Kereső toggle

Hogyan lett Buda az „iszlám háza”?

A török csel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az a mód, ahogy Szulejmán szultán katonái 1541. augusztus 29-én elfoglalták Magyarország fővárosát, Budát, és azok az előzmények, amelyek előkészítették ezt a nagy cselt, számos tanulsággal szolgálnak az iszlám hódítások természetére és jellegzetességeire vonatkozóan.

A nevezetes augusztusi napon, miközben a barátságot színlelő szultán megtévesztő szándékkal az ország vezetőivel tárgyalt a török táborban, mind több és több janicsár sétált be a várba, mintha csak messziről érkezett jámbor látogatók lennének. Amikor a muszlim harcosok már kellő számban bejutottak, egy megbeszélt jelre megrohanták a stratégiai pontokat. Így tették a magyar fővárost másfél évszázadra az „iszlám házává”.

Buda török megszállásának másfél évtizedre visszanyúló előzményei voltak, melyek során következetesen alkalmazták a mindenkori muszlim hódítások alapvető módszereit. Ezek egyike a fegyveres megfélemlítés, melyet Szulejmán hitharcosai mindenütt látványos pusztításokkal és brutális kegyetlenkedésekkel gyakoroltak. A hódítók másik fontos eszköze a valódi céljaik elfedését szolgáló megtévesztés és félrevezetés volt. Mindkettő a dzsihád eszköztárához tartozott. A muszlim szent háborúnak pedig univerzális vallási célja volt: mihamarabb kiterjeszteni az iszlám uralmát a földkerekség valamennyi területére. Mind a fő cél, a dzsihád sikerre vitele, mind az ennek érdekében alkalmazott módszerek vallási alapokkal bírtak. A Korán és az iszlám hagyomány, a szunna idevonatkozó előírásait kívánták a gyakorlatban megvalósítani. Mindezek megismerésének aktualitását az adja, hogy napjaink radikális iszlám irányzatai szintén kemény következetességgel kívánják megvalósítani vallásuk előírásait a muszlim hit fegyveres terjesztésére vonatkozóan, és alkalmazni a Koránban és az iszlám vallási hagyományban szereplő idevonatkozó módszereket és eszköztárat.

Terror és megtévesztés

A törökök szűnni nem akaró hódítási erőfeszítéseit nemcsak a zsákmányszerzés igénye és a hatalomvágy sarkallta, hanem az iszlám alapvető világfelfogása is. E szerint a földi szféra két nagy részre oszlik. Az egyikbe azok a területek tartoznak, ahol már az iszlám uralkodik, ez „az iszlám világa” (dár al-iszlám). A másik, ahol még nem valósult meg az iszlám uralma, ez a „háború világa” (dár al-harb).  Az utóbbihoz tartozó területeken mindaddig folytatni kell a harcot, amíg ott is meg nem valósul az iszlám uralma – ennek érdekében a dzsihádot a kalifa irányításával szakadatlanul folytatni kell. A 16. századi muszlimok körében magától értetődőnek számított, hogy ez az iszlám egyik legalapvetőbb és egyértelmű üzenete.  

A Koránban felszólítások hosszú sora található a fegyveres dzsihádra vonatkozóan.  Ezekben számos utasítás szerepel az alkalmazandó módszerekre is. Így például a Korán 9. részének, azaz szúrájának 5. verse, a híres  „kard verse” így buzdítja a muszlim harcosokat: „mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket”. A 47. szúra 4. verse a konkrét módszerre is tanáccsal szolgál: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!” Nem pusztán vérszomj vezette tehát Szulejmán szultánt, amikor a mohácsi síkon két nappal a győzelem után megparancsolta, hogy az összes élve kézre került magyar hadifoglyot vigyék a szultáni tanács, a díván elé, ahol ő aranytrónusán trónolt, majd parancsot adott, hogy a mintegy kétezer fogoly mindegyikének ott, nyilvánosan vegyék a fejét. Csak ezt követően indult Buda első elfoglalására 1526 szeptemberében.

A dzsihád fontos eszközének, a fegyveres megfélemlítésnek a gyakorlatát a Korán messzemenően alátámasztja. A 8. szúra 60. verse a hitetlennek minősülő nem muszlimokra vonatkozóan kimondja, hogy fegyveres erővel kell félelmet kelteni bennük. Figyelemre méltó, hogy az itt szereplő eredeti arab kifejezés, a turhibúna (magyar fordításban „félelmet keltsetek”), a mai arab nyelvhasználatban azt is jelenti: „terrorizáljátok őket”. Aki tehát félelmet keltett a nem muszlimokban, a gyaurokban, az a Korán parancsát töltötte be. Szulejmán török harcosai pedig válogatott eszközökkel igyekeztek megfélemlíteni Magyarország és benne Buda lakosait. A kegyetlenül öldöklő, dúló, rabló muszlim csapatok híre messze előttük járt. A mohácsi vereség után a megrettent budai polgárok közül aki csak tehette, elmenekült. A védtelenül maradt fővárosba akadálytalanul vonulhatott be a szultán és  csapatai. Miután kirabolták és felgyújtották a várost, a török csapatok hatalmas zsákmánnyal megrakottan vonultak el. Szulejmán ekkor még nem látta elérkezettnek az időt, hogy végleg berendezkedjen az ország középső területein és a fővárosban. Neki olyan politikusra és politikai irányzatra volt szüksége, amely kész együttműködni vele, és hajlandó az egyre erősödő muszlim jelenlétet elfogadtatni, sőt akár pozitív színben feltüntetni az országban. A muszlim uralom belső előkészítésére alkalmas személyt Szapolyai Jánosban találta meg, akit a magyar rendek II. Lajos tragikus halálát követően, 1526 novemberében koronáztak királlyá. Mivel még ugyanezen év decemberében a magyar politikusok egy másik tábora Habsburg Ferdinándot választotta királlyá, a két ellenkirály között megindult áldatlan küzdelem kitűnő lehetőséget biztosított Szulejmán számára a beavatkozásra és arra, hogy saját magyarországi terveit, céljait illetően minél többeket megtévesszen és félrevezessen.

Az iszlám felhatalmazza a követőit arra, hogy a muszlim hit érdekeinek előmozdítására a nem muszlimokkal szemben alkalmazhatják a megtévesztést és a félrevezetést. Az iszlám külön fogalmat használ az ilyen „szent” megtévesztésre, ez a takijja. A muszlim vallási hagyomány szerint Mohamed többször is felszólította híveit az ilyen jellegű megtévesztő beszédekre. Az egyik legtekintélyesebb iszlám hádiszgyűjteményt, amely a Mohamedhez kötődő mondásokat és történeteket tartalmazza, a 9. században állította össze a neves al-Bukhari. Ez idézi Mohamednek a dzsihád és a megtévesztés összefüggését illető megjegyzését: »Mohamed ezt mondta: A dzsihád egyenlő a megtévesztéssel.«”

Török–magyar „barátság”

A rendkívül zavaros magyarországi politikai helyzetben Szulejmán bőségesen élt a megtévesztés és félrevezetés eszközével. Mivel Szapolyai a saját erőivel nem tudta megtartani a maga számára az országot I. Ferdinánd ellenkirállyal szemben, 1527-ben kénytelen volt Lengyelországba menekülni. Hatalma visszaszerzése érdekében ő, aki 1526 őszén még a török elleni elszánt küzdelem fennen hirdetett programjával foglalta el a magyar trónt, egy év elteltével, 1527 végén már Isztambulba küldte követét. 1528 elejére megszületett a szövetségi megállapodás Szapolyai és Szulejmán között. A szerződés kimondta az „örök barátságot a magyar nemzet és a török nép között”, továbbá rögzítette a kölcsönös katonai segítségnyújtást azért, hogy „Magyarországot megmentse a fenyegető (Habsburg) ellenségtől”.

Az a megtévesztő és félrevezető kép kezdett kibontakozni, mintha a Török Birodalom a magyar érdekek harcos képviselője lenne a Habsburgokkal szembeni küzdelmekben. Valójában a Habsburgok legyőzésének, Magyarországról történő kiszorításának, sőt Bécs elfoglalásának az egyik fő célja az volt, hogy a magyarokat elszakítsa egyetlen hatékony külső segítségüktől, s így megkérdőjelezhetetlenné tegye az oszmán uralmat az ország fölött.

Szulejmán 1529-ben Magyarországra vezetett hadjáratot, melynek több eleme Szapolyai pártjának és az ország lakóinak megtévesztését szolgálta. Szulejmán úgy igyekezett beállítani hadműveleteit, mintha azok elsődleges célja János király megsegítése lett volna. Ugyanakkor a félelemkeltés válogatott eszközeit is bevetette. Így például a Magyarországra bevonuló több mint százezres serege élén a mohácsi síkon táborozott le, amely a magyarok számára a három évvel korábbi iszonyú események emlékét hordozta. Ide hívatta maga elé Szapolyait, aki a török források szerint kézcsókkal járult a szultán elé. Szulejmán, mintha őszinte támogatója lett volna János királynak, ígéretet tett neki, hogy Budát meghódítja számára Ferdinándtól.

A szultán, úgy tűnt, állja a szavát, és miután többnapos ostrom után Ferdinánd csapataitól elfoglalta Budát, azt átadta János király számára. Sőt, Szulejmán az általa elzsákmányolt magyar királyi koronát és koronázási jelvényeket is Szapolyai rendelkezésére bocsátotta. Ugyanakkor a tényleges hatalmi viszonyok látványos kifejezésére is hangsúlyt fektetett a szultán. Janicsár csapatok vezették be János királyt Budára, ahol csauszok, azaz török tisztségviselők török szokások szerint iktatták be az egész ország fölötti hatalomba. A szertartás végén háromszor kiáltották Allah nevét. Mikor Szulejmán továbbindult Bécs ostromára, több ezer fős török haderőt hagyott Budán és környékén Szapolyai „védelmére”. Egyfajta török–magyar fegyverbarátság látszata is kezdett kialakulni, hiszen mind gyakrabban harcoltak együtt János király magyar katonái a szultán által a megsegítésükre küldött török egységekkel Habsburg Ferdinánd csapatai ellen.

A török hódítók azonban a látszólagos fegyverbarátság során sem tudták igazán elrejteni valódi arcukat. Látványosan megmutatkozott ez már a következő évben, 1530 őszén, amikor nagy erejű Habsburg-támadás fenyegette Budát, és János király ismét a töröktől kért segítséget. Hamarosan meg is érkezett katonáival Jahjaogli Mohamed szendrői bég. Szapolyai később így számolt be az eseményekről: „Ideérkezett mintegy huszonötezer emberrel. Személyesen beszéltünk vele, s könyörögtünk neki, hogy ne pusztítson magyar földön, s ő esküvel fogadta meg, hogy Magyarország határain belül nem fog dúlni”. Ennek ellenére „országunknak azon részét, amely annyi vésztől megmenekült, Budától kezdve felperzselte, kifosztotta, és hetednapra legalább háromszor annyi rabbal tért vissza, mint amennyi török volt seregében… Kértük, hogy adja vissza azokat a rabokat, akik hűségesek voltak irántunk, de ő irgalmatlanul odébbállott.” Amikor 1530-ban végül sor került az ostromra, szintén együtt védték Budát a Habsburgok ellen a török és magyar katonák.

Végjáték

1540 nyarán Szapolyai meghalt. Újszülött kisfiát, János Zsigmondot kívánta utódjává tétetni a királyi trónon. Erre eskette fel a fia gyámjaiul rendelt főembereit, akik királlyá is választtatták a csecsemőt. Mindez élesen szemben állt a Ferdinánd és Szapolyai között két évvel korábban, 1538-ban kötött váradi egyezménnyel, amely kimondta, hogy Szapolyai János halálával János király országrésze minden körülmények között Ferdinándra száll, még akkor is, ha Szapolyainak fiú örököse születne. Ennek alapján Ferdinánd megindította csapatait, hogy átvegye Szapolyai országrészét és annak fővárosát, Budát. János Zsigmond gyámjai azonban fegyverrel álltak ellene a követelésnek. Szulejmán János Zsigmond trónigényét támogatta, és az 1540 őszén a fővárost ostromló Habsburg-sereg elűzésére felmentő  csapatokat küldött. Ferdinánd  1541 tavaszán ismét kísérletet tett Buda elfoglalására a korábbinál sokkal jelentősebb sereggel. Az elhúzódó ostrom során a védelmet irányító Fráter György ismét török segítségért folyamodott. Ezúttal maga Szulejmán vezette felmentő seregét Buda falai alá.

A magyarok nem is sejtették, hogy Szapolyai halálát követően a szultán alapvető változásról döntött a magyarországi politikáját illetően. Mivel nem látta biztosítva a Török Birodalom érdekeit a csecsemő király és gyámjai által irányított országban, úgy határozott, hogy török tartománnyá szervezi az ország középső és déli területeit, és ennek székvárosává Budát kívánta tenni. Hogy e nagy horderejű változás minél zökkenőmentesebben menjen végbe, egy minden addiginál nagyobb szabású megtévesztő, félrevezető akció lebonyolítása mellett döntött. A török szövetségben lévő csecsemőkirálynak és gyámjainak a Buda alatti szultáni táborba hívásával Szulejmánnak a legfőbb vezetőket sikerült kivonnia az irányításból a vár török megszállásának kulcsfontosságú óráiban. A csapatostul ki-be sétáló muszlim harcosok képe pedig már több mint egy évtizede jól megszokott jelenség volt Buda várában. A nagyszabású megtévesztés tehát akadálytalanul működött.

A város elfoglalását követő első pénteken a dzsámivá alakított budai Nagyboldogasszony-templomban Szulejmán szultán jelenlétében hangzott el a nevezetes pénteki ima, a hutbe, amely azt demonstrálta, hogy ettől kezdve Buda már az iszlám földjéhez tartozik.

Olvasson tovább: