Kereső toggle

Az Oszmán Birodalom és a korabeli Magyarország barátsága

A hallgatás szégyene

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon 100 éve hozták meg az iszlám vallás elismeréséről szóló törvényt. A szabad vallásgyakorlás joga alapjog, ám a döntés körülményeihez hozzátartozik, hogy a Magyar Országgyűlés ennek törvénybe iktatásával egy olyan hatalomnak tett gesztust, amely épp akkoriban hajtotta végre a modern történelem első, másfél millió örmény keresztény meggyilkolásával járó népirtását.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen rendezett Iszlám 100 nevű tudományos konferencián Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója megjegyezte: bár a magyar nemzeti identitás évszázadokon át a muszlimok elleni harcra épült, a 19. századi magyarság újra teljes lélekkel fordult kelet felé, keresvén nemzeti gyökereit. A menekülő ’48-asok befogadása volt az a konkrét történelmi esemény, ami az emberek szemében szimpatikussá tette az Oszmán Birodalmat, és ezzel együtt a tágabb értelemben vett iszlám világot, majd pedig az első világháború katonai szempontból is egy táborba sodorta a korábbi ellenségeket.

Hamza Gábor jogtudós, az ELTE egyetemi tanára pedig kiemelte, hogy az 1916-os jogi elismerés azért is egyedülálló, mert azelőtt született meg, hogy azt bármilyen muszlim közösség igényelte volna. Bár nem is igényelhették volna, hiszen akkor még nem is szerveződött meg semmilyen muszlim közösség Magyarországon, ahol az 1910-es népszámláláson még csak 757 ember vallotta magát muszlimnak. A muszlimok amúgy már az 1895. évi törvény szerint is szabadon gyakorolhatták vallásukat, feltéve, hogy nem ütköznek azzal törvényekbe. Az 1916-os törvény annyiban volt más, hogy jogi személy formájában való társulást is engedélyezett a muszlimoknak.

Déri Balázs, az ELTE tanszékvezető tanára egyenesen úgy fogalmazott, hogy a mindenkori kormánypárt álma, hogy olyan játszi könnyedséggel vigyenek keresztül egy törvényjavaslatot, mint ahogy az a Jankovich Béla kultuszminiszter nevével fémjelzett javaslattal történt. Hozzátette: a baptisták után másodikként az iszlám vallást nyilvánították elismertté abban a korszakban. Ám amíg az előbbi esetben egy szigorú eljárás, ellenőrzés keretében egyetlen felekezet kapta meg a törvényi elismerést, addig az utóbbi esetben az egész vallás – irányzatra, hitelveikre való tekintet nélkül.

Ugyanakkor – mint azt a konferencia során több előadó is kiemelte – Magyarországon az 1930-as évekig nem volt igazából szervezett muszlim közösség: a vonatkozó törvénycikk valójában diplomáciai érdekekből született, hiszen a Monarchia el volt kötelezve az Oszmán Birodalom felé. Pekár Gyula országgyűlési képviselő erre egyértelműen utalt is a javaslat tárgyalásakor, amikor kijelentette, hogy a törvény meghozatala azért is fontos, mert a „vitéz törökökkel” a magyarok az épp zajló világháborúban fegyvertestvériségben állnak.

Örmény genocídium

Miközben Magyarországon kezdtek beforrni a másfél évszázados török megszállás sebei, az Oszmán Birodalom másik felében újabb, még súlyosabb szörnyűség zajlott: a kereszténység eddigi legnagyobb tragédiája, az örmény genocídium. A magyar politikai elit – amellett, hogy törvényben ismerte el a magyarországi muszlimok szabad vallásgyakorlathoz fűződő, nyilvánvalóan elidegeníthetetlen emberi jogát – sajnos elfelejtett tiltakozni a török rezsim által elkövetett felfoghatatlan rémtettek ellen.

A 20. század véres történetének tragikus bevezetőjeként is jellemezhető örmény genocídiumról tavaly, a tragédia 100. évfordulóján a Hetek részletesen megemlékezett. Pécsi Tibor történész A Musza Dagh üzenete című tanulmányában (Hetek, 2015. április 30.) leírta: az Oszmán Birodalomban élő örmények – némiképp az európai zsidósághoz hasonlóan – a török társadalomba beágyazódva, de annál magasabb anyagi színvonalon éltek, ám messze nem voltak egyenjogú állampolgárai a hatalmas birodalomnak. 

„Megkülönböztető ruhadarabokat kellett hordaniuk, fizették a gyermekadót, nem viselhettek fegyvert, ezért pénzen kellett magukat megváltaniuk a katonai szolgálat alól, nem tanúskodhattak muzulmán ellen, számos helyen csak istentiszteleten használhatták a saját nyelvüket. A kétmillió fős közösség tagjai a fővárosban és a nagyobb városokban kereskedelemmel foglalkoztak, a vidéken élők pedig erős és független paraszti közösségeket alkottak. Státuszukban csak azt követően állt be változás, hogy a törökök vereséget szenvedtek egy, az Orosz Birodalommal vívott háborúban, melynek békeszerződése garanciákat adott a Birodalom területén élő keresztények számára.”

Ahogy a hazai zsidóság tragédiája, úgy az örmény genocídium sem előzmények nélküli. Az ifjútörök mozgalom az Abdul-Hamid szultán abszolutisztikus uralmára adott válasz volt, melynek keretein belül nacionalista fiatalok a szultán által felfüggesztett alkotmány helyreállítására tettek erőfeszítéseket. A mozgalom sikerrel is járt, és az alkotmány 1908-as helyreállítása után beköszöntött egy változatos, de tiszavirág-életű közéleti pezsgés, melyből az örmények is jelentősen kivették a részüket. Örmény pártok alakultak, amelyek igyekeztek a nemzeti érdekeket képviselni a Birodalom politikájával szemben is.

Pécsi Tibor már idézett írásából kiderül: „A Török Birodalom szétesése és haldoklása közben felébredő nacionalista ellenérzések mellett gazdasági okai is voltak az örményellenes hangulat erősödésének. 1881-ben a Török Birodalom csődbe ment, és a nyugati államok átvették felette a pénzügyi ellenőrzést. A gazdasági modernizáció azoknak a csoportoknak kedvezett, akik vállalkozószelleműek és tőkeerősek voltak. Ez a Birodalomban hagyományosan az ekkor már megbízhatatlannak számító örmény kisebbség volt, akik az orosz cár támogatását élvezve autonómiát, fegyverviselési jogot és más kedvezményeket is követeltek.”

Az ifjútörök mozgalom leghangsúlyosabb vonulatává emelkedő, idegengyűlölő és soviniszta Egység és Haladás Bizottsága (Ittihád – egység) 1913-ban államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és abszolút irányítása alá vonta az országgyűlést. A brit és francia szövetségektől eltávolodva Németországgal kötött titkos paktumot, miközben a balkáni területvesztéseiket iráni és orosz irányban történő expanzióval szándékolták kompenzálni a pántürkizmus jegyében. A terjeszkedés útjában csak a sérülékeny, de kulcsfontosságú területeket elfoglaló örmény népesség állt, amely viszont az őket ért rossz bánásmód miatt szimpatikussá vált Oroszország szemében, mely a háború során az oszmánok fő ellensége volt. Ez a politikai vezetés szemében gyanúsakká tette őket – ebben is felfedezhető egy párhuzam a 25 évvel később Európában bekövetkezett szörnyűségekkel, de még napjaink antiszemita retorikájával is.

Az ittihadisták, kihasználva az 1914-es káoszt, már a háború kezdete után elkezdték a besorozott keresztényeket legyilkolni, de az igazi szörnyűségek csak 1915-ben kezdődtek – nagyjából egy évvel azelőtt, hogy Magyarországon az iszlámot törvényileg elfogadott vallássá tették. 1915. április 24-én Konstantinápolyban több száz örmény vezetőt tartóztattak le és öltek meg, ezzel kvázi lefejezve a közösséget, hogy az minél kevesebb ellenállást tanúsítson, amikor majd az év nyarán túlnyomó többségük el fog veszni halálmenetekben, haláltáborokban, rájuk gyújtott épületekben, tömeges lefejezések során, miközben asszonyaikat és leányaikat csoportosan erőszakolták meg, és ingatlanvagyonukat pedig elkobozták. A népirtás, amelynek mintegy másfél millió örmény keresztény esett áldozatául, ezzel a történelem eddigi legnagyobb kereszténység elleni támadásának számít.

Az örmények ellen elkövetett atrocitások egyúttal – talán elsősorban – vallási indíttatású támadások is voltak az akkor az iszlám világ vezető hatalmaként a kalifátusi címet is birtokló Oszmán Birodalom részéről. Mivel az örménység, ugyancsak hasonlóan az európai zsidósághoz, vallásilag is elkülönült a török társadalomtól, a köreikben elkövetett genocídium nemcsak etnikai tisztogatásként szolgált, hanem az Oszmán Birodalom vallási heterogenitását is felszámolta. 

De vajon ismerhették-e az Oszmán Birodalomnak gesztusokat tevő magyar politikusok a tényeket? Minden bizonnyal igen, hiszen nemcsak diplomáciai úton juthattak információhoz az eseményekkel közel egy időben, hanem a médiából is. 1915 márciusától novemberig a The New York Times például rendszeresen tájékoztatott nemcsak a pusztítás méreteiről, hanem a keresztényellenes népirtás brutalitásáról is. Ausztria és Németország közös diplomáciai képviselete, valamint a bagdadi vasút építési munkálatai miatt a helyszínen tartózkodók is beszámoltak az eseményekről és azok indítékairól. Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország 1915 májusában – tehát tíz hónappal a magyarországi törvény elfogadása előtt – közös nyilatkozatban az „emberiség és civilizáció elleni bűncselekménynek” nevezték az örmények elleni atrocitásokat. A „nemes török nemzetről” és az oszmán szövetséges vitézségéről szónokoló akkori magyar politikai elit örök szégyene, hogy egy szava sem volt a „szövetséges” által elkövetett gonosztettekkel szemben.

Olvasson tovább: