Kereső toggle

Istent nem lehet átlépni

Kuru Antal útja a cigánytelepről a jazz szakra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Edelényből jövök, a cigánytelepről. És az a legborzalmasabb, hogy ennél sokkal durvább helyek is vannak, mint ahonnan én jöttem” – mondja a 23 éves Kuru Antal, akinek tavaly szeptemberben valósult meg élete álma, amikor felvették jazz szakra a fővárosi Egressy Béni Zeneművészeti Középiskolába. Antal nem mindennapi küzdelméről dokumentumfilm is készült Tititá címmel.

Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videónkat!

„A legnagyobb nehézséget nekem a kitartás jelentette. Az, hogy amikor felismerem, hogy mi mindent nem tudok, akkor ne hagyjam abba, hanem elkezdjek tanulni. Aztán akkor se hagyjam abba, ha nagyon nem megy semmi” – meséli Kuru Antal. Elmondása szerint életében a nagy fordulatot az jelentette, amikor egy borsodi cigánytelepről 18 évesen bekerült a 2011-ben induló Snétberger Zenei Tehetség Központba, amit hátrányos helyzetű, tehetséges roma fiatalok számára hozott létre a világhírű gitárművész. (Nyomortelepek kincsei. Interjú Snétberger Ferenccel. Hetek, 2012. március 23.)

 „Sajókazán az Ámbédkar Iskolába jártam (ez Derdák Tibor neves roma iskolája – a szerk.), ahol az egyik tanárom buzdított arra, hogy menjek el Miskolcra a Snétberger Központ meghallgatására” – mondja Antal, amikor az indíttatásáról faggatjuk, hiszen zenészcsalád nem állt mögötte, képzettsége nem volt. Egyedül tanulgatott gitározni, ráadásul viszonylag későn, 13 éves korától, egy maga fabrikálta gitáron, amit elmondása szerint fából, damilból eszkábált össze, miután megfigyelte, mások hogyan gitároznak a tévében. Aztán 14 évesen kapott egy kis gitárt, és azon játszott éjjel-nappal, többnyire egymagában.

Antal nagyon szegény környezetből jön: amíg fel nem költözött Pestre, édesanyjával és nagyapjával élt, igen kezdetleges viszonyok között. „Van két bátyám is, az egyik sajnos a börtönben van, a másik amit lehet, dolgozik. Apámat egyszer, hatéves koromban láttam utoljára, őt egyelőre nem keresem. A családomban mindenki legfeljebb általános iskolát végzett, és örültek annak, hogy mehetek tanulni, gitározni” – teszi hozzá Antal.

Ezek után nem meglepő, hogy a felsőörsi Snétberger Központban a 18 éves fiú ottani társaihoz képest is – akiknek nagy része zenei képzettséggel bírt – minden téren behozhatatlannak tűnő hátrányokkal és elszigeteltséggel küzdött. Többen feladták, ő maradt. „Nagyon meg kellett tanulnom beilleszkedni” – mondja szűkszavúan Antal, utalva a környezetváltás okozta kisebb megrázkódtatásra. Kitartásában a pedagógusok hozzáállásának elévülhetetlen szerepe lehetett, amit jól példáz, hogy egyik zenetanárnője a csüggedt fiút azzal bátorította: „Én soha nem fogom tudni azt, amit te tudsz, viszont te meg tudod tanulni azt, amit én tudok.”

Antal az edelényi középiskola 10. évfolyamáig jutott el, mielőtt jelentkezett a zenei tehetségközpontba. A meghallgatás máig elevenen él az emlékezetében. „Feri bácsi ebben nagyon tapasztalt, neki nem kell sok egyébként.

Az ember csak a kezébe veszi a gitárt, már abból látja, mire képes. Tamás (Almási Tamás rendező – a szerk.) kezdettől ott forgatott a táborban, de az én felvételimen nem volt ott, a többiek szóltak neki, hogy nézzen meg engem is, és mikor meglátott, azt mondta, neki én kellek” – meséli Antal, aki két egymást követő évben vett részt a tehetséggondozó kurzuson. A zene mellett angolt, számítástechnikát is tanítottak nekik, s a kamera végigkövette a fejlődését. „Az első év nagyon nehezen ment, főleg a kottatanulás, de a második év már könnyebb volt” – jegyzi meg Antal, hozzátéve, hogy bár romatelepen nőtt fel, a klasszikus zenét, különösen Bachot jobban szereti, mint  a roma zenéket, pláne, hogy a klasszikus zene az alapja mindennek, így a jazznek is.

A Snétberger-kurzusok sokat tettek hozzá az életéhez. „Óriási lehetőség oda bekerülni, mert nagyon sokat lehet ott tanulni” – mondja az edelényi fiú, akit a dokumentumfilm elején még mások tanítanak, a végén pedig ő okítja az edelényi gyerekeket ritmusra, szolmizálásra, innen a film címe is: Tititá. A kétéves forgatás után egyébként Antal az edelényi tanoda segítségével leérettségizett, majd felvették a csepeli konzervatóriumba is.

„Egyszer később megkérdeztem Tamást, hogy tulajdonképpen miért engem választott ki a filmre? Ez akkor történt, amikor az elsőéves zárókoncertünk volt, aminek a végén Feri bácsi okleveleket adott át nekünk. Emlékszem, egyenként mentünk ki, és mindenkit megtapsoltunk. Mikor én mentem ki, a többiek nagyon tapsoltak. Tamás megkérdezte tőlem: halottad, hogy a többieknek hogyan tapsoltak? Mondtam, igen. És azt is, ahogy neked? Bólintottam. Na, ezért választottalak téged – felelte” – emlékszik vissza Antal.

„Anyukám a filmbemutató előtt halt meg, daganatos volt, sajnos. Sokat adott a tábor, de nekem egész ottlétem alatt a legcsodálatosabb dolog az volt, hogy Ernő barátommal meg tudtam térni. A legnagyszerűbb személy

Jézus Krisztus. Kicsi korom óta tudom, anyum beszélt nekem róla, hogy Jézus él, köztünk járt régen, és meghalt a bűneinkért, de vissza fog jönni. Én azóta tudom, hogy Jézus él, de 2011-ben találkoztam Vele személyesen is” – Antal ezen a ponton válik bőbeszédűvé. „Anyukámhoz kapcsolódik az egyik legnagyobb megtapasztalásom Isten szeretetéről. Sokat imádkoztam a gyógyulásáért, aztán amikor éppen Pesten voltam, telefonáltak nekem, hogy menjek haza gyorsan, mert baj van, nagyon rosszul van. És akkor olyan nyugalom jött rám, amit nem tudtam hova tenni. Kimentem a Keletibe a vonathoz, és imádkozni kezdtem. Emlékszem, hirtelen jobbra néztem, és akkor a szellememben egy hang szólt, hogy ezt az egész világot Ő alkotta. Hogy is mondjam, Isten akkor világosan megmutatta, hogy mekkora az Ő hatalma. Hogy csak benne létezünk, hogy miatta vagyunk itt a földön. Nagyon nagy békesség árasztott el, és tudtam, hogy anyukám jó helyre került. Csodálkoztam magamon, de éreztem, hogy akit Isten megszabadít, az valóságosan meg van szabadítva” – meséli a fiú.

Antal a film egyik jelenetében arról beszélt: úgy érzi, hogy nincs még kész az életre. Mikor erre rákérdezünk, azt feleli, hogy ezt még a megtérése előtt mondta. „Aki Jézusban bízik, annak nincs többé félnivalója, ez a legcsodálatosabb, ami az ember életében történhet” – fűzi hozzá. Mint kiderül, nem szeretne visszamenni Edelénybe. Egyelőre a tanulás a fontos neki, és hogy elvégezze a zeneművészeti egyetemet. „Én, ha egyszer híres ember leszek, Jézust akarom megismertetni az emberekkel. Mert lehet valaki bármilyen nagy zenész, de ha nem ismeri az Urat, nem ér vele semmit” – folytatja, utalva arra is, hogy amikor Szakcsi Lakatos Béla lejött hozzájuk a táborba, nem zenélt, hanem Istenről beszélt nekik, meg arról, hogy csak Őneki érdemes játszani, akkor nem fogják elrontani soha. „Most is voltam Béla bácsi egyik koncertjén. Amikor megtapsolják, ő mindig felfelé mutat, hogy Jézusé a dicsőség” – nevet Antal.

„Magamtól soha nem sikerült volna eljutnom idáig, ebben teljesen biztos vagyok, hogy ezt Isten akarta, ő vezetett ebben. A talentum és a kitartás is Tőle van, azt viszont mindig az ember dönti el, hogy megmarad-e Isten mellett” – magyarázza Anti. „Isten azonnali változást hozott az életembe, megismertem, hogy mi a bűn, és el tudtam hagyni azt. Az óember nem akar tanulni, nem akar dolgozni se, mindig a könnyebb utat keresi, na ezt kell megfeszíteni” – teszi hozzá.

 „Amikor Antit bevonták a filmforgatásba, akkor még világi volt. A forgatási időszak közepén tért meg, aminek a hatása egyértelműen érződik a film második felében” – mondja Bodoczki Ernő, aki 2011-ben zeneakadémiai hallgatóként, egyik tanára ajánlására került a Snétberger Központba, ahol a roma fiatalokat mentorálta. Ő is szerepel a filmben, mert Antalnak is sokat segített, nem csak a zenetanulásban. Ernő egyébként kezdettől nyilvánvalóvá tette a felsőörsi táborban, hogy ő a Hit Gyülekezetéhez tartozik.

„Már az elején felfigyeltem Antira, mert nagyon megtetszett az őszintesége. Egyik alkalommal behívtam őt és a többieket a szobámba, hogy beszélgessek velük az evangéliumról. Akkor sokan elmondták a megtérés imáját, és nagyon jó légkör áradt ki. Ezután eljött hozzánk a balatonfüredi pásztor is, és akkor kezdtük el a fiatalokat rendszeresen busszal szállítani a balatonfüredi istentiszteletekre, ahol megtértek, bemerítkeztek sokan. Végig óriási nyitottságot tapasztaltunk az evangélium iránt, főleg a fiatalok részéről” – emlékszik vissza a kurzusokra Ernő.

„Rendkívül látványos volt az a változás, amin Anti a megtérését követően keresztülment. Előtte elég borzasztó természete volt, és mindenki így ismerte meg. Mondjuk abból a közegből, ahonnan jött – ideértve az alkoholizálást, szegénységet, iskolázatlanságot – ez nem is csoda. Mindenki jól látta a változást, különösen, hogy Anti a megtérése után elkezdte hirdetni az evangéliumot, vitte a hírt Edelénybe is, ahol rajta keresztül sokan megtértek. Ez egy nagyon jó hullám volt, ami a kurzus második évében is folytatódott, de mivel egyre erősebb fenntartással fogadták a zenei tábor szervezői, így a forgatás végeztével elmaradtunk onnan” – folytatja Ernő.

Antal kérdésünkre megerősítette: szülőhelyén, az edelényi cigánytelepen szinte mindenki megtért, beleértve az uzsorásokat is. Ami őt illeti, szeptember óta a csepeli konzervatórium diákjaként ingyen lakhat a kollégiumban, mellette diákmunkából – például éjszakai árufeltöltésből – tartja fenn magát. A gitárját három éve egy lomtalanításban találta az utcán, keresztény emberé lehetett, mert a hangszer mellett egy Biblia is volt. A kollégiumban bizonyságot tett egy fiúnak is, aki két éve súlyos depresszióval küzdött, de ma gyülekezetbe jár, „és olyan, mintha kicserélték volna”. Antal különösen jóba lett egy rasszista csoporttársával is, aki annak ellenére legjobb barátjának tartja őt, hogy cigány és keresztény. Mikor azt kérdjük, miként határozná meg önmagát, azt válaszolja: „Magyar ember vagyok, roma kultúrából jöttem, de legeslegfelül: ember és keresztény”.

Az edelényi fiú bámulatos személyiségfejlődését bemutató Tititá című film egyébként a tavalyi Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a dokumentumfilmes zsűri különdíját – jóllehet, a fiú hitéről egyetlen szó sem esik a filmben. Így óhatatlanul az a látszat keletkezik, mintha a rendkívüli változás kizárólag emberi erőfeszítések eredménye lenne. Almási Tamás rendezőt sajnos nem tudtuk elérni, hogy megkérdezzük ennek okáról. Kőszegi Edit, aki évtizedek óta forgat romákról dokumentumfilmeket, úgy gondolja, egy ember életét csak a maga teljességében szabad bemutatni. Antal ezt úgy fogalmazza meg: Almási Tamás munkáját nagyon nagyra becsüli, de Istent átlépni nem lehet. (Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: