Kereső toggle

A klasszikus iszlám tanítása a dzsihádról, a szabad akaratról és az államhatalomról

„Ne szeress, csak add meg a béremet”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A migránsválság egyik legnagyobb vitakérdése, hogy a javarészt muszlim vallású bevándorlók milyen kulturális változást okozhatnak a kontinensen, illetve jelentenek-e  biztonsági kockázatot az európai országok, társadalmak számára, és ha igen, akkor milyen mértékű ez a kockázat. Erre kereste a választ a múlt héten Kecskeméten megrendezett Hetek Közéleti Klub, amelynek vendégei Ruff Tibor filozófus, teológus és Gavra Gábor, a Hetek lapszerkesztője voltak, a moderátor pedig Sebestyén István, lapunk rovatvezetője.

Előadásában Ruff Tibor a klasszikus iszlám teológiai alapjairól beszélt, azon belül arról, hogy a Korán és az iszlám szent szövegei mit tanítanak a dzsihádról, a szabad akaratról és az államhatalomról. Mint elmondta, az arab nyelvben a dzsihád kifejezés szó szerinti megfelelője a törekvés – ám a köznyelvben ez a fegyveres harcot jelenti.

„A Korán ellentmondásos kijelentéseket tartalmaz a dzsiháddal kapcsolatban, mintha Mohamed véleménye is folyamatosan változott volna élete során. Eleinte például kizárólag a védekező jellegű dzsihádot tekintette pozitív tartalmúnak. Az oxfordi egyetem felkérésére arab vallástudósok által írt lexikon, a The Oxford Encyclopedia of the Modern Islamic World szerint azonban a klasszikus kommentárirodalom a dzsihád eszméjét a hitetlenek ellen folytatott feltétlen fegyveres harc irányába vitte tovább” – hangsúlyozta Ruff Tibor, aki szerint egy adott vallás alapszövegeinek az ismerete azért lényeges, mert a megújulás során a hívők rendszeresen ezekhez térnek vissza, ezek a források nyílnak meg újból és újból, megtermékenyítve a vallási életet.

A klasszikus iszlámban a dzsihádnak két fajtája létezik – folytatta az előadó –, a védekező és a támadó jellegű. Az előbbi értelmében, ha a muszlimok által már elfoglalt területre idegenek hatolnak be, akkor minden fegyverfogható férfi számára kötelező a fegyveres harc. (Ez például Izrael egyik alapproblémája: az egész muszlim közösség, az Umma a zsidó állam puszta létét az iszlám területre történő idegen behatolásként értelmezi, így a Korán és a hádiszok fényében elvben kötelező a harc Izrael ellen.) A támadó dzsihád is kötelező jellegű: ha nem teljesül, akkor az egész közösséget mulasztás terhel, ám ebben a harcban nem feltétlenül kell mindenkinek részt vennie, elég, ha az Umma egy meghatározott arányú része ezt megteszi – ebben az esetben valláserkölcsi szempontból az egész iszlám közösség lelkiismeretére „megnyugodhat”. „Mindebből az is következik, hogy az iszlám által már elfoglalt területek határain valahol mindig zajlania kell terjeszkedő jellegű háborúnak, mert ennek hiányában az iszlám közösség a mulasztás bűnében van. Ráadásul a Korán szerint a végső cél az, hogy az egész föld muszlim uralom alá kerüljön, ily módon megszüntetve a földön a gonosz uralmát és elhozva a béke korszakát” – összegezte Ruff Tibor.

Bizánci örökség

A zsidóságnak adott mózesi törvény nemcsak szellemi-erkölcsi jellegű parancsolatokat tartalmazott, hanem egy teokratikus jellegű államigazgatási rendszer alapjait is lefektette. Az ókori Izrael pusztulását és a diaszpóralétet a zsidóság és az időközben megszületett kereszténység is Isten büntetéseként értelmezte, sőt Szent Ágoston időszakától a kereszténységen belül uralkodóvá vált az az álláspont, amely szerint a zsidóságot mint választott népet Isten elvetetette, helyettük a keresztényeket hívta el és tette népévé, így rájuk vár a feladat, hogy a Földön a teokratikus állam segítségével megvalósítsák Isten országát. Ez az elképzelés mind a nyugati, mind a keleti kereszténységen belül uralkodóvá vált, sőt a reformáció kezdetén még a protestantizmus sem tudott elszakadni az ágostoni teológiára épülő államfelfogástól – például Kálvin Genfben hasonló államszerkezetben gondolkodott.

Ez az államfelfogás – különösen annak bizánci változata – nagyon komoly hatást gyakorolt a muszlim államszervezés korai szakaszára. Mint Ruff Tibor előadásában elhangzott, a Krisztus utáni 7. században Mohamed szorosan érintkezett a bizánci kereszténységgel, amely – hasonlóan a római egyházhoz – azt a teológiát képviselte, miszerint azt a küldetést, amit Isten eredetileg a zsidóságnak adott a teokrácia állami keretek között történő megvalósítására, a keresztény monarchiáknak kell megvalósítaniuk az egész világon. Ettől az eszmétől idegen volt a felvilágosodás nyomán a nyugati ember számára természetessé vált emberi jogi szemlélet, illetve az állam és az egyház elválasztásának alapelve. Bár hosszú vajúdási folyamat eredményeként a protestantizmus által elindított keresztény megújulás hozzájárult az emberi jogok és a liberális demokrácia rendszerének kialakulásához, az iszlám alapítójára még a bizánci cezaropapizmus államelméleti struktúrája és a korabeli kereszténység helyettesítési teológiája, valamint az ezek alapján Bizánc által indított vallásháborúk hatottak erőteljesen. Mohamed az ágostoni helyettesítési teológiát továbbfűzve arra jutott, hogy a zsidóság és a kereszténység is kudarcot vallott Isten uralmának földre történő elhozásában, így ezt a küldetést a harmadik kiválasztott népnek, az araboknak kell beteljesíteniük, akik Izmael révén szintén Ábrahám vér szerinti leszármazottai.

Az előadó utalt rá, hogy a harciasság eredetileg sem állt messze az arab törzsi társadalmaktól, amelyek már az iszlám megjelenése előtt is rendszeresen háborúkat vívtak egymással. A Mohamed által meghirdetett hódító dzsihád annyira sikeres volt, hogy pontosan száz évvel a próféta halála után a muszlim birodalom része lett a komplett Közel-Kelet és Észak-Afrika, az iszlám befolyás kiterjedt Perzsiára és az indiai szubkontinensre, Európában pedig az Ibériai-félszigeten vetette meg a lábát közel 800 évre a kalifátus, és az arab hódítást csak a mai Franciaország területén tudta megállítani 732-ben Martell Károly frank uralkodó. „Ezt a rendkívül erős fegyveres expanziót az iszlám megosztottsága törte meg, amely Mohamed öröklése körül alakult ki a próféta síita és szunnita követői között” – jegyezte meg Ruff.

Az eleve elrendelés és a muszlim etika

„Az iszlám megértéséhez fontos figyelembe venni, hogy a Korán istenképe jelentősen különbözik a zsidó-keresztény istenképtől – többek között az eleve elrendelés tekintetében is. Az iszlám szerint az embernek nincsen szabad akarata és szabadsága, Allah mindent eleve elrendel: a cselekedeteket éppúgy, mint a végső üdvösséget vagy kárhozatot” – világított rá Ruff Tibor. Mindebből egy sajátos etika fakad: az iszlámban például nem értelmezhető az a kérdés, hogy valaki őszintén vagy nem őszintén, szívből vagy nem szívből rendeli-e magát alá a vallásnak. Az engedelmesség önérték – függetlenül attól, hogy ezt az adott személy megfélemlítettségből vagy pedig lelkesen teszi. Éppen ezért a világuralmat megcélzó klasszikus iszlám – ellentétben a klasszikus keresztény felfogással – a megfélemlítéssel megtérített embert ugyanolyan „használhatónak” tekinti, mint a szabad akaratból megtért embert, hiszen az utóbbi eleve lehetetlenség az iszlám értelmezésében. A teológus idézett egy híres muszlim mondást, miszerint „ne szeress, csak add meg a béremet”, ami szerinte nagyon jól kifejezi, hogy a muszlim etikának nem eleme a belülről vezérelt cselekedet, vagyis a lényeg maga a cselekedet, a motiváció nem fontos.

Mérsékelt vagy passzív?

„Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a Földön élő másfél milliárd muzulmán embertársunk mindegyike, vagy akár többsége radikális lenne, bár ekkora tömeg esetében az egy százalék is 15 millió embert jelent” – mutatott rá Ruff Tibor. Hozzátette: a nagy vallásokra általában jellemző, hogy követőik között rengeteg szekularizálódott, érdektelen ember van, akik egyszerűen a családi, kulturális és egyéb hagyományok, megszokások miatt maradnak benne a vallásban. „Ahogy vannak úgynevezett vasárnapi keresztények, úgy beszélhetünk szombati zsidókról vagy pénteki muszlimokról is. És az is valószínű, hogy az adott valláson belül nagyobb létszámú az a csoport, amely szinte kizárólag a földi boldogulással foglalkozik, és a kisebbséghez tartoznak azok a hívők, akik a legfőbb célként tűzik ki maguk elé, hogy az Istennek vagy az általuk Istennek vélt lénynek maximálisan engedelmeskedjenek” – magyarázta a teológus, aki szerint azonban távolról sem egyértelmű, hogy az, aki nem radikális, az biztosan mérsékelt. Úgy véli, mérsékelt iszlámhívőnek azt lehet nevezni, aki nyilvánosan kifejezi, hogy elhatárolódik a vallásában előforduló szélsőségektől, például a terrorista cselekményektől. Azokra a muszlimokra, akik nem vesznek részt erőszakos cselekményekben, de nem is ítélik el azokat, Ruff Tibor szerint célravezető lenne bevezetni a „passzív muzulmán” fogalmát. A „mérsékeltekkel” szemben a „passzív” muszlimokról nem tudni, hogy éles döntési helyzetben a mérsékelt vagy a radikális szárnyhoz csatlakoznának-e.

„Amikor a világ vezető politikusai mérsékelt iszlámról, illetve a béke vallásáról beszélnek, annak elsősorban politikai célja van: nem azért mondják, mert a szakértőiktől, illetve a hírszerzésüktől ilyen információkat kaptak, hanem azért, hogy ne izgassák fel a passzív muszlim tömegeket. Ennek persze megvan a politikai realitása, a valósággal azonban nehezen harmonizálható” – jegyezte meg végül Ruff Tibor.

Olvasson tovább: