mindenhol nagyon szeretik azokat. Ennyire eltalálta a közízlést?

– Azt látom, hogy a megfizethető, művészi igénnyel megformált darabok mindenhol a világon kelendőek – a szépérzék nem függ iskolázottságtól vagy kultúrától. A munkáimat még Muranóban, az üveg „őshazájában” is kedvelik, jóllehet csak az alapanyagom muranói, a stílusom nem.  Hozzáteszem, a nyolcvanas években, amikor még a hazai, meglehetősen silány alapanyagokkal – a salgótarjáni üveggyár kétféle színű üvegeivel – dolgoztunk, az ékszereimet már elfogadta az iparművészeti zsűri. Az a házaspár pedig, aki akkoriban a maga tűzzománc ékszereivel együtt az én üvegékszereimet is árulta a piacokon, rövid idő után átállt csak az üvegáru árusítására, mert az annyira kelendő volt. Ők hoztak nekem először üveget Muranóból, ahol a homok és a vulkánok révén a természet maga állítja elő ezt a csodás, ezer színben pompázó anyagot.

A muranóiak mennyire védik a helyi kézművesipart? Ön hogy tudott az ottani piacra bejutni?

– Pár éve szigorú rendeletben tiltották meg az ázsiai áruk behozatalát, miután volt néhány év, amikor Muranót is elárasztották az olcsó keleti áruk. Sajnos egyébként is azt lehetett tapasztalni, hogy minden bolt nagyjából ugyanazt árulta, és előtérbe került a giccsipar, csak pár üzlet árult igazán egyéni, eredeti alkotásokat. A muranói üvegművészet szinte kihalásos alapon működik, mert a mesterek féltik a tudásukat. Az ázsiaiak és a muranóiak kicsit közös vonása egyébként, hogy jellemzően erős hagyományőrzés, szabálykövetés folyik generációkon át, az egyénieskedés elég ritka. Engem huszonkét éves barátság köt össze az ottani viszonteladókkal, akik saját gyártású portékaként árulhatják az ékszereimet. Egy muranói üvegszobrász ugyan megpróbálta utánozni a műveimet, de bevallotta, hogy nem járt sikerrel.

Mennyi energiát visz el a marketing?

– Talán a legnagyobb sikerünknek azt tartom, hogy soha nem volt szükségünk semmilyen marketingre. Nincs logó, nincs csomagolástrükk, nincs katalógus, soha nem is volt.

Mégis, nem gondolt arra, hogy sok embert kitanítva több árut teríthetne világszerte, és jól meggazdagodna belőle?

– Ez elég nehezen lenne megtanítható és sorozatban legyártatható munka. Mi egy kétszemélyes manufaktúraként működünk a férjemmel, amiből mindig nagyon kényelmesen megéltünk a három gyermekünkkel együtt, és nem vágytunk több macerás feladatra, sem még több pénzre. Mint ahogy az se motivált soha, hogy a celebeket szolgáljam ki méregdrágán. Nekem az a siker, hogy azzal, amit szívesen csinálok, bárhol a világon sok embernek tudok örömöt okozni. Az ízlés szerencsére nem társadalmi rétegek privilégiuma, ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy olcsón adjam a munkáimat, hogy azok elérhetők legyenek mindenki számára.

(Közreműködött: Fabini Piroska)

Olvasson tovább: