Kereső toggle

Akik más ritmusban táncolnak

Az Asperger-szindrómás gyermekek nevelése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kitartó, megbízható, tökéletességre törekszik, lelkiismeretes, fejlett erkölcsiséggel rendelkezik, nagy tudású és eredeti megoldásokkal áll elő. Ezek a tulajdonságok a munkahelyi értékelések szerint az Asperger-szindrómás munkatársak tipikus jellemzői. Miért ütköznek akkor mégis oly sok elutasításba, és élnek át annyi kudarcot?

Lorna Wing angol gyermekpszichiáter írta le először 1981-ben, és vitte be a köztudatba az Asperger-szindróma kifejezést dr. Hans Asperger osztrák pszichiáter és gyermekorvos múlt század közepi kutatásai és esetleírásai alapján, majd megállapította az autisztikus sérülés három fő területét: mentális, kommunikációs és szociális képességek minőségi sérüléseként határozva meg azokat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az illető irtózik minden változástól, nem vagy csak nagyon nehezen, illetve szokatlan módokon tud kapcsolatokat teremteni, kommunikálni, ugyanakkor túlzottan érzékeny, érzelmileg kiszolgáltatott. Így például, mivel gyerekként szokatlan viselkedése miatt folyamatosan ki van téve társai csúfolódásának, ez hatványozottan megviseli. Környezetének dolgait és folyamatait egy sajátos aspektusból szemléli. Általában van egy nagyon szűk vagy speciális érdeklődése, amellyel intenzíven foglalkozik, annak valóságos szakértője lesz, más dolgok viszont egyáltalán nem vagy nagyon kevéssé kötik le a figyelmét. Jellemzőek rá az átlagosnál rosszabb motorikus koordinációk, a furcsa, darabos vagy ügyetlen mozgás. Gyakori, hogy bizonyos, maga által kialakított rítusokat épít be életrendjébe, és ezekhez kényszeresen ragaszkodik. A beszédet jellemezheti a merev, pedáns nyelvhasználat, szokatlan beszédritmus vagy különös hanghordozás. A mondottak szó szerinti értelmezése, a „mögöttes” tartalmak félreértése is jellemző tünet. Mindezek iskolai vagy munkahelyi nehézségeket okozhatnak annak ellenére, hogy képességei sokszor bizonyos területen kiemelkedőek, és más területeken sem feltétlenül maradnak el az átlagtól.


Egyébként az Asperger-szindróma enyhe formája nehezen felismerhető, egyes becslések szerint az esetek 30–50 százalékát nem is diagnosztizálják. Számos Asperger-szindrómás ugyanis magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amiben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait, és képes beilleszkedni a társadalomba akár anélkül is, hogy tudná magáról, hogy „aspergeres”. Érdekes, hogy a tudósok mai álláspontja szerint ezzel a tünetegyüttessel élt számos híresség, köztük W. B. Yeats költő, Lewis Carroll író, valamint Albert Einstein és Isaac Newton is. Napjainkban az izraeli hadsereg is megnyitotta kapuit az ilyen problémával élők számára, és kihasználja kiemelkedő részképességeiket: egyesek műholdképeket analizálnak, mások speciális eszközöket, például éjjellátó készülékeket javítanak, vagy egyéb optikai felszereléseket gondoznak – olvasható a jta.org cikkében.
Az Asperger-szindróma – Tony Attwoodnak, a téma nemzetközileg elismert szakemberének megfogalmazása szerint – az úgynevezett autisztikus spektrum önálló diagnosztikus kritériumokkal jellemezhető egyik alcsoportja. Lényegesen gyakoribb állapot, mint a klasszikus autizmus, és olyan gyermekeknél is felismerhető, akiket korábban soha nem tartottak autisztikusnak.
Köztudott, hogy az autisták nem vagy csak részben képesek megérteni mások érzéseit, gondolatait, illetve az azokról adott metakommunikációs jelzéseiket. Ugyanakkor gyakran mi sem igazán értjük meg őket.
„Az autizmussal élő ember számára a valóság nem más, mint események, emberek, helyek, hangok és képek egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő, zavaros egyvelege. Számomra úgy tűnik, hogy a dolgoknak nincsenek világos határaik, rendszerük vagy jelentésük” – írja vallomásában egy érintett. Néhányan megrázóan fogalmazták meg életérzésüket a terápiás csoportfoglalkozáson írt verseikben:

„Egy kicsit más vagy, mint a többi,
s ettől mindig csak másodiknak érezheted magad.
Senki sem érti igazán,
 mennyire megerőltető ez az élet.
Úgy nézek ki, mint bárki más,
de egy apróság is kiborít.” (Vanessa Royal)

„Mindenütt csak emberek,
Fecsegnek, harsány színekben pompáznak,
Beszédük, mint a patkódobogás.
A harsány színek elvakítanak,
A beszéd sérti a fülem,
A harsány színek bántják a szemem.
Jaj, miért nem tudnak az emberek csendben
maradni és egyhangúbb színeket viselni.” (Diane Mear)

„Az átlagos ember reakciói kontextusfüggők – mindig arra reagál, amit és ahogy mondanak neki, megfelelő ritmusban, a kontextus figyelembevételével. A kulcs itt a ritmus: a kommunikációs folyamat olyan, mint a tánc, ahol egyszerre kell a zene ütemére és a partnerrel összhangban mozogni. Aki socially inept (szociálisan alkalmatlan), az pont ezt a ritmust nem tudja eltalálni. Jó esetben tud arról, hogy van ilyen ritmus, és kétségbeesve próbálja követni (sikertelenül), rossz esetben viszont nincs is erről tudomása, és mondhatni a saját dobosa által diktált ütemre masírozik. Akárhogyan is, a külső szemlélő számára az ilyen embernél az a legfeltűnőbb, hogy mennyire nincs szinkronban a környezetével” – fogalmaz a livewithit.blog.hu. „Próbálunk túlélni egy olyan világban, amit nem a mi képességprofilunkra terveztek, úgy, hogy eközben minél kevesebbet sérüljünk, és az útkeresés közepette minél kevesebb kárt okozzunk a környezetünknek.”

Vakvágány, súlyos következményekkel

Dr. Hans Asperger osztrák pszichiáter
Leo Kanner, a téma másik klasszikus szakértője hitt abban, hogy az autizmus okai között fontos szerepe van a genetikai faktoroknak, de befolyásolták a múlt században divatos pszichoanalitikus teóriák is. Úgy vélte, hogy a gyermekek állapotához az is hozzájárult, hogy hideg, távolságtartó, humortalan, merev szülők nevelték őket, akik maximalisták voltak. Kanner kezdeti nézeteit a szülők személyiségéről a pszichiáterek és az autista gyermekekkel foglalkozó szakemberek többsége feltétel nélkül elfogadta. Az eredmény lesújtó volt. Sok szülőt mély bűntudat gyötört, családok bomlottak fel, mert az anya és az apa egymást hibáztatta. A gyermekek pedig szenvedtek, mert nem kapták meg azt a fajta nevelést és segítséget, amelyre szükségük lett volna.
Később kutatók végeztek vizsgálatokat a szülőkkel kapcsolatosan, de semmilyen bizonyítékot sem találtak arra, hogy helytelen nevelési módszereikkel ők okoznák gyermekük autizmusát. A mai álláspont szerint az autisztikus spektrumba tartozó állapotok fejlődési zavarok, melyeket az agy különböző területein létrejött fizikai elváltozások okoznak, és kialakulásukban komplex genetikai faktorok játszanak fontos szerepet. Mégis előfordulhat, hogy a szülők a mai napig találkozhatnak ezzel a rejtett előítélettel, vagy legalábbis olyan megközelítéssel, hogy gyermekük viselkedési problémáinak ők az okai, vagy esetleg maguktól is érezhetnek lelkiismeretfurdalást.

A szülőknek is szükségük van segítségre

Az első feltűnő konfliktusok gyakran akkor jelentkeznek, amikor a gyermek először kortársközösségbe, óvodába megy, és a környezet nem mindig fordul megfelelő empátiával a problémákkal küszködő gyermek felé. Ez történt azzal a családdal is, akik elmesélték esetüket lapunknak:
„Három és fél éves korában Máté óvodába ment. Az óvónők szinte minden nap problémát jeleztek. Egy idő után már számítottam a negatív kritikára, mégis nagyon megviselt, hogy a közel nyolc óra alatt, amit Máté naponta az óvodában töltött, csak rossz történt körülötte. Négy év alatt nem emlékszem rá, hogy úgy fogadtak volna, hogy mennyire ügyes vagy jó volt ma a fiam… Az első problémát a beszéd hiánya jelentette. A csoportba lépéskor soha nem köszönt, hiszen még nem beszélt, ezt mégis mindig szóvá tették. Evés közben gyakran maszatolt, és az udvarra menet segítséget igényelt az öltözésnél, minden ruhadarab előtt figyelmeztetni kellett, melyik következik. Legtöbbször egyedül játszott egy-két kisautóval a sarokban. Nem vett részt a közös körjátékokban, és az asztali foglalkozásokat is messzire elkerülte. Mindezeket nap mint nap szemrehányásként hallani fárasztó és rendkívül elkeserítő volt.”

A diagnózis elfogadásának nehézségeiről pedig így vall:
„Végig tagadtam az autizmus lehetőségét. Nap mint nap bizonyítékokat kerestem, hogy miért nem lehet autista (pl. szemkontaktus felvétele, szereti a testkontaktust). Ekkor még senkinek nem mondtuk meg a diagnózist. Tartottam a reakcióktól. Féltem, hogy kiteszik az óvodából. A családban több kisgyerek is volt, így látványos volt a különbség. Tartottam tőle, hogy a család sem fogja elfogadni, ami később részben beigazolódott, de akkor már nem foglalkoztam a véleményükkel. Néhány hét után elkezdtem mindent elolvasni, ami a kezembe került az autizmussal kapcsolatban. És szinte mindent leírtak, amit tapasztaltunk. Sokat sírtam, de kifelé erős próbáltam lenni, és minden helyzetben megvédeni Mátét, még akkor is, ha a vele konfliktusba kerülő »másik félnek« igaza volt. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a fiamat pont úgy fogadjam el, mint egy másik gyereket, aki hibázhat, és a hibáiért vállalnia kell a felelősséget. Több segítségre van szüksége a hétköznapi életben, mint másoknak, de ez beépült a mindennapjainkba, és most már nem okoz gondot, hogy bármikor nyíltan beszéljek a nehézségekről. Amióta pedig Máté szakszerű gondoskodásban és fejlesztésben részesül, rendkívül sokat fejlődött.”

Fontos a szembenézés és a támogatás

Tantu Anikó gyógypedagógus, aki éveken át dolgozott autista, illetve Asperger-szindrómás gyerekekkel, hangsúlyozza a diagnózis felállításának, és az azzal való szembenézésnek a fontosságát:
„Nem könnyű a gyermekeknél felismerni az Asperger-szindrómát, hiszen amíg egyedüli életterük a család, nem olyan feltűnő a szociális válaszkészség hiánya. Az érzékelhető kommunikációs problémákat ekkor még könnyen be lehet tudni más magatartási-viselkedésbeli problémának. Szembetűnőbbé a közösségbe kerüléskor válnak, s gyakran csak az iskolában szembesülnek a szülők, pedagógusok a probléma komolyságával. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy igenis szembesülni kell vele, mert ez nem könnyű feladat egy kifejezetten okos, helyes kisgyermekkel kapcsolatban. Sokszor ez szolgáltatja úgymond a menekülési lehetőséget is, a szülők arra hivatkoznak, hogy hiszen értelmes, okos gyermek, nem látszik rajta, hogy valami baja lenne. Amennyiben egy szülő őszinte magával, érzi, hogy valami nincs teljesen rendben, és egy gyakorlott, szakavatott pedagógus is rá tud mutatni a problémára, aminek utánajárva kiderülhetnek az okok. És akkor kaphat a gyermek megfelelő segítséget ahhoz, hogy kezelni, ellensúlyozni tudják a hiányosságait, nehézségeit. Egy osztályközösség már túl sok kiszámíthatatlan ingert hordoz magában, de ha a pedagógus tudja mi a viselkedésprobléma oka, ha már átlátja, hogy mi válthatja ki, megelőzheti, előre felkészítheti rá a gyermeket, vagy könnyebben átsegítheti rajta. Fontos megértenünk nekünk, felnőtteknek, segítőknek, hogy miben más az ő érzékelésük, információfeldolgozásuk, hogy valamilyen szinten beleéljük magunkat a helyzetükbe. Vannak speciális módszerek, eszközök, amivel tudunk nekik segíteni az eligazodásban, és akár az emberekkel való kommunikációban is, hogy az évek előrehaladtával megtanulják a megfelelő kommunikációt.”
Az iskolai környezetnél fontos, hogy a légkört inkább a támogatás és a bátorítás jellemezze, mint a kritika. Fontos a napirend viszonylagos állandósága, szükség esetén az egyéni vagy kiscsoportos foglalkozás. A pedagógus nyugodt, elfogadó személyisége, rugalmas tanítási módszerek, a gyermek előnyös tulajdonságait előtérbe helyező szemlélet segítheti a tanulást.

Olvasson tovább: