Kereső toggle

A kiújuló örmény-azeri harcok háttere

Rossz szomszédság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minden évben április 24-e az örmény népirtás emléknapja. A 101 évvel ezelőtt kezdődött – és két éven át tartó – deportálásoknak, öldökléseknek mintegy másfélmillióan estek áldozatul. A huszadik század első genocídiumát mindössze 22 állam ismeri el a világon, a katasztrófa értelmezése pedig mindmáig politikusokat és országokat állít szembe. A 8 milliós örmény diaszpóra alig 3 milliós anyaországa – amely két muszlim-török állam közé van beékelődve – geopolitikai sakkjátszmák színtere mind a mai napig.

Az Európa és Ázsia határán elterülő, földrajzi és kulturális értelemben is határövezetnek tekintett kaukázusi régió két országa, Örményország, illetve Azerbajdzsán az elmúlt hetekben újból kivívta a világ figyelmét. Pedig a Magyarországnál körülbelül háromszor kisebb, egyre apadó népességű és haldokló gazdaságú Örményország első ránézésre jelentéktelen országnak tűnhet. A hazánkkal azonos méretű Azerbajdzsáni Köztársaság – amely csak a neve alapján demokrácia – jelentős kőolaj- és földgáztartalékokkal rendelkezik, azonban a tartósan alacsony olajárak miatt szintén komoly kihívásokkal küzd, ezért az IMF és a Világbank 4 milliárd dolláros kölcsönt készít elő számára. Mi viszi rá ezt a posztszocializmus átkaival küszködő két kis államot, hogy immáron több évtizede rendszeresen összeugorjon egymással a körülbelül Baranya megye nagyságú Hegyi-Karabahért, destabilizálva ezzel a térséget?

Nagyhatalmi játéktér

Az örmények a Dél-Kaukázus egy legősibb népcsoportja, a világ legrégebbi keresztény állama, amelyet már évezredek óta szorongatnak az aktuálisan regnáló nagyhatalmak, kezdve a mongoloktól, a szeldzsuk, majd ottomán törökökön át az oroszokig. Az azeri területen lévő, többségében örmény lakosú Hegyi-Karabahért a szocializmus felbomlása idején robbant ki háború. A de facto államért vívott küzdelmek 20 éve nem voltak ilyen súlyosak, mint most áprilisban. Az örmény fővárosban, Jerevánban április 10-én úgynevezett csendes menetet szerveztek a karabahi harcok 30 ezer áldozatára emlékezve. A megmozdulás egyik szervezője, a 21 éves David Shahnazaryan a Heteknek elmondta, hogy a több ezer résztvevő a menettel a béke iránti vágyát is kifejezte. „Édesapám 1990–1994 között harcolt Karabahban. Amikor meghallottam, hogy kiújultak a harcok, rögtön megfordult a fejemben, hogy mi van, ha újra elmegy, és eszembe jutottak a barátaim, akik jelenleg is ott szolgálnak. Persze, ha szükséges, én is harcolok a népemért. 101 évvel ezelőtt, a népirtáskor erre nem kaptunk sok esélyt” – tette hozzá.

A 24 esztendős Sona Budaghyan néhány kilométerre él a határtól. Mint lapunknak elmondta, a térségben mindennaposak a lövöldözések, az ott élők hozzászoktak már a harci repülőgépek zajához. Az április azonban nekik is sokkoló élménnyel indult: „Életemben először úgy éreztem, hogy a háborútól való félelemtől szinte megáll a szívverésem. Szörnyű az az érzés, hogy elveszítheted szülőföldedet és a számodra kedves embereket. Bár mindez néhány nap leforgása alatt véget ért, nagyon sok áldozatot követelt az összecsapás. Csak reménykedni tudok abban, hogy egyszer véget ér ez a konfliktus, és béke lesz az azeriek és az örmények között.”

A keresztény örmények és a török etnikumba sorolt, többségében síita vallású azeriek konfliktusában az etnikai-vallási tényezők mellett a térség geopolitikai szerepe is meghatározó: Örményország a muszlim államok gyűrűjében egy kis folyosót jelent Oroszországtól egészen Iránig, amely mind Oroszországnak, mind a Nyugatnak fontos stratégiai terület a Közel-Kelet kapujában.

Nem segíti a helyzet rendezését a fegyverkereskedelem virágzása sem. Az oroszok a szocializmus bukásával kivonultak az egykori tagállamokból, de biztos, ami biztos alapon meghagytak egy jelentős méretű katonai bázist az örmény Gjumriban, és fegyverekkel is ellátják az aprócska országot. Ám Putyin nem kivételez: a szomszédos azerieket is ellátja munícióval, az elmúlt hetekben kiújult karabahi harcok elcsendesedése után is töretlenül folytatva a fegyverszállítást – amint ez kiderült Dmitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes Moscow Timesnak adott nyilatkozatából. A Kreml azzal igazolja magát, hogy ezzel az USA és a NATO erőit tartja távol a régiótól, és csupán elrettentő fegyvereket szállít, míg más országok támadó jellegűeket. Nem csoda, hogy Azerbajdzsánt és az Egyesült Államokat felháborította, hogy Oroszország februárban megállapodott Örményországgal egy 200 millió dolláros, fegyvervásárlási célú exporthitelről. Mindenesetre az amerikai sajtóban egyre többször lehet olyan bírálatokat olvasni, melyek – főként az USA-ban élő több milliós örmény diaszpóra nyomására – felróják az Obama-kormánynak, hogy nem törődik sem a közel-keleti, sem a kaukázusi térséggel.

Azerbajdzsán nem szűkölködik szövetségesekben: a népirtást mindmáig tagadó Erdogan Törökországa harciasan a rokon nép mellett áll. Valószínűleg fegyverkereskedelmi szempontok miatt ápol üzleti kapcsolatokat Izrael is a kaukázusi országgal. A két nagy térségbeli rivális, Izrael és Irán óvatos: az izraeli-azeri, illetve az iráni-örmény viszony a valóságban jobb, mint amit az érintettek hivatalosan elismernek. Mindeközben Karabahban afgán mudzsahedinek és csecsen önkéntesek harcoltak és harcolnak az örmények ellen. A Kaszpi-tengeri ország GDP-jének nem kevesebb, mint 5 százalékát költi fegyverkezésre – ez az összeg pontosan megegyezik Örményország teljes évi költségvetésével.

Az azeri Alijev-diktatúra kritikusai szerint egyébként a harcok kiújulása éppen „jól jött” az államfőnek, aki ezzel elterelheti a figyelmet családjának offshore-botrányáról. Az elnöki párról a nemrég kiszivárgott Panama-iratokból kiderült, hogy hatalmas offshore-birodalmat építettek ki 6 aranybányával, bankokkal, telefontársaságokkal, londoni házakkal – és fegyverkereskedelemmel.

El nem ismert népirtás: tátongó seb

Nemcsak a fegyverszállítások, hanem az örmény népirtás minősítése is politikafüggő. Mindössze 24 állam ismeri el az örmény genocídiumot. (A tavalyi centenárium alkalmából részletesen is írtunk az eseményekről: Száz éve történt az örmény genocídium. Hetek, 2015. április 30.) Előrelépésnek számít a Hitlert is megihlető népirtás elismertetéséért folyó küzdelemben, hogy egy éve az Európai Parlament és Ferenc pápa is genocídiumnak minősítette és elítélte a történteket. Amikor Barack Obama egyik beszédében a népirtás szóval utalt az emberpusztításra, Erdogan török elnök dühödt beszédben rohant ki Obamától Hollande-ig mindenki ellen, aki ki merte ejteni ezt a szót a száján, vagy szerinte nem elég differenciáltan értékelte a százegy évvel ezelőtti eseményeket. Egyenesen rágalmazásnak nevezte Ferenc pápának a genocídiumról mondott szavait is, majd visszahívta szentszéki nagykövetét. Egy vezető olasz lap elemzése szerint a pápa fel akarta rázni a közönyből a nemzetközi közösséget, és fel akarta hívni a figyelmet a világ más országaiban jelenleg zajló keresztényüldözésre, illetve vallási alapú tömeggyilkosságaira. A százegy évvel ezelőtti genocídiumot egyesek keresztényellenes népirtásnak is nevezik, mivel a keresztény örmények, asszírok, szírek, káldok, görögök és arabok százezreit irtották ki a török és kurd fegyveresek. Becsléseik szerint a genocídium során teljesen vagy részben elpusztítottak 1900 templomot és 230 kolostort az akkori Oszmán Birodalom területén. A János és Pál apostolok által 2000 éve alapított legelső keresztény gyülekezeteknek ilyen módon írmagja sem maradt ezen a területen.

A hetekben fellángolt azeri–örmény feszültség lezárását megkísérlő újabb tűzszünet után a pápa kaukázusi útjának első állomásaként Örményországot nevezte meg. Kérdés, hogy sikerrel jár-e a békéltetés. A Nobel-díjas Orhan Pamuk török regényíró ellen például Törökországban eljárást indítottak, miután arról beszélt, hogy „egymillió örményt öltek meg ebben az országban”. Vádat emeltek az örmény származású, de magát töröknek valló Hrant Dink újságíró ellen is, mert küzdött azért, hogy felszámolja a megbékélés útjában álló történelmi tájékozatlanságot – sok török nagyon keveset tud a történelemről, főként az évszázadokkal a törökök előtt Anatóliában letelepedő örményekéről. Dinket végül 2007-ben egy 17 éves török nacionalista meggyilkolta. A politikai demonstrációvá alakult temetésen a kétszázezer gyászoló azt kiabálta: „mind örmények vagyunk!” Hároméves börtönbüntetéssel fenyegették meg az éppen gyermekét váró Elif Afak írónőt Az isztambuli fattyú című regénye miatt, amelyben az egyik szereplő kendőzetlenül beszél a Törökországban tabutémának számító népirtásról. A fenti incidensek nem számítanak egyedinek: Törökországban több ismert művész, tudós és újságíró ellen indult már hasonló eljárás.

Nem sokkal jobb a helyzet Azerbajdzsánban sem. A kormányzati korrupciót feszegető riportjai miatt börtönben sínylődő Khadija Ismayilova oknyomozó újságírónő ügyét felkaroló Amal Clooney ügyvédnőt azzal vádolta meg Alijev azeri elnök, hogy örmény. (Az emberi jogi aktivista – aki egyébként George Clooney színész felesége – libanoni drúz családból származik.)

Az elnök édesapja, Hejdar Alijev kommunista diktátor és KGB-ügynök volt – az ő sírját koszorúzta meg a közelmúltban Orbán Viktor és felesége. A 70 fős üzleti delegációval érkező magyar miniszterelnök az általa a világ egyik legjobban tisztelt országának nevezte Azerbajdzsánt, az elnök feleségének pedig Magyar Érdemrend kitüntetést adott át.

Ennek az országnak adta ki a magyar kormány az álmában örmény szobatársát meggyilkoló Ramil Safarovot, akiből hazájában nemzeti hős lett. Bár a magyar delegáció nem futott össze a baltás gyilkossal, viszont ha néhány héttel később érkeznek, még ez is megeshetett volna, már amennyiben részt vesznek az áprilisi tűzharcban lelőtt azeri helikopterpilóták temetésén. Itt ugyanis feltűnt maga Safarov is, alighanem demonstratív szándékkal. A baltás gyilkos átadása óriási közfelháborodást váltott ki világszerte, Örményország pedig ekkor függesztette fel diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Eleni Tsakopoulos Kounalakis, akkori amerikai nagykövet könyvében úgy emlékszik vissza, hogy Safarov átadása volt az a pont, amikor rájött, hogy a magyar kormány nem megbízható partner.

2013-ban az örmény népirtás áldozatainak szegedi emlékművének felavatására írt külügyminiszteri levelében Martonyi János megerősítette, hogy a magyar és az örmény népet mély, évszázadokra visszanyúló barátság köti össze, amely a közös keresztény hitből, és a hazánkban letelepedett, velünk együtt élő örmény közösség elismerésre méltó eredményeiből táplálkozik. Martonyi bizonyára az 1600-as években Apafi Mihály fejedelemtől letelepedési engedélyt kapott örményekre gondolt. Hangsúlyozta azt is, hogy Magyarország abban érdekelt, hogy tovább mélyüljön a magyar–örmény barátság. Hazánk mégsem tekintette hivatalosan genocídiumnak az örmény népirtást, még akkor sem, amikor az Európai Unió felkérte erre tagállamait. Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke azzal magyarázta döntését a Heti Válasznak, hogy ebben a kérdésben Magyarország az EU fősodrához tartozik, mivel a határozatnak a nemzeti jogrendbe való átültetése a legtöbb EU-tagállam számára problematikus, hiszen ezzel romlanának az adott állam és Törökország kapcsolatai.

A keresztény gyökerű Európa – benne Magyarország – identitásválságát jelezheti, hogy nem hajlandó kiállni egy hasonló szellemi hátterű, évszázadok óta üldöztetett népcsoport mellett, akiket 101 évvel ezelőtt a hitükért keresztre is feszítettek, megpatkoltak, megcsonkítottak és majdnem kiirtottak.

Olvasson tovább: