Kereső toggle

Német bevándorláspolitika a ’60-as évektől

A nagy kísérlet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A németek az 1600-as évek óta tudják, hogy országuk bevándorlási célpont. Az azóta eltelt több száz évben a jövevényekkel szembeni közhangulat folyamatosan változik, ahogy a bevándorlók nemzetisége és célja is. A második világháború utáni időszakban a német kormányok és társadalom bevándorlókhoz fűződő viszonyát nemcsak a humanista értékek, hanem a gazdasági szükségszerűség is erősen befolyásolta – miközben a multikulturalizmus eszménye láthatóan megbukott.

Európa társadalma egyre növekvő ütemben öregszik, és ezzel arányosan csökken a munkaképes korú lakosság száma is. A demográfiai felmérések alapján az átlagéletkor tízévente 2,2 évvel növekszik Németországban, ami egy idő után olyan kihívás elé állítja majd a következő generációkat, amellyel a demográfusok szerint érdemes volna már most aktívan foglalkozni. A nyugdíjasok számának növekedésével egyre nagyobb szükség lesz az aktív, munkaképes korú lakosság növekedésére is, amely egyelőre összeurópai szinten nem biztosított, hiszen a házaspárok nem vállalnak átlagban két gyermeket sem.

Vendégek, akik maradtak

A Spiegel Online márciusi felmérése alapján majdnem 600 ezer betöltetlen munkahely várja a munkavállalókat Németországban – úgy tűnik, jelen állapotban a német munkaadók számára nagy dilemmát jelent megtalálni a számukra megfelelő embereket. Erre az egyik „legdivatosabb” válasz az, hogy a megoldást a bevándorlás jelenti majd. Ezért mondja Angela Merkel német kancellár is, hogy a német munkaerőpiac akár egymillió bevándorló felvételére is képes.

Elméletben. A gyakorlatban azonban egyre többször jelzik a „negativizmusukért” bírált kritikusok, hogy mit ér a mennyiség, ha a munkaerő minősége nem megfelelő. A német vállalkozóknak ugyanis nem az a bajuk, hogy nincs elég munkavállaló, hanem az, hogy azok nem rendelkeznek megfelelő végzettséggel vagy képességekkel – legyen szó született németekről vagy bevándorlókról. A németek problémáját tehát pusztán azzal, hogy befogadnak egymillió bevándorlót, nem lehet megoldani.

A társadalom és a bevándorlók viszonya is meglehetősen változó volt az utóbbi évtizedekben. A második világháború utáni gazdasági fellendülés megkívánta a vendégmunkások behívását az országba, akiket a társadalom egyértelműen átmeneti „vendégként” kezelt, ebből következett a kategória elnevezése is. A munkások, akik főleg a dél-európai országokból és Törökországból érkeztek, a társadalomtól elkülönülten éltek, és elméletileg csak kétéves időszakra jöttek volna, hogy utána átadják helyüket az újabb „vendégeknek”.

A német cégek azonban viszonylag hamar rájöttek, hogy a kétévente cserélődő állomány betanítása nem jó üzlet, így 1964-től ezt megszüntették, sőt, a családtagok is letelepedhettek.

1973-ban – az olajválság nyomán bekövetkezett gazdasági visszaesés miatt – leállították a külföldi vendégmunkások fogadását, a bevándorlásra szinte csak családegyesítéssel volt lehetőség. Az ezt követő években, amikor a németeknek sem jutott elég munkahely, Helmut Schmidt és Helmut Kohl kormányai igyekeztek a már az országban levő vendégmunkásokat is rávenni, hogy térjenek haza. Ők azonban erre nem voltak hajlandóak, viszont – főként a török vendégmunkások – az integrációra is nemet mondtak.

Innentől kezdve folyamatos vitatéma volt a társadalmon belül a bevándorlók, illetve a menekültek kérdése. A vasfüggöny leomlása a bevándorlók újabb hullámát indította el a korábbi Szovjetunió területéről, ahonnan sok német származású migráns érkezett. Ők gyorsan megkapták az állampolgárságot, ahogy a polgárháború sújtotta Jugoszláviából érkező politikai menekültek, illetve az afrikai vagy ázsiai országokból jövő politikai üldözöttek is. A társadalomban a nehezen vagy egyáltalán nem integrálódó különálló réteg, illetve az egyre nagyobb tömegben érkező, szociális juttatásokra szoruló migránsok miatt növekvő ellenérzés alakult ki. Ezt a szélsőjobb folyamatos tüntetésekkel tovább gerjesztette, a „gazdasági bevándorló” pejoratív kategóriába sorolva az újonnan érkezőket. A folyamatos demonstrációk és elégedetlenség hatására 1992-ben a Bundestag elfogadta a menekültkérelmekkel kapcsolatos törvény jelentős szigorítását. Ennek ellenére folyamatosak voltak a bevándorlókkal szembeni támadások, a németek számára Solingen, Mölln vagy Hoyerswerda települések az idegengyűlölet szimbólumaivá váltak. Ezek a súlyos atrocitások viszont felélesztették a szolidaritást is, tömegek vonultak az utcára, hogy a letelepedett külföldiek felé kifejezzék elfogadásukat. Egyértelműen látszott az eseményekből, hogy égető szükség volna arra, hogy a kormány migrációs koncepciót dolgozzon ki, illetve javaslatokat arra, hogy milyen lépésekkel kívánja a már menedékjogot vagy letelepedési engedélyt kapott jövevényeket a német társadalomba integrálni.

Multikulti álom

A legközelebbi jelentős váltásra 2000-ben került sor, amikor Gerhard Schröder kormányzása alatt sokkal egyszerűbbé vált megkapni az állampolgárságot, sokszor annyi is elegendő volt, hogy az egyik szülő már legalább nyolc éve Németországban tartózkodjon, és az illető annyira tudjon németül, hogy egy egyszerűsített vizsgán megfeleljen. A törökök, akik egyébként szorosan ragaszkodtak török állampolgárságukhoz, 23 éves korukig maradhattak kettős állampolgárok, ekkor dönteniük kellett, hogy melyik útlevelet választják.

Ekkor született meg a multikulturális állam gondolata is, és ezt az utópiát éveken keresztül igyekeztek elérni különböző politikai és társadalmi eszközökkel.

A gazdaságban újra igény keletkezett a magasan képzett munkaerőre, így kidolgoztak egy úgynevezett „zöldkártya” rendszert, amely kvalifikált külföldieket volt hivatott Németországba vonzani egyszerűsített feltételekkel. Ez viszont a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be a külföldi top munkavállalók magas jövedelemigényei miatt. Az ilyen bevándorlókat ugyanis a többi nyugat-európai ország is igen szívesen fogadta, így megfelelő koncepció nélkül a német gazdaság csak egy volt a sok közül, amelyből a csúcspozíciókra jelentkező külföldiek válogathattak.

Ekkorra azonban már a németek számára is világos volt, hogy a német népesség növekedése gyakorlatilag a bevándorlók magas születésszámának köszönhető. Vagyis nemcsak gazdasági, de demográfiai szempontból is rá vannak utalva a bevándorlókra. Erre válaszul a kereszténydemokrata Rita Süssmuth vezetésével létrehozott Bevándorlási Bizottság kidolgozta a „támogatás és követelés” politikát, amelynek elsődleges eszköze a nyelv megtanítása volt. A teljes integráció utópiáját azonban ez a lépés sem váltotta be, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy bár a német válogatottban játszó Podolski vagy Miroslav Klose lengyel bevándorló hátterétől függetlenül teljesen beilleszkedett a társadalomba, a törökök és a más muzulmán országokból érkezett bevándorlók döntő többségénél ez az integráció teljes kudarcot vallott.

Önfelszámolás

Ennek a problémának az eszkalálódását fejezi ki Thilo Sarrazin 2010-ben megjelent könyve, a Németország felszámolja önmagát (Deutschland Schafft Sich Ab), amelyben az egykori jegybanki felügyelőbizottsági tag egyenesen kijelenti, hogy a muzulmánok bevándorlásának további erőltetésével Németország kulturális összeomlása elkerülhetetlen lesz.

A vezető politikusok, illetve a média ízekre szedte Sarrazint, szinte minden területen igyekeztek nevetségessé tenni az érvelését, ám mára kénytelenek bevallani, hogy a könyv szinte sorról sorra beteljesülni látszik. 2010-ben Sarrazin mögött az értelmiségi kritikák ellenére a német lakosság több mint 60 százaléka sorakozott fel, amit a szerző a Die Zeit hasábjain azzal magyarázott, hogy a diplomás, jól kereső rétegek számára a bevándorlók jelenléte nem jelent akkora megrázkódtatást, ám a kétkezi munkát végző kisemberek számára egy török vendégmunkás komoly konkurencia, főleg, ha kevesebb pénzért hajlandó elvégezni ugyanazt a munkát.

Az idei nyár végi konfliktusok nyomán a Die Zeit újra megkérdezte Thilo Sarrazin véleményét a kialakult helyzetről. A lakosság egy része ma is szolidaritást fejez ki a menekültek/bevándorlók mellett, ám erre Sarrazin csak annyit mondott, hogy az átmeneti empátia, amelyet egy jól manipulált sajtókép ki tud váltani, nem egyenlő azzal, ami hosszú távon érdekében áll a német államnak. Sőt, szinte szó szerint ismétli Orbán Viktor véleményét, hogy az uniónak, ha nincsenek belső határai, a külső határok védelmére nagyobb hangsúlyt kell fektetnie. Elvégre a kínai civilizáció is egy 10 ezer kilométer hosszú kőfal mögött tudott zavartalanul fejlődni, és a rómaiak limese is jó szolgálatot tett 400 évig abban, hogy szabályozni tudják a betelepülést. Így aztán nincs abban semmi, ha egy ország kerítést épít a határaira, hogy ezzel kezelhető mederbe terelje a területére érkezők áradatát. Sőt, ha Európának mindenkit be kellene fogadnia, aki valamilyen diktatúrában elnyomva vagy üldözöttnek érzi magát,  a világ népességének a kétharmada megindulhatna Berlin irányába. Erre viszont semmilyen integrációs terv nem szolgálhat megoldásként.

Olvasson tovább: