Kereső toggle

Londonisztán születése

A pesavari dzsihádisták kirajzása és a nyugati országok öngyilkos stratégiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hetek a közelmúltban foglalkozott a modern iszlámizmus mint politikai irányzat, továbbá a globális dzsihád ideológiai hátterét adó dzsihádista szalafizmus kialakulásával (A globális dzsihád bölcsője. Hetek, 2015. augusztus 19.), majd a szalafista ideológia európai muszlim közösségekben befutott diadalútjával (Lopakodó szalafizmus. Hetek, 2015. szeptember 18.) Alábbi írásunkban megmutatjuk, hogyan áramlottak be az iszlamista veteránok a nyugati világba.

A globális dzsihád bölcsője című cikkünkből kiderült:
– a nyugati világot is fenyegető globális iszlamista terrorizmus alapvetően szunnita hátterű egyének és szervezett csoportok tevékenységét jelenti,
– a 21. századi globális iszlamista terrorizmus bölcsője az 1980-as évek afganisztáni háborúja volt,
– kezdeti finanszírozója pedig Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok.

A Lopakodó szalafizmus című cikkünkből pedig az, hogy
– az iráni forradalomtól sokkolt nyugati kormányok a nyolcvanas évektől szövetségest láttak az olajárrobbanás következtében meggazdagodott Szaúd-Arábiában a „síita veszéllyel” szemben,
–  az európai kormányok tétlenül nézték, hogy szaúdi pénzből mecsetek sokasága épült Nyugat-Európa nagyvárosaiban, ahol szalafista vallási elöljárók tüzelték dzsihádra híveiket előbb az oroszok, később Egyiptom és Algéria kormánya, végül az Egyesült Államok és Franciaország ellen.

Pesavar titka

A ma is zajló globális dzsihád bölcsőjének az 1980-as évek afganisztáni háborúját, pontosabban a háború idején hárommillió afgán menekültnek otthont adó Pesavar környéki pakisztáni menekülttáborokat tekinthetjük. Ebben a közegben jöttek létre az ezredforduló dzsihádista szervezetei, a tálib mozgalom és az al-Kaida, tehát közvetve a Pesavar környéki eseményekre vezethető vissza az al-Kaida iraki szárnyából kinőtt Iszlám Állam (IÁ) eredettörténete is. Szintén több ízben foglalkoztunk azzal a kitüntetett szereppel, amit az 1973-as jóm kippúri háború után olajbevételei révén meggazdagodott Szaúd-Arábia játszott a Pesavar közegében létrejött dzsihádista szalafizmus globális elterjesztésében.

Amikor a Khomeini ajatollah által vezetett 1979-es iráni forradalom érdemi konkurenciát támasztott a muszlim világban drága pénzen kivívott szaúdi hegemóniának, Rijád az afganisztáni háborúban bizonyította be az iszlám világnak, hogy legalább olyan elszánt a világ bármely táján élő muszlimok érdekeinek védelmére, mint Teherán. Afganisztán a különböző kommunista frakciók és iszlamista irányzatok küzdelme eredményeképpen 1979 decemberére káoszba fulladt. A kommunista párt mérsékeltebb frakciója oldalán a Szovjetunió is bekapcsolódott a harcokba; a december 27-én meginduló beavatkozásra azonban az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia az iszlamista (és antikommunista) felkelők, a mudzsahedinek támogatásával válaszolt.

A háború egy évtizede alatt Pesavar környékére érkeztek az amerikai és szaúdi pénzből a felkelőknek vásárolt fegyverek, innen indultak el a világ minden részére az afgán–pakisztáni határvidéken termelt ópiumszállítmányok, és innen indultak az afganisztáni harctérre a világ minden tájáról az oroszok elleni dzsihádra jelentkezett muszlim önkéntesek, akiknek nyilvántartásáról, elhelyezé-séről és kapcsolattartásukról a jemeni származású szaúdi milliárdoscsalád tehetséges és fanatikus sarja, Oszama bin Laden gondoskodott (a dzsihádista önkéntesek nyilvántartására szolgáló adatbázis volt az al-Kaida).

A háború teremtette sajátos „vadnyugati körülmények” között jött létre a Korán eredeti értelmezésén alapuló és a Mohamed tanításából az afganisztáni és a globális dzsihádot is igazoló ideológia, a dzsihádista szalafizmus, amely nem csupán a következő évtizedek világméretű szent háborúját, de az al-Kaida és az Öböl menti elkényelmesedett monarchiák közötti szakítást is megalapozta.

Az elbocsátott légió

1989. február 15-én az oroszok elhagyták Afganisztánt, sorsára hagyva a kabuli kommunista rezsimet, amely még három évig küzdött a szaúdi és amerikai pénzből finanszírozott dzsihád erőivel szemben. Ám az oroszok távozása után az afganisztáni dzsihád „elbocsátott légiója” lassan szétszéledt. A háború harcedzett „dzsihádista veteránokat” termelt ki, akik megízlelték a „hitetlenek” elleni győzelem ízét, ráadásul Oszama bin Laden személyében akadt egy vállalkozó szellemű, vérszomjas, komoly szervezőtehetséggel rendelkező és dúsgazdag mecénás-organizátor, aki a háború vége után is számon tartotta a Föld legtávolabbi zugaiba hazatért dzsihádista veteránokat.

Mint arról A globális dzsihád bölcsője című cikkünkben írtunk, bin Laden 1989-ben Szaúd-Arábiába tért haza Pakisztánból, ahol a hatóságok bevonták útlevelét; innen majd az 1990–91-es kuvaiti háborút követően távozik, miután egy életre megszakítja a kapcsolatokat a szaúdi monarchiával. Bin Laden távozását követően az afganisztáni háború még három évig tartott; Kabul végül 1992 áprilisában esett el. Ezt követően a dzsihád veteránjai tömegesen hagyták el Pesavar környékét. Gondolkodásukat a modern iszlámizmus történetét feldolgozó Gilles Kepel francia akadémikus szerint Pesavar sajátos mikroklímája határozta meg. Szektás gondolkodásmódjuk elszigetelte őket mind szülőföldjük társadalmától, mind azoknak az országoknak a valóságától, ahol a kilencvenes években folytatni akarták az Afganisztánban megkezdett háborújukat (ilyen ország volt Egyiptom, Algéria és Bosznia).

A dzsihádista veteránok mozgását a nyolcvanas években és később is az Egyesült Államok könnyítette meg. Így a Világkereskedelmi Központ (WTC) elleni első, 1993-as támadás kitervelője, Omar Abdel-Rahman sejk 1986-ban a CIA segítségével jutott be az Egyesült Államokba, miután Egyiptomban kiszabadult a Mubarak-rezsim börtönéből. A sejk a nyolcvanas évek végén természetesen megfordult, sőt prédikált Pesavarban, és a Pakisztánban szolgáló szaúdi és amerikai diplomaták estélyeinek ünnepelt sztárja lett. Prédikációinak köszönhetően az oroszok elleni afganisztáni harcokhoz számos olyan fiatal muszlim csatlakozott, akik attól remélték Paradicsomba kerülésüket, hogy az életüket adják a dzsihád ügyéért – a sejk által prédikált dzsihád később finanszírozói ellen fordult.

Omar Abdel-Rahman 1990-ben, egy szudáni kitérő után tért vissza az Egyesült Államokba, ahol a „Kis-Egyiptomnak” is nevezett Jersey Cityben telepedett le, majd 1992-ig az Egyesült Államokban és Európában is aktívan segítette a Nadzsibullah kommunista diktátor bukásáig tartó afganisztáni dzsihád ügyét.

Ám a kuvaiti háború éve, amely elhozta bin Laden és a szaúdi monarchia szakítását, Abdel-Rahman és az Egyesült Államok viszonyát is felforgatta. 1991-ben, miután az amerikai hatóságok rájöttek, hogy a sejk titokban többnejű, ám az erre vonatkozó adatokat eltitkolta, kezdeményezték tartózkodási engedélyének visszavonását. A sejk, hogy a kiutasítást megelőzze, politikai menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól, és ügyének számos, emberi jogokban utazó ügyvédet is megnyert. Jersey City-beli nyájához eközben egyre több, szegény amerikai elővárosokban élő arab fiatal csatlakozott. A sejk környezetének az amerikai muszlim közösséghez sem igen voltak kapcsolatai, a fiatal fanatikusok egyfajta szunnita Manson családként csüngtek Abdel-Rahman gyilkos prédikációin, amelyek eredménye végül a WTC elleni első, 1993. februári támadás lett, hat halálos áldozattal és közel ezer sebesülttel.

Bin Laden Szudánba távozásának és az Abdel-Rahman körüli gyilkos szekta létrejöttének időszakában több ezer dzsihádista veterán széledt szét Pesavarból a világ minden tájára. Vezetőik jó része a Kepel által idézett kimutatások szerint Európában talált új otthonra. Voltaképpen Nyugat-Európa lett az „új Pesavar”, a bázis, ahonnan a dzsihádot – egyelőre Egyiptomban és Algériában, majd később a különböző nyugati országok ellen is – folytatni lehetett. Kepel szerint a skandináv hatóságoknak a radikális iszlám ügyeiben mutatott végtelen tájékozatlansága és az észak-európai országok kényelmes jóléti rendszere miatt Svédország és Dánia a nemzetközi dzsihádista mozgalom „biztos kikötője” lett.

Londonisztán, a dzsihádista központ

Nagy-Britannia, amely a Salman Rushdie, az indiai származású brit író elleni hajtóvadászatot – tévesen – valamiféle elszigetelt, iráni irányítású síita akciósorozatnak látta, semennyit nem szigorított menekültpolitikáján, és hagyta, hogy az afganisztáni dzsihádból visszatérő korlátlan számú szunnita veterán megtalálja új otthonát az Egyesült Királyságban. Ennek eredményeképp a kilencvenes évek első felétől a brit főváros – vagy ahogy az itt letelepedő dzsihádista veteránok elnevezték, „Londonisztán” – lesz a globális iszlamista mozgalom központja. Mint Kepel rámutat: Londonisztán voltaképpen újratermelte a nyolcvanas évek pesavari „vadnyugatát”. A brit hatóságok félrenézéséért cserébe a Nagy-Britanniában élő indopakisztániak körében szentként tisztelt dzsihádista veteránok körében sokáig tabunak számított a brit területen végrehajtott terrortámadás.

„Londonisztán” lett 1992-től a nemzetközi „dzsihádista szalafista” hálózatok találkozási pontja. Ide vezettek az Egyiptom ellen a kilencvenes években indított terrorhadjárat szálai, de itt húzták meg magukat a szaúdi monarchia elleni összeesküvés vezetői is, ahogy pakisztáni és algériai iszlamisták is képviseltették magukat a kavalkádban. „Londonisztán” iszlamistái – némileg emlékeztetve az orosz „hivatásos forradalmárok” száz évvel korábbi emigrációban lezajlott játszmáira – viták, eszmecserék, frakcióharcok, kiátkozások sorozatába bonyolódtak egymással, ám közösségük növekedését a belső viták mellett zajos sikerű Wembley-beli rendezvények és két iszlamista napilap elindulása is mutatták.

Londonisztán belső nyilvánossága életbevágó volt a különböző muszlim országokban harcoló dzsihádisták, mindenekelőtt az algériai kormány ellen küzdő szervezetek számára, akik Londonban kéthavonta kiadott értesítőjükben számoltak be a polgárháború állásáról.

 A liberális brit bevándorlási politika, amely lehetővé tette az angliai városokban élő muszlim közösségek „párhuzamos társadalmainak” kialakulását, egy ideig távol tartotta a királyságtól az iszlámisták haragját (a helyzet 2001–2003, az afganisztáni és iraki háború nyomán változott meg, ahogy azt a 2005-ös londoni merényletek megmutatták). Ezzel szemben Franciaország – saját jakobinus hagyományaira támaszkodva – mindent megtett a „párhuzamos társadalmak” kialakulásának megelőzéséért (lásd Lopakodó szalafizmus című írásunkat a Hetek múlt heti számában). Miután Párizs az 1992-ben kezdődött algériai polgárháború során a katonai kormányzat mellé állt, 1994-től az algériai hátterű iszlamista szervezetek fenyegetésének árnyéka megjelent Franciaország fölött – az Európa elleni dzsihád végül 1994 karácsonyán indult el az Air France Algírból Párizsba tartó járatának eltérítésével.

Olvasson tovább: