Kereső toggle

Az ember, aki több ezer évet élt

Elhunyt Umberto Eco

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Aki nem olvas, hetvenévesen egyetlen életet élt: a sajátját. Aki olvas, ötezer évet élt” – tartotta a múlt héten, 84 éves korában elhunyt Umberto Eco. Az ateista, ugyanakkor a spiritualitás iránt érdeklődő író-filozófus az olasz és európai kultúra egyik legnagyobb formátumú alakja volt. Népszerűségére jellemző, hogy számos vicc is született a személyéről.

Umberto Eco több volt, mint író. Magyar fordítója, Barna Imre a következő szavakkal emlékezett rá: „Hasonlóan Johann Wolfgang von Goethéhez, Thomas Mannhoz vagy Jean-Paul Sartre-hoz, Umberto Eco a senki által nem vitatott, hazájában és az egész világon is óriási tekintéllyel bíró értelmiségi típus képviselője volt.” Az Európa Könyvkiadó vezetője nekrológjához azt is hozzátette, hogy Umberto Eco számon tartotta műveinek fordítóit, akikkel személyesen is megismerkedett, válaszolt feltevéseikre és gyakran elébe is ment kérdéseiknek.

A nyolcvannégy éves olasz író olvasóira testált örökségében egyaránt megtalálhatjuk az esszégyűjteményt, szemiotikai (jelek és jelrendszerek tudománya) szakmunkákat és regényeket is – sőt voltak újságokban megjelent humoros karcolatai is. Hogyan írjunk szakdolgozatot című könyve pedagógiai szakmunka, melyben az egyetemi hallgatóknak nyújt segítséget. Filozófus, pedagógus, nyelvész, középkorász és író: rendkívül sokoldalú ember volt.

A világhírt az 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve hozta meg számára. A nagy sikerű műből film is készült. „Meg akartam ölni egy szerzetest” – nyilatkozta Eco, amikor a regény születéséről faggatták a kíváncsi újságírók. A mű tulajdonképpen egy filozófiai és filológiai alapossággal megírt detektívregény. A szintén középkorászból lett író, Patrick Süskind A parfüm – Egy gyilkos története című könyvével szokták párhuzamba állítani.

Umberto Ecótól soha nem állt távol a korszak okkultizmussal átitatott katolikus misztikája, ám szegényes olvasatra vall, ha csak ebből a látószögből közelítünk a szöveghez. A nyelvet mint jelrendszert vizsgáló egyetemi professzor az irodalmi szöveget egy labirintus-    kalandként tárja az olvasó elé, amelynek több rétege és értelmezési lehetősége is nyitott számára, ha rászánja magát, hogy együttműködjön a szerzővel.

Eco tisztában volt azzal a ténnyel, hogy napjainkban okkultizmussal foglalkozni nagy divat. Nem pusztán olcsó marketingfogásból fordult témaválasztásában a középkori, misztikus történetek felé. Öniróniával figyelte a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek szellemi hóbortjait, középkorász énje azonban sokszor felülkerekedett mindezen. Sikert hozó könyve tulajdonképpen folytatása tudományos kutatásainak, amelyeket a korszak kiváló ismerőjeként végzett. Ha valaki elolvassa Umberto Eco regényeit, olyan műveltségre tesz szert, amit egyébként csak egyetemi alapkurzusokon sajátíthat el.

Miben hisz, aki nem hisz című könyvében – amelynek alcíme: Vita Carlo Maria Martini bíborossal – teológiai kérdéseket tárgyal. A mélyen katolikus családban született szerző az 1950-es években ábrándult ki hitéből és vált ateistává. Vallásos felmenőire utal vezetékneve, az Eco, amely a latin ex caelis oblatus, azaz ajándék a mennyből kezdőbetűinek összevonása. Annak ellenére, hogy ateistává lett, mindvégig megőrizte érzékenységét a spiritualitás iránt.

Eco Hat séta a fikció erdejében című esszékötetében sok humorral arra tanít meg bennünket, hogyan váljunk jó olvasókká. „A fikciós világokban minden sétának ugyanaz a funkciója, mint a gyerekjátékoknak.       A gyerekek azért babáznak, játszanak falovakkal vagy eregetnek sárkányt, hogy megismerkedjenek a világegyetem fizikai törvényeivel és azokkal a cselekvésekkel, amelyeket egyszer majd a valóságban is végezni fognak. Ugyanígy fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog. Ha elbeszélő prózát olvasunk, elkerüljük mindazt a szorongást, ami ránk tör, ha valami igazat akarunk mondani a világról. Ez az elbeszélő próza vigasztaló funkciója; ez az, amiért az emberek történeteket mesélnek és meséltek mindig is, mióta világ a világ. És ez volt mindig a mítosz legfőbb funkciója: alakot, formát találni az emberi létezés zűrzavarában” – írta a népszerű tudós-író, aki saját bevallása szerint egy lakatlan szigetre olvasnivalónak nem mást vinne magával, mint egy telefonkönyvet: „Annyi sok szereplővel számtalan történetet tudnék kitalálni.”

Ritka jó humorának köszönhette, hogy viccek is születtek róla. Legalább annyi, mint Chuck Norrisról. Egy példa: „Amikor Umberto Eco belép egy könyvtárba, a könyvek nem várják meg, míg kikölcsönzi őket, hanem önként ugranak a kezébe.” Könyvek iránti rajongásának bizonyítéka hatalmas könyvtára is. Úgy vélte, hogy „a könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el”.

Umberto Eco rangos amerikai és európai díjakat és elismeréseket kapott. Több mint harminc tiszteletbeli doktori címmel tüntették ki különböző egyetemek. Elsősorban filozófusnak tartotta magát, aki csak hétvégeken ír – szórakozásból. „Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom” – mondta az író-filozófus, aki Olaszország politikai diskurzusában is aktívan részt vett. Az egyik legnagyobb bírálója volt Berlusconi kormányzatának.

Egy 2012-ben készített dokumentumfilmben a híres szerző Rimini közelében lévő menedékhelyét mutatta be: egy hajdani jezsuita kolostort, melyben negyven szoba és negyven ajtó volt, akárcsak az emblematikus regényében, A rózsa nevében. Itt érte a halál. Már hosszú ideje küzdött a rákkal.

Olvasson tovább: