Kereső toggle

A kiérdemelt dicsőség

Giorgio Perlasca, a „harminchat igaz” egyike

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

72 évvel ezelőtt, 1944. március 19-én szállta meg a német hadsereg és a Gestapo Magyarországot. Erről a gyásznapról minden évben illik megemlékeznünk. Ezúttal Giorgio Perlascáról szólunk, arról a bátor férfiról, aki a német és nyilas veszedelem elől körülbelül ötezer üldözöttet tudott megmenteni és védelmezni.

„Suum cuique tribuere” – ez az egyik legfontosabb jogi alapelv. Magyarul kifejtve: mindenkinek meg kell adni, ami neki jár, megbecsülni azért, amit tett, megdicsérni érdemei szerint.

Ez a régi latin mondás azért jutott eszembe, mert nemrégiben láttam a Budapest Angyala című, 2011-ben magyar-spanyol koprodukcióban készült filmet, amely Angel Sanz Briz ügyvivő 1944. évi budapesti működéséről készült. Amit a film az ügyvivő személyéről és cselekedeteiről bemutat, megfelel a valóságnak, hiteles. Ugyanakkor – és ezt az egykori diplomata gyermekeinek múlt év őszén elhangzott magyarországi sajtónyilatkozatai megerősíteni látszanak – mintha Sanz Briz méltatásával gondatlanul mellőznék az olasz Giorgio Perlasca elismerését, akinek 1944. évi sikeres mentőakciói vitathatatlanok és felejthetetlenek. A film bemutatja ugyan Perlascát, amint (1944. november 1-jén) megjelenik a spanyol követségen, és az általa jól ismert Sanz Briztől spanyol védlevelet kér és kap. Ám ezt követően csupán néhány képen látható, és nem derül ki, hogy hány életet mentett meg azután, hogy Sanz Briz 1944. november 29-én elhagyta Budapestet. Csak a film végén olvasható egy szűkszavú felirat, miszerint Sanz Briz távozása után a mentési munkát Giorgio Perlasca folytatta.

A Hetek hasábjain Angela Sanz Briz szintén arról beszélt, hogy apja 1944 végén elhagyta Magyarországot, és ezután „3-4 hétig az egyik munkatársa, Giorgio Perlasca helyettesítette őt, aki megakadályozta a védett házak kiürítését mindaddig, amíg meg nem érkeztek a szovjetek, és fel nem szabadították a gettókat is”.

Ennyi!

Az, hogy Sanz Briz leánya és fia apjuk érdemeit kiemelték, emberileg érthető és elfogadható. A koprodukciós spanyol film mögött viszont egy lappangó spanyol–olasz vetélkedést gyanítottam. Ez megerősödött bennem, amikor az interneten megtekintettem a Sanz Brizről szóló anyagot. Az itt olvasható szövegek Perlasca nevét vagy meg sem említik, vagy tartózkodnak cselekedeteinek ismertetésétől és érdemeinek méltatásától.

Ez a „vetélkedés” azonban teljesen egyoldalúan spanyol volt, mert az olasz szövegekben a spanyol érdemek elhallgatását vagy tagadását nem észleltem. A bosszankodásom csillapodása után komolyan megkérdeztem magamtól, hogy nekem mindehhez mi közöm, tényleg feladatom-e, hogy ezzel az álvitával törődjem.

Hét évtizedes emlékeimbe visszanézve 1944. november és december hónapban csak két legendás nevet ismertem, és ismertek a Pozsonyi úti védett házak lakói: Wallenbergét és Perlascáét. Senki más nevét nem ismertük.

Ha megtámadják a védett házunkat, ha vonatra tesznek bennünket a Józsefvárosi pályaudvaron, ha elvisznek az óbudai téglagyárba vagy valamelyik nyilasházba, akkor csak ez a két ember menthet meg bennünket, senki más. És ebbe a két emberbe vetett bizalmunk nem volt hiú reménykedés, mert ahol csak lehetett, megjelentek és sikeresen intézkedtek.

1945-ben Perlasca eljuttatta emlékiratát, feljegyzéseit nagybátyámhoz, Lévai Jenőhöz, aki a huszadik század első felének egyik legtermékenyebb történésze és krónikása volt. Az olasz nyelvű írást nagybátyám nekem adta első olvasásra, és véleményemet kérte. Az anyag áttanulmányozása után közöltem vele, hogy ez igen fontos dokumentum, és javasoltam, hogy készíttessen hiteles magyar fordítást, és használja fel munkájához a feljegyzésekben megírt eseményeket és közölt adatokat.

A Budapest Angyala film megtekintése után felkerestem Perlasca fejszobrát a Bródy Sándor utcában, hátha visszatart a további töprengéstől, vagy éppen ellenkezőleg, további vizsgálódásra biztat. A fej, egy harmincnégy éves, rokonszenves olasz fiatalember arca, persze se pro, se kontra nem nyilatkozott nekem, de annál inkább a szobor felirata: „Giorgio Perlasca 1910–1992”. Ennyi! Mindössze csak ennyi! De hogy ez az ember ötezer emberéletet mentett meg 1944-ben, arról semmi. Pedig elég lett volna egyetlen mondat is.

Ezért is érzem úgy, hogy az említett spanyol–olasz vitában állást kell foglalnom.

Lakatos Géza miniszterelnöksége alatt, az 1944. augusztus 29-től 1944. október 15-ig terjedő időben a zsidók deportálása és hatósági üldözése megszűnt, helyesebben szünetelt. Azonban teljesen új és borzalmas helyzet alakult ki az 1944. október 15-i, Szálasi-féle hatalomátvétel után. Ekkor lett igazán szükség a mentőakciók széles körű és hatékony embermentési tevékenységére.

Október 15-e után a budapesti zsidóságot különböző veszélyek fenyegették. A 16 és 60 év közötti férfiakat munkaszolgálatra vitték. Az erről rendelkező belügyminiszteri rendelet a Budapesti Közlöny 1944. november 21-i számában jelent meg, de különös módon már október 20-án az egész városban végrehajtották. A nyilasok és a rendőrök minden csillagos házban megjelentek, és elhurcolták a férfiakat. Ezekkel a munkaszolgálatosokkal felesleges és értelmetlen munkálatokat végeztettek, és durva bánásmódban részesítették őket.

A csillagos házakban maradókat sem hagyták békén. Vagy a főváros VII. kerületének belső részében létesített gettóba terelték, vagy a kerületi nyilasházban bántalmazták és kirabolták, vagy gyalogmenetben az óbudai téglagyárba hajszolták őket. A téglagyárból pedig – és ez volt a legrosszabb – gyalogmenetben terelték őket a Bécs felé vezető országúton németországi deportálásra.

Másokat csoportosan a Józsefvárosi pályaudvarra szállítottak teherautóval, ott marhavagonokba gyömöszölték, és így deportálták őket. A budapesti különböző mentőakcióknak pedig az volt a feladatuk, hogy ezekből a rettenetes körülményekből minél több embert kiszabadítsanak.

A külföldi követségek már korábban is állítottak ki védleveleket, de a tettleges védelem, a veszélybe került emberek tényleges kiszabadítása október végén, november elején kezdődött, és november, december, január hónapokban egyre erősebb és hatékonyabb lett.

Perlasca 1944. november 1-jén kezdte meg a mentési tevékenységét Sanz Briz-zel barátságban és harmonikus együttműködésben. Ez a közös tevékenység csak 28 napig tartott, mert Sanz Brizt a spanyol kormány (amely a Szálasi-kormányt nem volt hajlandó elismerni) hazarendelte. Így ő 1944. november 29-én elutazott Budapestről. A diplomáciai teendőket Danielson svéd követre ruházta át, a mentési akciók vezetésével pedig Perlascát bízta meg.

Mivel november 30-tól 1945. január 15-ig a mentési munkát Perlasca egyedül végezte, nekem most csak a november 1-jétől 28-ig terjedő időt kell vizsgálnom, hogy a két főszereplő közül ki milyen tevékenységet végzett.

Ebben a kérdésben nyugodtan támaszkodhattam Perlasca naplószerű feljegyzéseire:

1944. november 9. Sanz Briz elrendelte, hogy ha a spanyol védettek közül valakit elfognak, azonnal érintkezésbe kell lépni a rendőrséggel, a nyilas párttal vagy a minisztériummal a kiszabadításuk érdekében.

1944. november 17. Angel Sanz Briz közös nyilatkozatot ír alá a svéd követtel, a portugál ügyvivővel és az apostoli nunciussal. A terjedelmes memorandum lényeges része felhívja a magyar kormányt, hogy a külföldi követségek védnöksége alatt álló személyek biztonságát köteles figyelembe venni és garantálni.

1944. november 20. Sanz Briz és Perlasca együtt lefektetik a mentési munkák alapelveit.

Ezzel a három ténykedéssel szemben Perlasca tevékenysége (amelyekkel Sanz Briz egyetértett és támogatta) már részletesebb:

1944. november 4. Perlasca eljár a rendőrségen. Elmegy Gera Józsefhez, a nyilas párt vezetőjéhez.

1944. november 7. Gera Józseffel veszedelmes vitát folytat.

1944. november 8. A Józsefvárosi pályaudvaron jár, vitába keveredik egy csendőr őrnaggyal. Egy embert mégis sikerül megmentenie, és magával vinnie.

1944. november 14. Eljár Tarpataki V. kerületi rendőrparancsnoknál, akit nagyon rendes emberként jellemez.

Rendszeresen felkeresi az újlipótvárosi nyolc védett spanyol házat. Élelmet, gyógyszert visz ezekbe a házakba. Ha valamelyik ház veszélybe kerül, hívásra megjelenik, vitatkozik, veszekedik, fenyegetőzik, és rendszerint sikerrel jár a határozott, ellentmondást nem tűrő fellépése.

November 30-a utáni cselekedeteiről már nem kell írnom. Ennek igen széles körű irodalma és elismertsége van.

Dr. Harsányi Iván történész (Perlasca egyik megmentettje) mondotta Perlasca és Sanz Briz tetteinek viszonyáról: „Ha ugyanis a spanyol diplomata nem kezdi meg a munkát már 1944 nyarán, akkor Perlasca sem tehetett volna néhány hónappal később többet. Fordítva is igaz: amit a spanyolok még hivatalos diplomáciai keretek közt megtettek, nem sokat ért volna, ha nem jön ez a férfi (ti. Perlasca), aki úgy dönt, tovább folytatja a megkezdett munkát.”

Sanz Briz és Perlasca közös tevékenysége harmonikus, vitamentes, zavartalan együttműködés volt. De az előbbi diplomata volt, akinek egyrészt kötelezettsége mint egy semleges állam képviselőjének az üldözöttek védelme, másrészt a diplomáciai rangja nem engedte meg, hogy az egyes helyszíneken a magyar erőszakszervezetekkel összeütközésbe kerüljön.

Ahogy Danielson svéd követ sem járt el a védett házaknál, a pályaudvaron, az óbudai téglagyárban, viszont Wallenberg követségi titkárként mindenhol felléphetett és eljárhatott: ilyen volt a feladatmegosztás a spanyol ügyvivő és Perlasca között is.

De mégis volt egy óriási különbség a két mentőakció között, éspedig az, hogy Perlasca november 30-tól 1945. január 15-ig, az egyre súlyosbodó nyilas terror idején teljesen egyedül végezte a mentési tevékenységet, 5200 üldözött megmentését. Sanz Brizt védte a diplomáciai mentességi jog, Perlascát nem védte semmi jogszerűség, semmi biztonság. Élete és szabadsága minden nap állandó veszélyben forgott.

A zsidó hagyomány szerint minden évszázadban van 36 „igaz ember”, aki a veszélyekkel nem törődve, megszállottként képviseli és védi az igazság szentségét. Perlasca a huszadik században ennek a 36-nak egyike volt.

„Suum cuique tribuere” – mindenkinek elismerni az érdemeit, ez az utókor kötelessége, az olasz és a spanyol utókoré egyaránt.

És a magyar utókor is büszkébb lehetne arra, hogy Budapest volt az az európai főváros, ahol a legtöbb és legsikeresebb mentőakció történt 1944-ben, a huszadik század legborzalmasabb esztendejében.

Olvasson tovább: