Kereső toggle

Orbán, búskomor magyarok és a vadkan

Így látja hazánkat Eleni Kounalakis, az USA volt budapesti nagykövete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem teljesen elégedett az USA a magyar demokrácia minőségével, miközben nyíltan vállalja az együttműködést nem demokratikus szövetségeseivel is, ha érdekei úgy kívánják. Orbán Viktor nem őrült, de mást ért szabadságon és piacgazdaságon, mint az amerikaiak. Magyarországon töltött három évéről írt könyvet Eleni Kounalakis, az USA előző budapesti nagykövete.

Nem egy irodalmi értékű alkotás, azonban ettől függetlenül megéri rászánni egy délelőttöt a Nagykövet asszony című könyvre, mert például megtudhatjuk, hogyan lát bennünket, magyarokat az amerikai politikai elit egyik tagja. Eleni Tsakopoulos Kounalakis 2010 és 2013 között képviselte

az USA kormányát Budapesten, itt élte át a „fülkeforradalmat”, a Fidesz első kétharmados győzelmét. Az amerikaiak eleinte abban bíztak, hogy a Fidesz-kormány éppen úgy önkorlátozó módon él majd hatalmával, mint ahogy a 72 százalékos többséggel rendelkező MSZP–SZDSZ-kormány tette 1994 után, ám ebben csalódniuk kellett. Kounalakis könyve szerint az amerikai kormány a legnehezebben a médiatörvényt, az alaptörvényt, a bankok megadóztatását és a civil szervezetek elleni kormányzati akciókat emésztette meg. Ugyanakkor hazánk afganisztáni szerepvállalását nagyra értékelték, így aztán nem kis gondot okozott, hogy milyen keretek között fogalmazzák meg kritikáikat. A korábbi nagykövet részletesen elmeséli, milyen erőfeszítésébe került elérni, hogy Hillary Clinton 2011-ben Budapestre jöjjön. (Obama elnök meghívása szóba sem jöhetett.) A látogatás apropója a Tom Lantos Intézet megalapítása volt, ám önmagában ezért Clinton nem jött volna el, ezért a követség további érdemi programokat szervezett számára.

Clinton végül Budapestre látogatott, de az csak utólag, ebből a könyvből derül ki, milyen húzásokra volt szükség ahhoz, hogy a magyar kormánnyal szembeni kritikáit ne a parlamenti ünnepi beszédében fogalmazza meg, hanem az esemény utáni nemzetközi sajtótájékoztatón. Kounalakis azzal győzködte Clintont, hogy „a magyarok nincsenek felkészülve erre a beszédre”, úgy hiszik, „Hillary azért jött, mert szereti őket, mert Amerika szereti őket, és hogy Tom Lantost ünnepeljék”. 

A szerző mintegy megengedően megjegyzi, fontos volt szem előtt tartani, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének meggyengülése „Magyarország belügye”, majd hozzáteszi, hogy mind a demokratikus országok, mind pedig az USA „barátainak és szövetségeseinek” belpolitikája kívül esik

a kétoldalú kapcsolatokon. Magyarul: az USA érdekei felülírják bizonyos baráti, de nem demokratikus országok belügyeinek bírálatát.

Kounalakis arról is ír, hogy az Egyesült Államok mindig óvakodott attól, hogy túl sok hatalom összpontosuljon egy kézben. Ugyanakkor a jövő évi elnökválasztáson ismét kialakulhat egy Clinton–Bush párharc a Fehér Házért, azt követően, hogy az ifjabb és az idősebb Bush összesen 12, Bill Clinton pedig 8 évig volt elnök, míg Hillary Clinton 4 évig külügyminiszterként szolgált – ám mindezt nem említi a szerző.

Visszatérve a magyarokra: a korábbi nagykövet szerint azért búskomor a magyar – amit például a depresszióba hajló himnuszunk is mutat – mert a történelem során minden háborúját elvesztette. Kounalakis azt írja, az Orbán-kormány jól ráérzett a néplélekre, és ezért próbálja úgy átformálni a történelmet, hogy a magyarok végül áldozatként látsszanak, és ne felelősnek. Ezért szerepel az alaptörvényben, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Budapestet, és a deportálások elkezdődtek, Magyarország elvesztette „önrendelkezését”. Ezért emeltek olyan szobrot 2014-ben a német megszállás emlékére, ami azt sugallja, hogy a nácik leigázták az ártatlan Magyarországot. Az amerikaiakat azonban ennél is jobban megdöbbentette, amikor a magyarok kiadták Azerbajdzsánnak a baltás gyilkost.

Kounalakis mindenesetre megpróbált jó kapcsolatokat kialakítani a magyar kormánnyal: hazánkba érkezése után például elfogadott egy vadászatra szóló meghívást a honvédelmi minisztériumtól, sőt, a vadásztársak meglepetésére ő ejtette a legnagyobb vadat, egy 140 kilós vadkant.

A kellemetlen rész viszont ezután jött, mivel a helyi hagyományok szerint a vadász a zsákmánya fölé állva eltűri, hogy a vadászmester az ülepére suhintson egy pálcával. Kounalakis beleegyezett a „játékba”, ám mivel az elejtett vadkan túl nagy volt ahhoz, hogy fölé álljon, így ráfeküdt az állat „szúrós, saras, bűzlő irhájára, miközben bolhák rohamozták meg a kezét és az arcát”, és miközben várta a pálcaütést, az őt körülvevő férfilábakat nézte. Kounalakis utóbb megalázónak nevezte az esetet, az azonban nem derül ki, miért ment bele.

A nagykövet egyet nem értése jeléül nem vett részt az Alaptörvény operaházi ünnepségén (mint írja, otthonról nézte tévén, papucsban), viszont folyamatosan támogatta a különféle civil kezdeményezéseket, sőt, díjat is alapított Az aktív állampolgárságért címmel. Kounalakis ugyanakkor azt tapasztalta, hogy sok civil arról panaszkodott, hogy

állami pénzek nélkül a civil mozgalmak sem életképesek.

A nagykövet viszont állítja: elég egy tágas nappali és „némi rágcsálnivaló”, no meg persze elszánás és inspiráló célok. Őt hitelesíti, hogy hasonló módon került be az

Obama-adminisztrációba: huszonéves kora óta részt vett a demokrata párt választási kampányaiban, számtalan pénzgyűjtő akciót szervezett a jelölteknek. Így lett a mentora Nancy Pelosi, aki négy évig elnökölte az USA kongresszusát, és aki Obama első ciklusában – Hillary Clintonon keresztül – egyengette a civilben ingatlanfejlesztő Kounalakis politikai útját egészen a budapesti nagyköveti kinevezésig. Amit egyébként többhónapos átvilágítási procedúra előzött meg, mely során részletesen feltérképezték a jelölt utolsó tíz évét és több tucat ismerősét. (Mindez a magyar gyakorlat fényében figyelemreméltó, hiszen nálunk moszkvai mezőgazdasági attasé lehetett az a Kiss Szilárd, akivel kapcsolatban előzetesen kétszer is nemzetbiztonsági kockázatok merültek fel, és aki ma már rács mögött várja az igazságszolgáltatás eljárását.) A civil mozgalmakkal kapcsolatban ugyanakkor tartalmaz egy különösen figyelemreméltó gondolatsort a könyv: miután Kounalakis emlékeztet rá, hogy nemcsak kitüntette a budapesti pride szervezőit, hanem 2012-ben maga is részt vett a homoszexuálisok felvonulásán, azt írja: elszomorította a konzervatív magyar kormány távolságtartása, amit nem is ért, hiszen például „San Franciscóban minden kormánytisztviselő, aki szeretné, hogy újraválasszák, megjelenik a felvonuláson”.

Kounalakis könyvének legérdekesebb részei mégis az Orbán Viktorral történt találkozókról szóló beszámolók: a magyar miniszterelnököt „nagyon ügyes és nagyon racionális embernek” ismerte meg, aki azonban „nem ugyanazt érti demokrácián, szabadságon, sőt szabadpiacon, mint mi. Úgy vélem, magát tartja az egyetlennek, aki meg tudja védeni a magyar népet attól, amit ártalmas idegen befolyásnak tart”, írja Kounalakis, s végül felidézi Orbánnal történt utolsó találkozóját, ahol a finom bírálatokra reagálva a magyar miniszterelnök azt felelte: ha a magyaroknak nem tetszik, amit csinál, majd másvalakit választanak helyette.

Olvasson tovább: