Kereső toggle

Alföldi kincsvadászok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hajnal éppen csak pirosra festi az ég alját, a területet jórészt még a sötét uralja. Mi azonban már teljes felszerelésben baktatunk a dobozi határban, egy sűrű bozótos mélyén, kidőlt fákat kerülgetve. A régi folyómeder felé tartunk, ahol valaha egy bronzkori település volt. A fémkeresők már munkában, hiszen az erdő mindig rejteget valamit, résen kell lenni. Tilosban járunk, mert tavaly januártól tilos fémkeresővel bármit a földből kibányászni, de ez amatőr régész ismerőseimet nem zavarja, évtizedek óta keresik és találják a kincseket – igaz a nagy kincs még várat magára, de ahogy Zoli fogalmaz, minden  nappal közelebb kerülnek hozzá.

A két kincsvadász a neve mellőzését kérte ahhoz, hogy velük mehessek erre a riportra. Az örökségvédelmi törvény tavaly januári szigorodása óta abszolút tilosban járnak. Az elmúlt két évtizedben már hozzászoktak ehhez: hol tiltott, hol megtűrt volt a fémkeresőzés, a hatóságok és a hivatalos régészek sohasem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet. Ismerőseim „amatőr” létükre meglehetősen felkészültek, hiszen volt olyan időszak, amikor a hatóság szabadon kutathatóvá tette a régészeti lelőhelyeket, sőt az ehhez szükséges térképeket is. A két barát alaposan ismeri a helyszínt, ahová tartunk. A Kettős Körös összefolyásától nem messze, a mai Doboz településtől északra, mélyen az erdőben a hetvenes évek közepén már folyt régészeti kutatás: a terület gazdag lelőhelynek bizonyult. Partizán régészeink már keresgéltek itt az elmúlt években, és találtak is érméket, övcsatokat, és még egy rozsdás tőrt is. A megtérülése egy-egy ilyen útnak mindig kétséges, mert a leletek nagy része üres konzervdoboz és drótdarab, de igazán nem is ez érdekli őket: a motiváció a nagy kincs utáni vágy. Zoli szerint ez egyfajta függőség, nem lehet felette uralkodni, csak időszakosan. Pityegés majd sípolás vet véget beszélgetésünknek, Zoli egyre kisebb körben mozgatja a fémkereső tányérját, míg a sípolás erős visítássá nem érik. András azonnal ásni kezd, de hamar abba is hagyja, egy régi májkrémes doboz kerül a felszínre, ami nem csoda, mert a közelben évtizedekig működött egy úttörőtábor.

Haladunk tovább, amíg egy hajlatban meg nem állunk. Itt már mindkét kincsvadász beindítja a masináját, és „alakzatban” indulnak el a kiszáradt folyómederben. Az ásatások nyomaiból már semmi sem látszik, csak egy ritkás csapás, ahol a régészek autóval bejártak. Lassan haladunk, és közben azokról a kincsekről beszélgetünk, amelyeket korábban találtak. „Érmékre vadászunk leginkább, nagyobb tárgyakat nem könnyű találni. Nyílhegyek, használati tárgyak, tőrök és egy középkori kard: ilyeneket gyűjtöttünk be eddig” – mondja Zoli. A kezdet nem volt nehéz számukra, hiszen egyikük nagybátyja Nagy-Britanniában régóta műveli a szakmát, és tetemes vagyonra tett szert az évtizedek alatt. András szerint ez volt a döntő érv a szenvedély mellett, hiszen volt kitől megtanulni az alapokat – ráadásul, mint a mellékelt ábra mutatja, a kincskeresés szenvedélye bizony ragadós.

Újra erős jel érkezik a föld alól, és ezúttal nem csalódnak kutatóink: egy fémgomb kerül elő olyan húsz centi mélységből. Zoltán szerint első ránézésre a 17. század közepéről való, de a pontos meghatározás a netes adatbázisok átnézéséig várat magára. Az értéke is akkor derül ki. A srácok nem tagadják, hogy a talált tárgyakat értékesítik. Már csak azért is, mert a törvény szigora miatt nem érdemes otthon halmozni a gyűjteményt.

„Ahogy nőtt a partizán régészek és fémkeresők száma, úgy szigorodtak a törvények is. Egészen idén tavaszig volt érvényben az a szabály, hogy ha valaki engedély nélkül vonul ki egy fémkeresővel, már szabálysértést követ el, ez most már akár bűncselekménynek is minősülhet. Persze lehetett engedélyt kérni, de annak semmi értelme nem volt, hiszen akkor nyilvántartják az embert, és tudják, hogy kit figyeljenek” – magyarázza András, némi cinizmussal a hangjában.

Eddig, ha az 1700-as éveknél régebbi tárgyat, azaz régészeti leletet talált valaki, és azt nem jelentette be a múzeumnak, vagy a Kulturális Örökségvédelemnek, az lopás bűntettét követte el, méghozzá annak minősített esetét, és akár több év letöltendő börtönbüntetésre is számíthatott. Most semmit sem lehet kiemelni a földből fémkeresés útján, mert már az is bűncselekménynek számít, ha kimegy az ember a terepre.

A törvény szigorításának okáról Nagy Gábor nyugdíjas muzeológust kérdeztem. „Az tény hogy rengeteg ilyen detektoros partizán van, akik elképesztő károkat okoznak a lelőhelyeken. Feldúlják a feltárásra váró területeket, mert őket csak az érdekli, amit kiásnak, a szakembereket pedig a környezet, az egész terület, hiszen az árul el a legtöbbet egy kultúráról. Ők hasznot remélnek, mi tudást” – mondja a szakember, aki szerint a kincsvadászok által megsemmisített információk pótolhatatlanok.

Az amatőr régészek egyébként engedéllyel most is szabadon kutakodhatnak – a szakmabeliekkel karöltve, együttműködési megállapodás keretében. Engedélyért az illetékes múzeumhoz kell fordulni. Persze ez esetben fel sem merül annak lehetősége, hogy az amatőr régész hazaviszi, amit talál. Az erkölcsi megbecsülés azonban nem marad el – kiállításokon is bemutatják az így felszínre került kincseket, így a dicsőség nekik is kijár. Nagy Gábor rámutatott: sok kincsvadász ennek ellenére folytatja az illegális tevékenységet, és igyekszik titokban tartani a zsákmányt.

A keresést délig folytatjuk a srácokkal a szanazugi erdőben, és a gomb mellett néhány pénzérme is terítékre kerül, amelyek közül az egyik komolyabb értékkel bír amatőr régészeink szerint. Amikor a haszonról érdeklődöm, sokáig csendben vannak a fiúk, de végül kibökik, nekik az sem érdektelen, hogy a költségeik megtérüljenek, de szerintük álszent, aki ezt tagadja, mert a befektetett költségek bizony sok ezerre rúgnak egy szezon alatt. Mikor a piacról érdeklődöm, végképp elutasítóak lesznek, és azt mondják, jobb azt titokban tartani, és nekem is az a jó, ha nem tudok erről semmit.

Ez már csak ilyen szakma: nem minden kerül napfényre.

 

„Rárontanak a területre”

Magyarország területén rendkívül sok nép fordult meg az utóbbi néhány ezer évben, ezért a lelőhelyek igen sűrűn helyezkednek el. Szinte mindenhol lehet találni valamely korszakból származó maradványokat. Azonban az állami lelőhely-nyilvántartás ezeknek csak töredékét ismeri, mivel a terepi kutatás nagy költségekkel jár – magyarázta a Heteknek egy régész. Hozzátette: a lelőhelyek kutatásában az illetékes múzeumok mindenkor támaszkodtak a helyi kutatókra – jegyzőkre, tanárokra, agronómusokra – és a nyitott szemmel járó parasztgazdákra. „Terepi vizsgálatkor szinte minden településen megosztanak velünk értékes információkat kövekről, emberi csontokról, földből előkerült nagyon régi pénzérmékről – és persze legendákról is. Ez utóbbiak közé tartozik az Alföldön jól ismert középkori történet, miszerint a török közeledtének hírére a kútba vetettek egy harangot, és az azóta is megszólal minden éjfélkor, telihold idején” – mondta a régész. Hangsúlyozta: bár a kincsvadászok gyakran valósággal rárontanak a területre, akadnak közöttük is jóérzésű polgári „szakemberek”, akik gyakran értékes megfigyeléseket tesznek, GPS készülékkel bemérik a helyszínt, és azonnal jeleznek a múzeumnak. Sokan persze megélhetési forrásként tekintenek a kincsvadászatra. „Sajnos róluk keveset tudunk. Üzletüket nem kockáztatják, ismereteiket nem osztják meg sem szakemberrel, sem ismerőssel. Mivel a megélhetésük múlik rajta, egyre jobb és drágább készülékkel kutatnak, idényenként vissza-visszajárnak területekre és módszeresen kirabolják azokat” – mondta a régész. (S. I.)

Olvasson tovább: