Kereső toggle

Hajléktalanból Európa-bajnok

Kiss István állami gondozott volt, utcára került, ma boldog családapa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pozitív példát nyújtani, a valóban fontos dolgokra koncentrálni, a legjobbnak lenni abban, amit csinálunk – ezt vallja a 42 éves Kiss István. A hajléktalanból lett kertészmérnök, karatebajnok, aki nem mindig gondolkodott így, romaként komoly tekintélyre tett szert a tipikusan hagyományőrző sportágnak számító íjászatban is, amiben Európa-bajnok lett.

Mit tud a szüleiről?

– Felnőtt fejjel alakult ki a roma identitásom, az édesszüleimet nem ismerem, soha nem találkoztam velük, a legjobb tudásom szerint azért, mert nem adtak nekem enni. Nagyon kicsi volt a súlyom, és az akkori szociális háló 1974-ben elvett tőlük. Életem első három évében intézetben éltem, majd kivett egy magyar család – emlékeim szerint én akkor még nem beszéltem.

Nem mondták el, hogy örökbe fogadták?

– Nem, én végig azt gondoltam, hogy ők édesapám, édesanyám; érdekes, úgy is neveltek, mint egy magyar gyereket. Nem szerettem a cigányokat, sőt, egy rétegét a mai napig nem igazán szeretem. Tipikus történet egy roma lánybarátomé, aki szintén örökbefogadott volt, majd lediplomázott, és férjhez ment. Felkereste az édesanyját, de nem sokat tudtak egymásnak mondani. Aztán a férjével beültek a helyi vendéglőbe, mire nemsokára nyolc cigány termett ott, hogy „testvéred, unokatestvéred vagyok, adj egy kis pénzt nekem”. Ezt nem szeretem… Nem is tetszett, amikor a középiskolában a külsőm alapján elkezdtek cigányozni, nem értettem, miért mondják, hiszen a szüleim sem azok. Közben jött a rendszerváltás is, ami nagy fordulatot hozott.

Előtte jobb volt?

– Az biztos, hogy mesés gazdagságban nőttem föl: Gödöllőn volt egy nagy házunk, benne hat kötőgép és több alkalmazott. A gépek berregtek egész nap, és a szüleim hihetetlenül sok pénzt kerestek, mindenem megvolt. Testvéreim nem voltak, azért fogadtak örökbe, mert anyám meddő volt. Később a szüleim házassága megromlott – jött a rendszerváltás, és valahogy elment fölöttük, nem tudtak lépést tartani vele. Alkoholproblémák, fizikai erőszak, végül jött a válás. Én elég hamar elkerültem otthonról: 1989-ben középiskolai kollégiumba, majd ’93-ban sorkatonaként Hegyeshalomba. 

Hol kötött ki, miután leszerelt?

– A leszerelésem után hazamentem, de borzasztó hírek fogadtak: anyám ekkor mondta el, hogy apám néhány héttel korábban meghalt, és arról is ekkor világosított fel, hogy annak idején örökbe fogadtak. Ő ekkor már egy másik férfival élt együtt, az én jelenlétem pedig nem volt számára kívánatos, ezért közölte: két hétig maradhatsz itt, aztán menj el. Nem értettem a dolgot, igyekeztem feldolgozni a rengeteg információt, munkát vállaltam – de két héttel később a zár valóban új volt, a holmim az ajtó előtt. Gazdagságban felnőtt, nagyon önző fiatalember voltam, ezért sok mindent tudtam, csak azt nem, hogy hogyan kell élni. Egy hónapon belül az utcán találtam magam.

Meddig élt hajléktalanként?

– Másfél évet töltöttem az utcán. Az egyetlen értékem a karateruhám volt – tízéves koromtól huszonhat éven át karatéztam. Az edzőteremben megengedték, hogy továbbra is járjak edzésre, és ott tudtam fürödni heti kétszer. Bár a hajléktalanságban messze nem az a legrosszabb, hogy büdös az ember, hanem az, hogy nem tudja, mikor lesz vége. Szörnyű visszagondolni rá, hogy állandóan loptam, hogy ehessek. Nagyon szégyelltem. Később visszamentem a pékségekbe, és felajánlottam, hogy ledolgozom az ellopott ételt. Nagyon sokszor megvertek, és nem felejtem el a folyamatos kialvatlanságot sem a hideg miatt: amikor télen óránként fölriadsz, és járkálnod kell, különben meghalsz.

Mit tett hozzá ez az időszak az életéhez?

– Azt gondolom, hogy most egy nagyon buta ember lennék, ha ezt nem éltem volna át, valószínűleg börtönben lennék, vagy megfagyva valahol. Nekem ez kellett ahhoz, hogy az akkori önző és tudatlan énemet földolgozzam, és rájöjjek: nem én vagyok a világ közepe. Azt láttam, hogy a hajléktalan ember szinte sose magát okolja, hanem a körülményeket, így könnyen a helyzet foglyává válik.

Hogyan jött ki a hajléktalanságból?

– Volt egy lány, Adél, aki minden nap dobott nekem pénzt – aztán egy nap azt mondta: „Gyere föl hozzánk, megfürödhetsz.” Először nem tudtam, mit akar, de hallgattam rá. Két órát ültem akkor a meleg vízben, kaptam ételt, ruhát, emberséget. Utána két hétig jóformán csak aludtam. Akkor ennek a lánynak már vőlegénye volt, aki azóta a férje, és ott volt az édesanyja is, velük éltem az első hetekben, majd „átvállalt” egy ismerősük: a lány egy húszfős gimnáziumi baráti társaság tagja volt, ők karoltak fel, amíg a magam lábára tudtam állni. Néhány hónap elteltével munkát vállaltam, és albérletbe költöztem.

Miből élt?

– Kertészeti munkákból, majd egy barátom cégében lettem kertészeti munkavezető. Adél unszolására végeztem el estin a gimnáziumot, majd a kertészmérnök szakot is a főiskolán. Majdnem történész lettem, az érdeklődésem még mindig megvan, nem véletlenül vagyok a történelmi íjász szakágban. Akkor még folytak a karateóráim is, elkezdtem versenyezni. Ott tanultam meg, hogy nem elég valamit csinálni, akarni kell jól csinálni. Ez életem egyik vezérmotívuma lett. De ha megnyersz öt magyar bajnokságot (mint Kiss István – a szerk.)

és utána már nem te vagy a legjobb, akkor nem olyan érdekes az egész. Viszont professzionális lettem tőle, megtanultam, hogy mindent a legjobban akarjak csinálni. És föl tudom mérni, hogy mit érdemes jól csinálnom.

Egyesek szerint a karate érzelemmentes emberré tesz, olyanná, mint egy gép. Ön mit gondol?

–  A győzelem minden versenysportban hihetetlen fegyelmezettséget, ugyanakkor szenvedélyt is követel – aki a sporttól érzelemmentessé válik, az talán eredetileg is az volt.

Tizenöt éve az íjászatot is űzi, három éve Európa-bajnok lett. Amikor megnyerte az Eb-t, mit érzett? A flow érzés megvolt, hogy ezentúl mindenre képes?

– Inkább ürességet éreztem, mert tudtam, hogy a vb-hez még több kell, és hogy a bizonyítási kényszernek soha nincs vége. Azóta rájöttem, hogy igazából otthon a feleségemnek és a családomnak kell megmutatnom, hogy én vagyok a legjobb. A feleségemnek hála, ezt a gyengébb pillanatokban is így érzem.

Nem a sportban találtam meg magam, hanem a családomban. De ehhez mindenképp kellett az a sok hányattatás, amin huszonöt évig átmentem. A sport nekem ma már főleg a megélhetést jelenti, az életem értelmét a családom adja. 

Készül-e a következő Eb-re?

– Már voltam Európa-bajnok, és tudom, mennyi lemondással jár a felkészülés, hiszen napi szinten minimum öt óra gyakorlást jelent. Ehelyett máshová került a hangsúly, most a családunk életé-ben szeretnék minden fontos pillanatot megélni, jelen lenni. Pillanatnyilag nem érzem a motiváltságot, ezért inkább a tanításra koncentrálok.

Íjászedzőként meddig tud eljutni a tehetségekkel?

– Nagyon sok tehetséges gyerek van, de nem könnyű őket motiválni. Voltam állami gondozott fiatalok nevelőtanára is hat évig, ez jó alapot jelentett, kiderült, hogy elég jó érzékem van a fiatal elmékhez. A legnagyobb nehézség talán az, hogy a legtöbb gyerekből hiányzik az alázat és az erős motiváció, hogy komoly erőfeszítéseket tegyenek a céljaikért.

Egy helyütt azt nyilatkozta:

„A hibák abból erednek, hogy a lövésnek nevezett mozgássorban gyakorlatilag nincs természetes mozgás, a test folyton tiltakozik, és egyfolytában le kell győzni minden ingert.” Ez nehezebb feladat lenne a mai tinédzsereknek, mint az elődeiknek?

– Ma a gyerekeket más érdekli, képesek edzés közben is a telefonjukat nyomogatni, és ha megismerkednek egy ellenkező nemű személlyel, a legtehetségesebb is eltűnik.

Nem jelentett Önnek nehézséget a – meglehetősen „magyarkodó” – íjász közegben romaként becsületre szert tenni?

– Nem volt ezzel gond: az identitásom legalább annyira magyar, mint roma, szeretem a hazámat, és nagyon sokat köszönhetek a magyar barátaimnak, a feleségem is magyar. 2000-ben, egyik barátom révén ismerkedtem meg az íjászattal egy lovas íjász táborban, ahol az első pillanattól jó szívvel fogadtak. Az akkor még működő Magyar Terep- és Vadászíjász Egyesületnek, a legendás MTVE-nek a vezetője, Szöllősi Antal tanított meg – és néha ma is tanít – az íjászat fogásaira. Talán a kitartásomat és az akaratomat becsülte leginkább. Ha sorba állítjuk a magyar bajnokság első tíz helyezettjét, mindenki jól lő, ott nem lesz technikai hiba, a döntő az lesz, hogy ki mennyire sóvárogja a sikert.

A romák sem nézik ki maguk közül?

– De, sokszor. Azt kérdik, mit okoskodsz itt, mit magyarkodsz? Én csak ott, az állami intézetben éreztem rá a roma identitásomra, felnőtt fejjel. Egyrészt a vérmérsékletem, a szenvedélyességem folytán, másrészt nagyon könnyen sajátítottam el a cigány nyelvet és táncot.

Mit jelent Önnek az, hogy roma származású?

– Azt szeretem benne leginkább, hogy nem ijedek meg a saját árnyékomtól, domináns a jellemem, bár ezzel tizennégy éven át kellett küzdenem, dolgoznom rajta, hogy ezt jóra használjam, jó vezetői képességgé formáljam. Kertészeti munkavezetőként, edzőként és filmforgatásokon koordinátorként is alkalmam volt rá, hogy kialakítsam a hatékonyan irányító és jól motiváló vezetői tulajdonságokat.

Most mivel foglalkozik?

– Íjászedző vagyok, kaszkadőrködöm filmekben – részt vettem íjász szakértőként a Dwayne Johnson-féle Hercules filmben is, aztán „ott ragadtam” –, és nemzetközi íjászbírói vizsgára készülök. Felépítettem az internetes közösségi oldalamat is, nekiálltam „Facebook-edzősködni”, hogy még több embernek segíthessek az alapok helyes elsajátításában. Persze, ebben is sok kihívás rejlik, hiszen jól kell tudni kommunikálni a sikert – ha túlzottan profinak látszol, megijednek az emberek tőled, félnek megszólítani, és nem mernek hozzád jönni tanulni.

Mi az a gondolat, amely az Ön számára a legfontosabb az eddigi életútjára vissza-tekintve?

– Nem szabad elfeledni, hogy honnan jöttél. Itt a belső utazásra gondolok, arra az útra, amely formált, és arra a különbségre, amely a fiatalkori és a mai énem között van. Fontos üzenetnek tartom, hogy bárhol is vagyunk, senkinek se kell beleragadnia egy olyan helyzetbe, amely számára rossz, káros, főként, ha olyan körülmény – származás, szülők válása – alakítja, amelyről gyerekként nem tehetett. Velem máig előfordul, hogy azt álmodom, újra hajléktalan vagyok, és nagyon jó az ébredés.

(Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: