Kereső toggle

Lopakodó szalafizmus

A szaúdi finanszírozású iszlamizmus európai diadalútja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szaúd-Arábia, amely a legteljesebb részvétlenséggel szemléli a részben saját maga által szponzorált szíriai polgárháború következményeit, és amely egyetlen szír menekült befogadására sem hajlandó, a közelmúltban „felajánlotta”, hogy 200 mecsetet épít a Németországba érkezett szíriaiak számára. A szaúdi mecsetoffenzíva évtizedek óta zajlik Európában, amely – miközben Irakra, Iránra vagy Líbiára figyelt – mintha nem vette volna észre, milyen következményekkel jár a rijádi „szövetséges” térnyerése.

1988. október elején a helyi indopakisztáni közösség által létrehozott Leicesteri Iszlám Alapítvány körlevelet intézett a brit királyságban működő valamennyi mecsethez és muszlim szervezethez, amelyben országos petíciós mozgalom elindítását jelentették be a néhány nappal korábban megjelent regény, a Sátáni versek betiltásáért és a szerző, Salman Rushdie nyilvános bocsánatkéréséért.

Bár az indiai származású brit író regénye ekkor alig egy hete volt forgalomban, a Sátáni versek körül már javában állt a bál. A botrány először Rushdie szülőföldjén, az indiai szubkontinensen tört ki, amelynek muszlim közösségei azért lobbiztak (sikerrel), hogy a hatóságok tiltsák meg a könyv bevitelét Indiába, Londonban pedig szaúdi diplomáciai körök igyekeztek elérni a Sátáni versek forgalmazásának tilalmát. Szaúd-Arábiának szintén kulcsszerepe volt abban, hogy az Iszlám Konferencia Szervezete novemberben elítélte a művet, és abban is, hogy a muszlim országok nagy többsége megtiltotta a könyv bevitelét területére. Ám a nagy-britanniai muszlim értelmiség és a szaúdi diplomácia nyomása végül eredménytelen maradt: a brit hatóságok nem tiltották be a Sátáni verseket.

Az eseményekbe 1989 elején kapcsolódtak be a tálib mozgalom születésénél bábáskodó, szintén indopakisztáni eredetű deobandi hiperkonzervatív szunnita vallási iskolák (ún. medreszék). Ezek – zömmel lincshangulatú – tömegdemonstrációkon követelték a Sátáni versek betiltását. Az eredmény: 1989. február 13-án Iszlámábádban zavargások robbantak ki a regény miatt.

Khomeini közbeszól

Másnap az iráni forradalom ez ügyben eddig szerepet nem játszó vezetője, Khomeini ajatollah globális dimenziót adott a Sátáni versek körüli háborúnak, fatvát hirdetve Rushdie ellen – élete utolsó, világra szóló politikai gesztusával a 87 éves vallási vezető még egyszer megaláztatást mért az ügyben tehetetlen szaúdi monarchiára.

Khomeini időzítése mesteri volt: a fatva kihirdetése nem csupán a Sátáni versek globális betiltásáért kirobbant iszlámábádi zavargások másnapjára, de a szaúdi–amerikai finanszírozású iszlamista koalíció afganisztáni győzelmének előestéjére is esett. 1989. február 15-én az oroszok elhagyták Afganisztánt, sorsára hagyva a kabuli kommunista rezsimet. A szaúdiak által ekkorra (elképesztő mennyiségű pénz felemésztésével) elszigetelt teheráni rezsim ezzel nemcsak árnyékot vetett a szunnita dzsihadisták afganisztáni sikerére, de egyszersmind azzal, hogy a világ bármely részén élő muszlimok kötelességévé tette a Rushdie elleni halálos ítélet végrehajtását, a „hitetlenek” ellen vívott küzdelmet Afganisztánból és a Közel-Keletről egy csapásra Nyugat-Európába helyezte át.

A Khomeini által kiadott fatva nemcsak időzítése miatt fájt Rijádnak – arra is emlékeztette a muszlimok közösségét, hogy különböző, szunnita hátterű vallási szervezetek az előző hónapokban eredménytelenül lobbiztak a Sátáni versek forgalmazásának betiltásáért. Khomeini gesztusa jelezte: az Irak által indított 1980–88-as háború után éledező Irán nem tett le arról, hogy a világ összes muszlim emberének oltalmazója és vezetője legyen annak ellenére, hogy Irán síita mivolta miatt hátrányból indult Szaúd-Arábiával szemben a muszlim világ vezető szerepéért folytatott versenyben. 1989 eseményei, az afganisztáni háború vége és a Rushdie elleni hajtóvadászat megmutatta, hogy a muszlim közösségek feletti vezető szerepért folytatott szaúdi–iráni küzdelem immár Nyugat-Európában is zajlik. Khomeini – ahogy 1989 nyarán bekövetkezett halála után utódja, Hamenei ajatollah fogalmazott – az „Umma [azaz a világ muszlimjainak közössége] Vezetőjeként” járt el, amikor „védelmébe vette” a Föld összes iszlámhívőjének „jogait” (Hamenei szavait Gilles Kepel francia akadémikus Dzsihád című, magyarul az Európa Könyvkiadónál megjelent, a Hetekben már korábban méltatott műve idézi).

Lopakodó szalafizmus

A Rushdie-ügy fordulatot hozott Nyugat-Európa muszlim közösségeinek életében. Világossá tette, hogy e közösségek részei az iszlám világban zajló folyamatoknak, és ezzel óhatatlanul maga a kontinens is a modern iszlamizmus körüli politikai küzdelmek színterévé vált. Ugyanakkor Khomeini fatvája – és az előző évtized militáns iráni retorikája – abba az illúzióba ringatta Nyugat-Európa kormányait, hogy Irán hatásának semlegesítése önmagában elejét veszi a radikális iszlamizmus terjedésének az európai mecsetekben. Mivel Nyugat- Európa a muszlim országokból érkezett vendégmunkások és bevándorlók tömegeit előbb a radikális baloldal, majd Teherán befolyásától féltette, olyan hallgatólagos szövetséget kötött a társadalmi értelemben konzervatív szaúdi rezsimmel a fenti hatások semlegesítésére, amely – a szaúdi támogatással a nyolcvanas évektől világszerte elterjedt szalafizmus európai befolyásának növekedése révén – végül veszélyesebbé válhat a nyugati életformára, mint a szélsőbaloldal vagy az Irán-barát síita szervezetek valaha voltak.

A világháború utáni fellendülés, majd az egykori brit és francia gyarmatok függetlenné válása nyomán Franciaországba Magrebből (a franciák egykori észak-afrikai gyarmatbirodalmából), Nagy-Britanniába pedig az indiai szubkontinensről érkeztek vendégmunkások (Németországba pedig Törökországból áramlottak be törökök és kurdok). Mint arra Kepel fentiekben hivatkozott műve felhívja a figyelmet, az 1970-es évek közepéig a muszlim vendégmunkások jelenléte nem okozott különösebb izgalmakat Nyugat-Európa országaiban – „bevándorlókról” ekkor még nem beszélhetünk, a vendégmunkások ugyanis néhány év után hazatértek, átadva helyüket más honfitársaiknak. Ám maga az iszlám sem foglalt el központi helyet a török vagy arab vendégmunkások életében, lévén hogy a muszlim többségű országok politikai életét (így állampolgáraik identitását is) az 1973-as jóm kippúri háborút megelőző évtizedek nacionalista és szocialista ideológiái határozták meg. Ráadásul az „istentelenség földjének” tekintett Nyugat-Európa olyan területnek számított, ahol az iszlám vallási előírásait (leegyszerűsítve a saríát) nem lehetett alkalmazni. Ennek következtében a Nyugat-Európában (pontosabban annak kontinentális részén) élő muszlimoknak még azon része is, akiknek fontos volt vallási hovatartozásuk, néhány lényeges vallási előírást (a disznóhús és az alkoholfogyasztás tilalmát, valamint a ramadán havi böjtöt) betartotta, egyebekben azonban az átlagos nyugat-európai munkavállaló életét élte.

Más volt a helyzet Nagy-Britanniában, ahol az Indiából és Pakisztánból érkezett muszlimok hátterét a deobandi mozgalom határozta meg. A deobandi vallási iskolák 1857 után alakultak ki a szubkontinensen, amikor India addig muszlim lakossága egy csapásra elvesztette uralmát az emancipálódó hindu többség fölött. Ebben a helyzetben a deobandi iskolák az iszlám hívők számára a közélettől való elfordulást, hitük minél teljesebb megélését, a saját közösségeikbe történő teljes visszavonulást hirdették. Tanításuk meghatározó lett a nagy-britanniai indopakisztáni népesség számára is, hiszen a szemükben Nagy-Britannia – a gyarmati Indiához hasonlóan – idegen közegnek számított, ahol „eszmei tisztaságuk” megőrzését közösségeik megerősítésétől, egyfajta, belső ügyeiben a saría alkalmazására épülő „párhuzamos társadalom” kiépítésétől várták. A nagy-britanniai muszlimok már az 1950-es évek elején a mecsetek köré szerveződő közösségek hálózatát építették ki, amire a többi nyugat-európai országban a ’70-es, ’80-as évekig várni kellett.

Az 1973-as jóm kippri háborút követő olajárrobbanás több szempontból is meghatározó volt a nyugat-európai muszlim közösségek életében. Szaúd-Arábia ekkor vált a világ (szunnita) muszlimjai szemében egyfajta eldorádóvá; miközben a nyugat-európai országoknak a ’30-as évek óta nem látott nehézségeket okozott az olajárrobbanás következményeinek kezelése. A recesszióba süllyedő európai országok kormányai igyekeztek hazai munkanélküliségi mutatóikat az előző évtizedekben hazájukba érkezett vendégmunkások munka erőpiacról történő kiszorításával javítani – utóbbiak közül azonban sokan úgy döntöttek, hogy még munkanélküliként is inkább Európában maradnak, mint hogy visszatérjenek szülőhazájukba. Tömeges letelepedési és családegyesítési hullám vette kezdetét, aminek köszönhetően a korábbi évtizedek zömmel munkaképes korú férfiakból álló muszlim népessége kiegészült a családjaikhoz tartozó nőkkel és gyerekekkel. Ez utóbbiak, tehát az 1973 után kisgyerekként Európába érkezett vagy már a kontinensen született generáció tagjai az első európai muszlimok, akik beszélik a befogadó ország nyelvét, ismerik a helyi kultúrát, és nem utolsósorban, akik tömegesen lesznek az érintett európai országok állampolgárai.

Halálos szövetség

A nyugat-európai hatóságok (mai szemmel meglehetősen rövidlátó módon) elsősorban attól tartottak, hogy az olajsokk évei után megrendült helyzetű vendégmunkások körében radikális baloldali eszmék okoznak nyugtalanságot, ezért kifejezetten örültek, ha a társadalmi szempontból konzervatív muszlim csoportok elszívják a levegőt a baloldal elől az érintettek körében. A konzervatív iszlám jámborságára és társadalmi közömbösségére építő stratégia az első sebet az 1979- es iráni forradalomtól kapta. Khomeini fiatal hívei a forradalmat követően zavargásokat robbantottak ki több nyugateurópai városban, ami mind az európai kormányokat, mind a szaúdi monarchiát aggodalommal töltötte el. Ezzel vette kezdetét az a sajátos együttműködés Rijád és nyugat- európai szövetségesei között, amelynek lényege az volt: az iráni forradalom ellensúlyozása érdekében Szaúd-Arábia mecsetépítési offenzívába kezdett Európában, amit az európai országok kormányai – amelyek csak az iráni síita befolyás növekedésében láttak veszélyt a Nyugat számára – hallgatólagosan támogattak.

Mivel az európai kormányok főként arra ügyeltek, hogy az Irán-barát síita aktivistákat távol tartsák az európai mecsetektől, 1989 körülre a szaporodó mecsetek jelentős része szaúdi befolyású szalafi (a „régiek tiszteletét”, vagyis a Korán és az iszlám szent iratainak eredeti tanítását hirdető) prédikátorok játszóterévé vált. Tanításaik és konzervativizmusuk termékeny talajra hullt az 1973 után letelepedett vendégmunkások gyerekei, azaz a bevándorlók második generációja körében, akik már a befogadó ország nyelvén ismerkednek meg a modern iszlamizmus szunnita irányzatának alapítói, Szajjid Kutb és Maudúdi tanításaival. (Kutb, Maudúdi és Khomeini modern iszlamizmus kialakulásában betöltött szerepéről részletesen lásd Kepel idézett művét).

1989-ig bevált az európai hatóságok számítása: az iráni hatás féken tartásával sikerült leszerelni az iszlamista mozgalom társadalmi követeléseit, az 1979 és 1989 között tartó afganisztáni háborúban fokozatosan dzsihádközpontúvá váló szalafizmus terjedése pedig ekkor még nem párosult politikai követelésekkel. Európa ugyanis ekkor nem számított a dzsihadisták hadszínterének, sokkal inkább az afganisztáni dzsihád, illetve az algériai, tunéziai és a török kormány elleni küzdelem „hátországának”. Ám az első, már európai állampolgárként felnőtt generáció ebben gyökeres változást hozott. Európa, amelyet korábban az „istentelenség földjeként”, ám olyan területként tartottak nyilván, ahol a muszlimok szabadon gyakorolhatják vallásukat, és ezért békében élnek „az uralkodóval” (azaz a nem muszlim többséggel), számos fiatal muszlim szemében fokozatosan „a háború földje” lett, amely bármikor a globális dzsihád egyik hadszínterévé válhat.

Elengedett gyeplő

Az európai országok különbözőképpen reagáltak a változásra. Németország, amely vonakodott állampolgárságot adni az egykori török vendégmunkásoknak és leszármazottaiknak, kifejezetten ösztönözte az elkülönült török közösségek kialakulását. Komolyabb feszültségek alakultak ki Franciaországban, ahol a köztársaság jakobinus hagyományai nem engedték meg, hogy az állam tolerálja az iskolai fejkendő használatát muszlim diáklányok számára. A fejkendőháborúba már egy szaúdi–katari finanszírozású iszlám érdekvédő csoport is bekapcsolódott, az országban a ’80-as évektől megjelenő muszlim érdekvédő szervezetek célja azonban jellemzően nem a Franciaország elleni dzsihád, hanem a muszlimok képviseletének a francia politika mainstreamjébe emelése volt (sok esetben a baloldallal és antirasszista szervezetekkel összefogva, lásd recenziónkat Houellebecq Behódolás című regényéről lapunk Hit és értékek rovatában).

Ennek oka az volt, hogy a muszlim lakosság növekedésének köszönhetően az országot már nem tartották „istentelennek”, hanem az „iszlám háza” részeként tekintettek rá; másrészt a hatóságok és a muszlim közösségek közötti közvetítő szerepet játszó vallási elöljárók saját tekintélyüket is féltették az erőszak elszabadulásától. A békét az algériai polgárháború törte meg, amikor a katonai hatalmat támogató Franciaország az algériai iszlamisták célpontjává vált, akik 1995-ben megindították Franciaország elleni hadjáratukat.

Nagy-Britannia könnyített módon adott állampolgárságot a Brit Nemzetközösség alattvalóinak, és ehhez nem követelte meg az angol nyelv ismeretét sem; a helyi hatóságok jellemzően nem az egyes muszlim állampolgárokkal, hanem az adott muszlim közösség elöljáróival törekedtek jó viszony kialakítására, szabad utat engedve a „párhuzamos társadalmak” kialakulásának a királyságban, egyben kiszolgáltatva a bezárkózó muszlim közösségek tagjait saját vallási elöljáróiknak. A folyamat idővel ellenőrizhetetlenné vált, különösen amikor az afganisztáni háború végén ebbe a közegbe megérkeztek Pesavarból az oroszok elleni dzsihád győztes veteránjai, reprodukálva a pesavari „vadnyugat” körülményeit a brit fővárosban, kialakítva a saját maguk által Londonisztánnak elnevezett közeget, amivel sorozatunk következő részében foglalkozunk.

Olvasson tovább: