Kereső toggle

A nagykállói rabbi libapásztora

Ámos Imre élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagykálló régi mezőváros a sárga poros Nyírség szívében. Krúdy Gyula egyik kedvenc helye. Itt tevékenykedett hosszú időn át a csodatevő reb Jichák Ejzik Taub, számtalan történet, korabeli sajtómegjelenés és a közismert Szól a kakas már című zsidó „himnusz” őrzi emlékét.

Jó megérkezni ide, a hajdani szabolcsi zsidóság központjába. Még mindig érződik valami az egyszer volt haszidok jámborságából és a der alte Kálever  (az Öreg Kállói – a haszidok egymás között csak így emlegették a legendás rabbit) áldásos tevékenységéből.

Ebben a városban sok szegény zsidó élt. Többek között egy Ungár Imre nevű kisfiú, aki 1907-ben született. Hamar árvaságra jutott, és az anyai nagyszüleihez került Kálló egyik legszűkebb és talán legporosabb utcácskájába, a Csillag utcába, ahol a szükség örökös vendég volt az apró, omladozó falú vályogházacskákban. A kis Imre nagyapja istenfélő, nagy tudású Talmud-tanulmányozó hírében állt. Sikerült beprotezsálnia unokáját a legendás Ejzik Taub rebbéhez, aki felfogadta libapásztornak. Esténként, amikor a fiú az akácosokon át hazaterelte a jószágot, pár percre szemtől szemben állhatott az Öreg Kállóival, míg a rabbi a tenyerébe számolta az aznapi bérét. A találkozás egy életre bevésődött Ungár Imre emlékezetébe.

Ungár Imre jeles tanuló volt. Amikor tizennyolc évesen rokonaihoz Budapestre kerül, a Lang ezüstgyárban vállal fizikai munkát.  Később családja biztatására beiratkozik a Műszaki Egyetemre, majd 1929-ben megkezdi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Rudnay Gyula tanítványa lesz.

1935-ben nevét Ungárról Ámosra változtatja. Nem véletlenül, hiszen a bibliai próféta nagy hatással volt rá még a kállói éveiben, nagyapja házában. 1937-ben feleségül veszi szerelmét, a szintén festőművész Anna Margitot, akivel már korábban Vaszary János festő iskolájában megismerkedett, és Párizsba utaznak.

A nem túl rózsás anyagi körülmények között élő művészházaspár számára a francia kikapcsolódás igazi jutalom.

Ámos 1928-ban találkozott először Marc Chagall műveivel (reprodukciókkal), melyek mély benyomást tettek rá, olyannyira, hogy a képek mellett található Chagallról készült fotó alapján kis rajzot készített a festőről, melynek a következő címet adta naplójában: „Chagallról gondolkodom”.

Párizsban az a szerencse érte a művészházaspárt, hogy szállásadójuk jó kapcsolatban volt a tőlük csak három utcára élő híres művésszel, így Chagall mindkettőjüket fogadta és munkáikat is megnézte, véleményezte. Ez a találkozás meghatározó volt Ámos életében.

Chagall és Ámos művészete sok szálon összekapcsolódik. Képi világukban legerőteljesebb a közös kultúrájukból, a zsidóságból fakadó hitvilág motívumainak jelenléte. A sofár, az ítéletnapi kürt és a kecske, mint bűnbak gyakorta megjelenik műveiken. A házastársak alakja

(Chagallnál Bella, Ámosnál Anna Margit) mellett jelentős szerepet kap képeiken az álom, mint egyfajta valóságon túli, ennek ellenére mégis kézzelfogható világ.

Ámos és felesége nyomorúságos körülmények között, különböző albérletekben húzták meg magukat. Hogy spórolni tudjanak, nyaranta arra kényszerültek, hogy külön-külön hazautazzanak a szülői házhoz. Ezt az időszakot őrzi szép levelezésük. A művészházaspár lámpaernyő-készítésből, gombfestésből és egyéb iparos munkából tartotta fenn magát. Nemcsak a szűkös esztendők, hanem az egyre erősödő antiszemitizmus is rányomta bélyegét a művészetükre.

„Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Nem véletlen, hogy azt a kis népet minden időkben el akarták pusztítani azok, akik nem bírták a versenyt velük szemben. Egy olyan szellemiség hordozói vagyunk, amely előtt a fiatalabb népeknek meg kell hajolniuk akár akarják, akár nem. És hiába üldözik a zsidóságot, elpusztítani nem fogják vele, mert már fejlődik a Jordán mellett ősei földjén egy olyan nemzedék, mely otthon érzi magát és nem kell hallani folyton a csúfolódók kiabálását, és amely alapja lett annak a népnek – amelyből Krisztus és a nagy próféták születtek” – írta 1938-ban Ámos naplójába.

Ámos műveit festészetének korai szakaszában egyfajta szelíd gyöngyházfényű békesség jellemzi. Képein megjelenik a  házastársi szeretet, bájos enteriőrök az otthon melegéről, családi tűzhelyről, óvó és védő angyalok őrzik alakjait.

A festőművészt 1940–44 között munkaszolgálatra hívják. Naplójában ezeket a keserves esztendőket „ellopott idő”-ként említi.  Utolsó százada  Szolnokon állomásozik, ahol vasúti építkezésen dolgoztatják őket. Gyenge fizikuma nehezen bírja az embertelen tempót és az aberrált  keretlegények  durvaságait, mégis, ha egy kis ideje is marad, rajzol, így ad életjelet magáról. Hihetetlen emberséggel és empátiával ábrázolja sorstársait, megrendíti az emberi szenvedés,  saját gyötrődése, víziói a haláláról mind megjelennek vázlatfüzete lapjain, de ugyanilyen pontossággal, szénkrétával rögzíti azokat a különböző vidéki utcácskákat, épületeikkel, fáikkal együtt, ahol századuk átvonul. Mikor 1944 szeptemberében visszaparancsolják őket Budapestre a Lehel úti kaszárnyába, feleségének sikerül bejutni hozzá. Ekkor adja át neki a legendás szolnoki vázlatfüzetet. A Szolnokon vásárolt füzet első lapjának bejegyzése: „Ámos I. 1944. VIII. 18. Szolnok 101/323 kmsz. szd. c. Budapest (VII. Dohány 57.)”.

A festőművész munkaszolgálatai között rövid időre hazatérhetett. Ezt a rövid kis időt is kihasználta, alkotott. Képi világából eltűnt a gyöngyházfény, helyette sötét kontúrok, fojtogató, szorongató színek jelennek meg. Mankóra támaszkodó, tépett szárnyú angyalok bicegnek lassan, zsinagógák égnek és lángol a kállói rabbi kiskakasa is. Marc Chagall 1941-ben a gyilkos hatalom elől Amerikába menekül. Ámos Imrét hiába nógatja felesége, hajthatatlan marad. Valami „eszement” ragaszkodás vezérli, azt mondja: „Nem! Menjen minden, mint ahogy a víz folyik.”

Ámost a Lehel úti kaszárnyából századával együtt az osztrák határra, onnan a szászországi Ohrdorfba hurcolták. Kádár György festőművész és Sorr Tibor iparművész, akik később hazakerültek, még találkoztak vele, és látták, hogy még (tovább) dolgozik. Aztán örökre eltűnt szemeik elől. Felesége, Anna Margit évekig reménykedve várta haza, de nem jött. Ekkor készítette el talán egyik legmegrázóbb képét; letakart arcú nőalak ül egy széken, mellette üresen árválkodik egy másik szék, fehér galamb, a remény szimbóluma repül ki a fekete hátterű  képből. Anna Margitot 1945 után hallgatásra ítélte a kommunista diktatúra. Magának festett. 1968-ban állíthatott ki először. Nagy visszhangja volt munkáinak, de az özvegyet semmi nem vigasztalta és érdekelte már. Ámos Imrét a tragikus sorsú költővel, Radnóti Miklóssal szokták párhuzamba állítani. A szolnoki vázlatfüzetet a Bori notesszal rokonítja az utókor.

2005-ben Anna Margit 52 képet adományozott Nagykállónak. A város egy kis Ámos Imre állandó kiállítást hozott létre a megörökölt anyagból. Vízfesték, tusrajz, olajfestmények és grafikák láthatók a tárlaton.

Mire a kiállításhoz érkezem, már bezárt. Éget a nyári nap, péntek van, ma csak délig voltak nyitva. A helyi önkormányzaton mégis megkönyörülnek rajtam, és tíz percet sem kell várnom, elindul otthonról a tárlatvezető munkatársuk. Beenged, míg hallgatom, egyszerre elevenednek meg szemeim előtt Ámos képei. Az egyiken a kállói mezőn áll, háttérben a zsinagóga és egy kiskakas, mint Ejzik Taub állandó szimbóluma. Ámos nem rajzolt magának lábat, jelezve, hogy azok egész mélyen gyökereznek, pontosan itt Nagykállóban, ahonnan őt soha senki nem tudja kiszakítani. Ott a vályogház is, gyermekkora színtere végtelenül egyszerű berendezésével, mint egy ódon paraszt fésülködőtükörből néz rám a művész. A másik képen nagyanyja szendereg.

1944 júniusában 962 zsidót vittek el Nagykállóból különböző haláltáborokba. Csak kilencvenhatan tértek vissza.

A Csillag utcát is megtalálom. Keskeny, kis utca. Nyoma sincs már a hajdani nyomorúságos vályogházaknak. Emléktábla áll az egyik takaros porta falán: „Itt született 1907-ben Ámos Imre festőművész. 1944-ben a fasizmus áldozata lett.” Az emléktáblát valamikor a hetvenes években állíthatták.  A tábla felett legalább négy fecskefészek sorakozik, pont úgy, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt a tornácos vályogházak ereszeinek oldalán.

 

Nagy erős akartam lenni

Ki nevet az élet viharán

És lettem kicsinyke gyönge ember

Elfáradt vándor a szaharán

Az élet száraz rőt homokján

beszívódó piciny patak

mely hasztalan igyekszik futni

a sivatagban elapad.

Kitárom zsenge vézna testem

a magasságos ég felé

Erősítse meg hivő lelkem

s legyek hatalmas hirdető

Új magvető, ki folyton izzik

mint el nem hamvadó parázs

Ki fellángol s ha kell elég,

a gyűlölet vak sugarán. 

 

1942. VII. 24.

Nyitott ajtajú börtönben járok

Elmenni hozzád mégsem mehetek

Köt a parancs s én gyáva lázadó

Csak állok, nézek s csendben szenvedek

Síró fekete fák közt mint terhes,

Fázom, remegek féltve magzatom

A gyötrő vágyat mely hozzád vezet

S a hosszú napi imát mormolom

Könnyes levelek érintik halkan

Zizzenő szóval sápadt fülemet

Sóhajtva súgják föld felé tartva

Az utunk innen máshová vezet

Megállás nincsen ródd a lépteket

A kerék egyszer akit elkapott

Addig csavarja el nem ereszti,

Míg a nedves föld reá nem hullott

 

B. Aliga munkatábor 1940.

 

Köszönettel tartozom Nagykálló város önkormányzatának és a kitűnő tárlatvezetőnek.

Nélkülük ez az írás nem születhetett volna meg.

Olvasson tovább: