Kereső toggle

Ellenállás

A megtörhetetlen székely püspök

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Márton Áron püspök Erdély történelmének egyik legendája. A huszadik század összes rendszerével szemben állt, de semelyik nem tudta megtörni humanizmusát, emberségét. Élte és értette a kort, amelybe született, előre jelezte tragikus fordulatait, de sohasem futott el kihívásai elől, megmaradt az övéi között, bátran felemelve szavát zsidókért, magyarokért, románokért, szászokért.

1949. június 21-én Márton Áron a gyulafehérvári püspöki iroda akkori helyettesével, Ferenc Benjáminnal együtt taxit rendelt, hogy elvitessék magukat Tövisre, a vasútállomásra, ahonnan vonattal akartak továbbutazni Bukarestbe. Félúton a sofőr megállt, s motorhibát színlelt. Röviddel ezután „éppen arra jött egy másik autó” – benne civil ruhás rendőrökkel, akik „készségesen” felajánlották autójukat a püspöknek. Miután elindultak, a hatósági személyek felmutatták igazolványukat, s kijelentették, hogy parancsuk van a letartóztatására – idézte fel a Heteknek Nagy Árpád kolozsvári történész. A püspök szemét bekötötték és figyelmeztették, hogy nem kérdezhet semmit, kérdéseket csakis nekik van joguk feltenni. A vizsgálati fogság körülbelül három évig tartott. Ez alatt az idő alatt Márton Áron raboskodott a piteşti, a nagyenyedi és a máramarosszigeti börtönökben. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1952-ben Máramarosszigeten közös cellába került Alexandru Todea görög katolikus püspökkel, akivel kitűnő kapcsolatban maradtak szabadulásuk után is.

A bebörtönzött püspök helyzete idővel valamelyest javult, Petru Groza miniszterelnök közben tudott járni, hogy enyhítsenek a püspök brutális börtönkörülményein. Ennek következtében a bukaresti fogházból áthelyezték Bukarest külvárosába egy volt bojár villájába, ahol ugyan állandó őrizet és megfigyelés alatt tartották, de zárkáját már nem kellett mással megosztania. Éveken keresztül csak akkor került kapcsolatba másokkal, amikor egy ablakon át beadták neki az ételt – ám az éhezés és a fagyás már nem veszélyeztette.

Hogy miért került fogságba a székely püspök? A válasz igen egyszerű és mégis összetett – mondja a történész. 1945–49 között kiépültek Romániában a szovjet típusú államberendezkedés, az úgynevezett népi demokrácia alapjai, a totalitárius rendszer minden elemével. Márton Áron ebben az időszakban leveleiben, beszédeiben gyakran foglalkozott az emberi és kisebbségi jogokkal, a demokrácia erkölcsi feltételeivel, a szociális feszültségekkel, a második világháború következményeivel és a kereszténység felelősségével. Gyakran szót emelt az elnyomó rendszer áldozatai érdekében is. A hatalom erőszakos nemzetiség- és egyházellenes intézkedései közepette ez nem maradhatott megtorlás nélkül – a püspök már előre felkészítette híveit és papjait a várható eseményekre, arra az esetre, ha őt bebörtönöznék.

Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó beszédében az erdélyi magyarság érdekében szólalt fel a nemzetközi béketárgyalás előtt, 1946 májusában, amikor más erdélyi közéleti személyiségekkel együtt memorandummal fordult a magyar kormányhoz. A kommunista hatalom erre a memorandumra építette fel az 1951-ben lefolytatott koncepciós pert. Márton Áron számos körlevelében és az állami vezetőknek írt levelében a vallásszabadság korlátozása ellen is tiltakozott, felszólítva papjait és híveit a görög katolikusok támogatására.

Emberség az embertelen korban 

A történész rámutatott: a legendás püspök számára ez a magatartás volt a természetes, hiszen mindig kiállt az üldözöttek mellett. Magyarország német megszállását követően, 1944. május 15-étől a magyar területeken is elkezdődött a zsidónak nyilvánított személyek gettóba gyűjtése és koncentrációs táborokba való szállítása. Márton Áron az ezt követő vasárnapon papszentelő misét celebrált Kolozsváron. Beszédében – a magyar kormány politikáját helytelenítve – szót emelt a zsidóság védelmében. A magyar hatóságok a prédikáció elhangzása után felelősségre akarták vonni, ám Márton Áron azzal hárította el a zaklatást, hogy ő román állampolgár, és szükség esetén igénybe veszi a román királyság védelmét. Nagy Árpád szerint a püspök beszédének szókimondása teljesen egyedinek számított abban a vészterhes időszakban. A deportálások beindulása után azonnal a szószékre állt, hogy közölje, mi a helyes viselkedés ebben a helyzetben: nem az elzárkózás, a hallgatás, hanem a befogadás, az üldözöttekkel való azonosulás – vallásuktól függetlenül. Ez az egyértelmű magatartás ritka volt az akkori viszonyok között. (Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímásnak a püspöki kar nevében másfél hónappal később, június 29-én fogalmazott körlevele például igencsak kétértelműre sikeredett.)

Márton Áron nem csak beszélt: május 22-én levelet írt a magyar belügyminiszterhez, a Kolozs megyei főispánhoz és a kolozsvári rendőrfőkapitányhoz. A levélből Ferenczi Zsolt háromszéki újságíró segítségével idézünk, aki szakdolgozatot írt az erdélyi püspök vészkorszakbeli szerepéről: „Tegnap értesültem, hogy zsidó címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.”

Tibori Szabó Zoltán, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, újságíró-szerkesztő szerint objektíven kell megismerni a kor történelmét, azokat a történéseket, amelyek Márton Áront az 1944. május 18-ai beszéd elmondására sarkallták, mivel csak így világlik ki tettének egyedisége. Tibori hangsúlyozta lapunknak azt a tényt, hogy a német megszállók mellett komoly felelősség terheli az akkori magyar politikai osztályt is. A magyar politikai és egyházi elit több mint két évtizedes antiszemita retorikája készítette elő a terepet a zsidók Eichmann által elrendelt gettósításának gyors lebonyolításához. Továbbá a magyar zsidók „német hadicélokra” való átadásának idején már a nemzetközi sajtó útján és hírszerzési forrásokból is pontosan tudta a magyar elit, beleértve az egyházi vezetőket is, hogy milyen sors vár az elhurcolt zsidókra. Az Észak-Erdély 13 városának 17 gyűjtőtáborában vagonírozásra váró 135 ezer zsidó elhurcolását a többség tétlenül szemlélte, és fájdalmasan kevesen emelték fel szavukat, még az egyházi vezetők köréből is. Ilyen körülmények között értékelendő Márton Áron állásfoglalása, aki – mint a hatóságoknak május 22-én írt leveléből egyértelműen kiderül – maga is tudta, milyen sors vár a deportáltakra. Ezért arra emlékeztette papjait és híveit, hogy a „keresztény cím”, a „tisztán csengő igére váró ifjúsággal szembeni felelősség”, a „jó szándékú emberek nagy tömege”, és végül „népünk becsülete” is kötelezi a katolikusokat, hogy segítsenek embertársaikon. A vészkorszakban ez a hang tisztán zengett – a püspök 2000-ben post mortem megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet legmagasabb kitüntetését, „A Világ Igaza” címet.

Szabadulás után házi őrizet

A börtönben töltött évek sem tudták megtörni a szókimondó „székelyt”, de egyre kínosabbá vált fogva tartása, így 1955. február 2-án Márton Áron szabadlábra került. Egy hónapot azonban a bukaresti érsekségen kellett tartózkodnia, hogy megerősödjön egy kicsit, nem akarták ugyanis, hogy leépült állapotban lépjen a nyilvánosság elé – mondta Ferenczi Zsolt, aki szerint emberi méltóságból, tiszteletből és kitartásból olyat mutatott a székely püspök, amelyhez hasonlót keveset látott Közép-Kelet-Európa.

Márton Áron újrakezdte püspöki munkáját, illetve szabadságot hirdető és követelő tevékenységét. Szolgálati utakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéjének híveit. Ezekre a látogatásokra úgy emlékeznek vissza, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönből kiszabadult püspökét. Népszerűsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy kiszabadulása után egy évvel behívták a gyulafehérvári rendőrségre, ahol kvázi vádlottként egy többtagú bizottság hallgatta ki. Igazolványát elvették, majd közölték vele, hogy megvonják tőle működési engedélyét, mert jelenléte „zavart keltett az emberek között”. Megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelő intézetbe. Ezzel megkezdődött „palotafogsága”, amely 1956 és 1967 között tizenegy évig tartott. 1967 szeptemberében hagyhatta el először püspöki rezidenciáját, König bécsi bíboros látogatásának köszönhetően. Teljes szabadságát csak azután nyerte vissza, hogy 1968 elején Hauer miniszterelnök látogatást tett a pápánál. A szorosan vett erdélyi mellett a betöltetlen szatmári, nagyváradi és temesvári egyházmegye kormányzását is ellátta.

II. János Pál pápa 1980 áprilisában saját kérésére felmentette a megrendült egészségű püspököt, aki még az év szeptemberében elhunyt.

Olvasson tovább: