Kereső toggle

Guberálóturizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Évente kétszer van lomtalanítás Békéscsabán – örömünnep ez a szemétből élőknek. A szombat hajnali dermedtség lassan enged, melegszik az idő és a hajnali párából lassan kibontakoznak az utcákon elhelyezett szemét- és lomszigetek. A lomisok már dolgoznak, a kukásautó is gyűjti a szemétkupacokat, de előttük gyors reagálású szabadcsapatok járnak és minden hasznosnak ítélt holmit begyűjtenek.

Mindezt meglehetősen gyorsan, szakavatottan teszik, csak a lényegre koncentrálnak. A porszívókból csak a motor kell, a hűtőből a csövek, a papír az utánfutóra kerül, a fémhulladék pedig a szakadt Lada tetőcsomagtartójára. Négyen vannak, az autót le se állítják, egy kupacra két-három perc jut, majd távoznak, valódi felfordulást hagyva maguk mögött: a maradékot szedjék csak össze a hulladékkezelő cég emberei. Hiába jelentik fel őket a hatóságnál, nincs paragrafus, ami alapján megbüntethetnék őket, mert – elvileg – nem rendszeresen végzik a hulladékosztályozást és válogatást, nem is anyagi haszonszerzés a céljuk, hanem saját maguk hasznosítják a szerzeményeiket: a papírral fűtenek, az alkatrészek meg majd jók lesznek valamire…

A kertvárosi részen szinte már minden lom át van túrva, a frissen vágott előkertekben a tv-alkatrésztől a szétszórt ruhákig minden megtalálható. Kísérőm, az egyik köztisztasági cég régiós vezetője azt állítja, a lakótelepeken még nagyobb gond van, ott szabályosan szétszórják a kukák tartalmát: kenyérhéjat és üveget keresnek. Előbbi cserealap: a sertéstenyésztők pénzt adnak érte, utóbbi pedig a nagyáruházakban mindig leadható. A határon túlról érkező kukások kerékpárral közlekednek, amelyre rengeteg szatyrot aggatnak, azokba szelektálják a kikukázott holmikat. Ahogy a Lencsési lakótelepre érünk, kísérőm az elegáns fém kukatárolók felé veszi az irányt. Ezek fedettek és zárhatóak, így azt gondolná az ember, hogy csak kulccsal lehet hozzáférni a tartalmukhoz. A második szakasz elé érve azonban rozsdás kerékpárt látunk az egyik villanyoszlophoz támasztva, mellette a tároló ajtaja tárva-nyitva, a kukákban pedig egy koszlott öltönyös ember turkál cigarettázva. Béla tanár úr, a határon túlról, Kisjenőből, mondja kísérőm, a szóban forgó úr pedig nagyot köszön és illedelmesen bemutatkozik. Szabódik a kézfogás elmaradása miatt – ő már bekoszolta a kezét, mondja. A beszélgetés szinte élvezetes is lenne, ha nem egy kuka mellett folyna – a tanár úr ugyanis nagyon művelt és kifinomult, de sajnos kissé lecsúszott az élete, ahogy ő fogalmaz. Tegnap egy használt tv-vel egyensúlyozott el a határig, onnan pedig az első román faluig, Varsándig, ahol hamar pénzzé is tette a nagy fogást.

„A guberálás nem tiltott, viszont, ha valaki a szemetet földre önti, az már köztisztasági szabálysértés lehet. Szabálysértési eljárást lehet indítani, vagy helyszíni bírságot kiszabni, ha tetten érik” – mondja kísérőmnek célozva, akiben felismerte a hivatalos embert. Ilyen vele még nem történt, teszi hozzá, bár a felügyelők a hajnali órákban gyakran ellenőriznek.

„Belenézek a nagy kukákba és a kisebb szemetesekbe is, de nem maradnak ki a szelektív hulladéktárolók sem, mert a sörösdoboz is sokat ér. Sokunknak ez a megélhetést jelenti, hisz a hipermarketek és a hulladékudvarok is pénzt adnak a szemétért, az alumíniumdobozok darabjáért például két forintot. A határon könnyen át lehet jönni, elég hozzá a buletin, és itt hamarabb meg lehet élni a kukázásból, mert gazdagabb környéken sokkal pazarlóbb életet élnek az emberek” – magyarázza a tanár úr. A románoknak még a szemetük is kevesebb, ráadásul ott nem lehet büntetlenül válogatni, maffia uralja a szeméttelepeket és a városi kukázást is.

„A magyar oldalon nem űznek el bennünket, maximum akkor problémáznak, ha szemetet hagyunk a kukák körül. Sőt, a kulcsot sem kellett kétszer kérnem ehhez a tározóhoz, adták önként, csak ne szórjak szét semmit, mondták” – folytatja. Szerinte lecsúszni könnyen megy, felkapaszkodni lehetetlen, és mivel magyartanár volt, Ady-idézettel toldja meg szavait: „S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben.”

„Hagyják élni, uram, azokat, akiknek más már nem jut” – kéri szelíden kísérőmet, aki csendesen bólint, és int, hogy menjünk tovább. Furcsán hangzik egy hivatalos ember szájából, de ő is egyetért Bélával. Ezért nem üldözik a guberálókat, inkább csak arra kérik őket, hogy ha átnézték a kukát, a tartalmát pakolják vissza. Tapasztalatai szerint azok, akik évek óta átjárnak a határon, már nem szennyezik a köztereket és a lakóövezeteket, de az újonnan érkezőkkel rendszeresen baj van. „A kukázást senki sem tudja rendeletekkel megszüntetni. Aki erre a megélhetésre szorul, annak már a törvény szigora sem számít” – állapítja meg körútunk végén.

Olvasson tovább: