Kereső toggle

Felhasználóbarátok

Egyre többen társként kezelik okos-eszközeiket

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az internet elterjedése óta viták folynak a digitális életmód előnyeiről és hátrányairól. Sherry Turkle már a ’80-as évek óta vizsgálja emberek és gépek kapcsolatát pszichológiai szemszögből, s míg első publikációiban egy nagy játszótérként jellemezte az internetet, az évtizedek során jelentősen megváltozott a véleménye. Az okoseszközök immár olyan mértékben az életünk részei, hogy sokan egyenesen társként kezelik őket.

„A laptopom pótolhatatlan számomra, tulajdonképpen olyan, mint egy agyprotézis” – írja Annalee Newitz sci-fi írónő, aki A laptopom című írásában fejti ki, hogy ő nem csupán egy eszközként tekint a számítógépekre. „Mikor egyedül vagyok egy sötét szobában, azon kapom magam, hogy hiányzik az ujjaimnak a billentyűzet érintése” – vallja be. Úgy érzi, hogy az együtt töltött idő miatt már nem csupán a laptop tartozik hozzá, hanem ő maga is a laptophoz. Elmondása szerint tizenéves korában alakult ki benne ez az érzelmi vonzódás a gépek iránt, amikor középiskolás barátaival éjszakákat töltöttek az egyik népszerű online chatfórumon, a WizNeten. Kedvenc chattelő partnere egy Gonif kódnevű fiú volt, aki tudásával lenyűgözte Newitz-ot, aki mindent meg tudott beszélni lelki társával. Ám románcuk nem a hagyományos úton haladt, ugyanis Newitz romantikus érzelmei nem magára a fiúra, hanem az őt megtestesítő számítógépre koncentrálódtak, megalapozva ezzel az írónő későbbi vonzódását a számítógépek és a science fiction felé. Ahogy írja, nincs egyedül ezzel a vonzalommal, emberek százezrei számolnak be erről a sci-fi közösség különböző portáljain. John Ratey, a Harvard pszichiátria professzora szerint tudományosan bizonyított jelenség, hogy az emberek hajlamosak tárgyakhoz bizonyos érzelmeket párosítani. De mi az oka, hogy ilyen sokan éreznek erős érzelmeket egy bizonyos tárgy, a számítógépek és elektronikai eszközök irányában?

Sherry Turkle szociológus szerint a válasz a magányban rejlik. A professzorasszony kutatásai során ellátogatott egy időseket gondozó intézménybe, ahol emberek helyett robotokkal igyekeztek azt az érzetet kelteni az idősekben, mintha megértenék őket. Turkle tanúja volt egy jelenetnek, amikor egy hölgy, aki korábban elvesztette a gyermekét, egy baba kinézetű robottal társalgott, ami követte a tekintetét a beszélgetés közben, annak a látszatát keltve, mintha értené őt, s ez megnyugtatta a hölgyet. Turkle szerint a robot nagyszerű műsort adott, viszont elszomorítónak találta a tényt, hogy emberi lények arra szorulnak, hogy gépektől kapjanak empátiát, hiszen ezek soha nem tapasztalják meg az emberi életet és nem szembesülnek a halállal.

Bár nem ennyire egyértelmű módon, de az okoseszközeink szintén ezt teszik velünk: pótolják az olyan lelki hiányosságokat, amit az emberi kapcsolatok már nem adnak meg az embereknek. A digitális kultúra egyik híres jelmondata úgy hangzik, hogy „megosztok, tehát vagyok”. A közösségi média térhódítása pontosan azt bizonyítja, hogy az emberek a való életben már nem hallgatják meg egymást, nem akarják egymást megismerni, viszont a közösségi portálok és blog felületek segítségével mégis elérhetnek sokakat, így abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy nincsenek egyedül.

Sherry Turkle szerint az emberek egyre többet várnak a technológiától, és egyre kevesebbet az emberektől. Az emberi kapcsolatokat ma az emberek fárasztónak és bonyolultnak tartják. A professzor egyik interjúalanya úgy fogalmazott, hogy az a probléma a beszélgetésekkel, hogy jelen időben történnek, és nem tudod kontrollálni, hogy mit mondasz. Sokkal egyszerűbb e-mailen és chaten keresztül önmagunk korrektúrázott változatát nyújtani az emberi kommunikációban. Végtére is egyszerűbb e-maileket olvasni, mint végighallgatni és megismerni az embereket, akik nem mindig izgalmasak, türelemre van szükség a megértésükhöz, megismerésükhöz.

A szociológus professzor több száz üzletembert is megkérdezett a levelezési szokásaikról, akik egybehangzóan azt felelték, hogy már nem figyelnek a meetingeken, folyamatosan a mobil eszközeiket kezelik a megbeszélések alatt. Turkle úgy véli, hogy ma már csak azokat az embereket vagyunk hajlandóak meghallgatni, akik érdekes dolgokat mondanak, csak azokra a bitekre koncentrálunk, amik stimulálnak minket. Így kerülünk egyre közelebb az eszközeinkhez, és távolodunk el az emberi kapcsolatoktól. A professzor szerint a fiatalabb generáció már nem tud normális beszélgetéseket lefolytatni, a valós életben nem tartják érdekesnek egymást. Ez a folyamat azonban egyre inkább elharapódzik: minél kevesebb figyelmet kapnak valós kapcsolatokból, annál inkább az internetes beszélgetések és szórakozások felé fordulnak. A technológiai vállalatok természetesen nem nézik ölbe tett kézzel a folyamatot, a mobil eszközök egyre inkább felhasználóbarátok lesznek, elkezdenek valódi társaivá válni az emberi fajnak, akik folyamatosan cserbenhagyják egymást az emberi kapcsolatok terén.

A fiatal generációkat Turkel szerint nem más, mint a saját szüleik terelik bele a technológia ölelő karjaiba, amikor nem figyelnek oda arra, hogy eleget kommunikáljanak gyermekeikkel az étkezőasztal körül vagy az utazás közben. A kiskorú gyermekek fejlődésére ez különösen veszélyes, mivel nem sajátítják el az egyik legalapvetőbb emberi érzelmet, az empátiát. Nem látják beszélgetőpartnereik arcát, reakcióit a kommunikáció közben, ezért nem tanulják meg a nonverbális kommunikáció jelrendszerét, s ez érzéketlenséget hoz létre bennük. A kutatások viszont azt mutatják, hogy azoknak a gyerekeknek, akik napokat töltenek elektronikai eszközök nélkül a természetben egymással, már kis idő elteltével is jelentősen javulnak az empatikus képességeik. Erre alapozva a professzor asszony azt javasolja, hogy alakítsunk ki olyan tereket az életünkben, amiket a személyes kommunikációra használunk, és ahol nem engedjük, hogy az eszközeink elválasszanak minket egymástól.

Olvasson tovább: