Kereső toggle

Az utolsó csatlós kísérlete

A Náday-átrepülés exkluzív története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogy Magyarország miként kapcsolódott be a második világháborúba – önként, rákényszerítették vagy érdekből – ez éppúgy a történészek vitája, mint a háborúból történő kilépés körülményei. A kiugrási kísérleteknek tekinthető próbálkozások sora többé-kevésbé ismert. Ezek közül az egyik Náday István vezérezredes útja volt, aki 71 éve, 1944. szeptember 22-én repült át Olaszországba, hogy ott a szövetségesekkel tárgyaljon. Az alábbiakban a Horthy kormányzó utasítására végrehajtott akciót a He 111-es bombázó szerelőjének személyes visszaemlékezése alapján kísérhetjük végig.

1944-ben már nyilvánvaló volt a Harmadik Birodalom összeomlása. Az év nyarán a románok és a finnek a németektől kapott fegyvereiket fordították szembe eddigi szövetségesükkel. Mi magyarok a kiugrási kísérletig jutottunk. Horthy Miklós kormányzó tudtával, menye, Edelsheim-Gyulai Ilona aktív részvételével létrehozták a kiugrási irodát, amelynek fő célja az volt, hogy a Kárpát-medencét az angolszász csapatok szállják meg. Főszervezőnek a kassai származású Tost Gyula, a légierő alezredese, a kormányzó szárnysegédje tekinthető. Tost megbízható embere volt a Horthy családnak, a baráti kapcsolat a fronton hősi halált halt Horthy Istvánon keresztül indult: mindketten odáig voltak a repülésért.
Tost szervezte a „Náday utat” is: az öt nyelven beszélő Náday István vezérezredes vezette küldöttség repülőgéppel indult tárgyalni a szövetségesekhez. A terv végrehajtására azt a Csákváron állomásozó He 111-es bombázót vették igénybe, amelyet a németek az általuk megrongált magyar Ju 52-es szállítógépért adtak cserébe. A gép – annak ellenére, hogy már a Magyar Légierő hadrendjébe tartozott – német felségjellel repült. Náday vezérezredes magával vitt egy brit hadifoglyot, Charles Telfort Howie ezredes személyében.  Tost előbb Bánhidy Antalt, majd Majoros János pilótákat kérte fel az átrepülés végrehajtására. A székely Bánhidy nem vállalta föl, hogy a repülést követő híradások „átállónak”, netán árulónak nevezzék, számára ez elfogadhatatlan lett volna, így maradt Majoros. Az indulás időpontjaként 1944. szeptember 22-ét, az esti órákat határozták meg.
Majoros feladata volt a repülőszemélyzet kijelölése, ám ez balul indult, az általa ismert megbízható, felkészült embereket nem érték el. Így a napi szolgálatban lévő rádiós és szerelő közvetlenül az indulás előtt kapta a repülésre szóló parancsot. A rádiós, Marosán Péter nem ismerte a He 111 rádióját, és a szerelő, Rákosi László sem volt igazán felkészülve erre a típusra.
1944. szeptember 22-én, pénteken 16 óra tájban érkezett meg Csákvárra az a személykocsi, amelyből Náday, Majoros, annak neje és a brit ezredes szállt ki.
A repülőutat és az azt követő napokat a már elhunyt Rákosi László korábbi szóbeli visszaemlékezése alapján követjük végig.

Térkép nélkül

„Sosem felejtem el azt a napot. Délben vettem fel a szolgálatot, és váratlanul kaptam parancsot, hogy délután a Heinkellel indulás Budapestre. A parancs nem szolgált kedvemre, mert várt a család, de azért a német géppel repülni nem rossz, vigasztaltam magam. A gépet tüzetesen, lelkiismeretesen átnéztem, egyedül az akkumulátorral volt némi probléma” – emlékezett vissza Rákosi László, akinek furcsa volt ugyan, hogy egy pesti út miatt miért kell „csurig tölteni” a Heinkelt, de végrehajtotta a parancsot. Miután négy utas helyet foglalt a fedélzeten, Náday vezérezredes kiadta az utasítást: irány Miskolc! „Mifene, hát nem Budapest? A parancs az parancs!” – folytatta a repülőszerelő – „A motorok pöccenésre indultak. A százados úr lassan gázt adott, a puha vizes talajról feldobódott a piszok, majd szépen emelkedtünk. Amikor megszűnt a futóművek hangja, órámra pillantottam, 17 órát mutatott. Miután elértük a repülési magasságot, kinyílt a pilótafülke ajtaja, belépett Náday úr, és remegő, ünnepélyes hangon bejelentette: a kormányzó személyes parancsára irány Olaszország, ahol fel kell venni a kapcsolatot az angolszászokkal a háború befejezése érdekében. Majoros százados Olaszország fellé vette az irányt, én meg remegni kezdtem, lelki szemeim előtt megjelentek az otthon maradottak, a csendőrség és a Gestapo: ez az út valahol árulás” – mondta a repülőszerelő, aki bevallása szerint abban a pillanatban még azt is megbánta, hogy hallgatott szegény sorsú, Mátyásföldön élő szüleire. Az ő tanácsukra ment ugyanis dolgozni a MÁG-ba (Magyar Általános Gépgyár), ahol a repülőgépek között hamar megtalálta a helyét, „megcsapta” a kerozin illata, nyelveket tanulhatott, és a repülőtársadalom tagjává vált. Később onnan került a MALÉRT-hez, majd annak honvédséghez való besorolása után a Magyar Királyi Légierő Légi Szállító Alakulatához. „Akkor nagyon büszke voltam erre, megbízható szerelőnek tartottak, gyakorta repültem. Akkoriban ismertem meg Tost Gyula alezredest is. Csákvárra 1944 nyarán kerültem, és megengedték, hogy a faluba költözzön a családom is” – tette hozzá Rákosi.
A nem mindennapi repülőút során azonban – a szakértelem és a rutin ellenére – félt. Mint ahogy az utasok is – Majorosné egyenesen remegett. Náday vezérezredes pedig oda-vissza járt az utastér és a pilótakabin között. „A felelőtlen előkészítés híján nem tudtunk senkivel kapcsolatot teremteni, pontos helyzetünket sem tudtuk bemérni. Marosán szenvedett, nem tudta a rádiót forgalmazni. A gépen derült ki, hogy még térképet is elfelejtettek hozni, tehát a százados úr repülőrutinjára volt bízva a tájékozódás és az életünk. Ő a MALÉRT pilótájaként több alkalommal repülte a Budapest–Róma utat. A hangulat feszült volt, nem tudtuk merre járunk, féltünk a Luftwaffe gépeitől, hiszen utunk nem volt bejelentve. De annak a veszélye is fennállt, hogy ellenséges gépek lőnek le minket. Maybach (Ljubljana) térségében feltűnt egy vadász, de nem jött felénk. Irányt váltottunk, a tengerhez érve szó szerint alig pár méterre repültünk a hullámoktól. Hajókat vettünk észre, és megint irányváltás következett. Lassan sötétedett, fények tűntek fel, több kivilágított helység felett repültünk át.  Majoros nem tudta, pontosan merre repülünk, a szárazföld vonalát követte. Néha úgy éreztem, belénk csap a hullám, az a biztos, amíg a levegőben vagyunk, addig élünk!” – így Rákosi.
Marosán továbbra is kísérletezett a rádió forgalmazással – eredménytelenül. Ráadásul a repülőszerelő is annyira elmerült a gondolataiban, hogy megfeledkezett az üzemanyag átpumpálásáról, ezért elfolyt néhány liter.
„Közben egyre több lett alattunk a fény, kivilágított helységek, fényszórókkal közlekedő járművek felett repültünk. A két első futót kiengedtük, Majoros pedig parancsot adott fehér rakéták kilövésére, amelyek színüknek megfelelő számokkal voltak ellátva, csak éppen nem tudtuk őket pontosan azonosítani, így tűzijáték lett a gép körül. Szerencsére Majoros felismerte a Foggia-félszigetet, levitte a gépet úgy 30 méterre. Meggyújtottuk a gép fényszóróit, de váratlanul légvédelmi tüzet kaptunk. A futót behúztuk, tovább süllyedtünk. Behúzott futóval tilos volt a leszállás, de pilótánk élni akart, ezért hasra akarta tenni a gépet. Még jobban csökkentette a sebességet és a magasságot, majd sosem feledhető csörgés, ropogás, némi ugrálás következett, por lepte el a gépünk belsejét, majd néma csend, és minden megállt. Majorosné sikoltva hívta férjét, én Marosánt kerestem. Kiderült, mindenki él, sőt senki nem sérült meg. Kimásztunk a gépből. Órám 20 órát mutatott” – mesélte Rákosi.
Gépkocsik hada közeledett feléjük, de egy bizonyos távolságban megálltak. A másik irányból egy kisebb autó állt meg mellettük, benne egy fekete amerikai katonával. Howie, az angol tiszt közölte vele, hogy Budapestről jöttek. Erre az amerikai válasza az volt: itt szép idő van, ott is?
Több kocsi jött a magyar küldöttségért, és miközben elszállították őket, a reptéri hangszórók a Lili Marlent üvöltötték ( egy belgrádi német katonaadó által sugárzott dalt, melyet saját nyelvére fordítva mindkét ellenséges fél átvett). Howie ekkor döntő szerephez jutott: ő volt a korona tanú, amikor Náday közölte utazásuk célját.

Sikertelen küldetés

„A házigazdák velünk, a két beosztottal nem törődtek, de kiváló étkezést, szállást, no és udvarias katonai MP-őrséget kaptunk. Első éjjel nehezen aludtam el, családom sorsa aggasztott. Jóval később tudtam meg, hogy gépünkre jelzést adott a rádió, eszerint Barcs térségében hagytuk el az országot. Ennek ellenére hozzátartozóimat sem a csendőrség, sem a Gestapo nem vonta felelősségre!
A reggeli beszélgetésen az amerikaiakat a budapesti vasúti hidak érdekelték. Állandóan bombázták őket, a légi felvételek szerint lyukasak is voltak, de mégis ment rajtuk a vonat. A megoldás az volt, hogy a MÁV megtévesztés céljából felszedte a híd talpazatát, csak a síneket és a talpfát hagyta ott. Örömömre szolgált ez az átverés. A civil lakosság borzalmáról nem kérdeztek” – mondta a repülőszerelő, aki szerint egyébként Isten megsegítette őket előző este. A gép mögött ugyanis magasfeszültség volt, előtte pedig 10 méterre szakadék és több hatalmas fa. Mint megtudták, Barletta térségében voltak. Ezt követően amerikai szállítógéppel Casertába, a nápolyi királyok hajdani otthonába vitték őket. Ünnepi fogadás, terített asztal várta őket. Később a csoport kettészakadt: a tiszteket elvitték, Marosánnak és Rákosinak pedig megmutatták Nápolyt és Pompeit.
„Később megtudtam, Nádayval közölték, hogy a szövetségesek nem dobnak le ejtőernyősöket, az az elvárásuk, hogy a magyarok vegyék fel a harcot a németekkel. Ez azt jelentette, hogy Magyarországra az oroszok vonulnak be. Egy ígéretet azonban kaptunk: eszerint megszüntetik a civil magyar célok bombázását, a célterületet átviszik Németország felé. Utazásunkra még Churchill is kitért, amikor beszédében közölte, hogy az utolsó csatlós is keresi a békéhez vezető utat. Ezután Rómába vittek bennünket. Biztosan hírünk ment, mert ott megkeresett gyermekkori barátom, aki a pápa fogorvosa lett. A Szentatya rajta keresztül érdeklődött milyen a magyar hívők, a hit, a templomok helyzete, állapota” – folytatta Rákosi László.
A háborút követően javasolták nekik, hogy ne menjenek haza, de nem tartották be. A repülőszerelő nem bánta meg. Annak ellenére sem, hogy itthon „megkülönböztetett” lett, nehezen tudott elhelyezkedni, az amerikai követség garázsában kapott munkát. Bár félt, és tudta, hogy folyamatosan figyelik, de 1956-ban sem hagyta el az országot.

Olvasson tovább: