Kereső toggle

A kurdok vállán a legnagyobb teher

A muszlim országok és a menekültválság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hetek menekültkrízise során sokakban felmerült a kérdés, hogy Szíria közvetlen szomszédai, illetve az öbölmenti dúsgazdag arab országok mennyire vették ki a részüket abból, hogy a világ fel tudja dolgozni a megindult menekültáradatot. Ennek jártunk utána.

Szeptember 11-én, a Szaúd-Arábiai Királyság külügyminisztériuma – nyilvánvalóan a király közvetlen utasítására – egy egészen szokatlan sajtóközleménnyel állt a világ elé. A felpaprikázott hangvételű nyilatkozatból érdemes szó szerint is idézni: „A Királyság nem kívánta nyilvánosságra hozni azokat az erőfeszítéseit, amiket a szír testvéreinek gyötrelmes megpróbáltatásai kapcsán tett. Ugyanis a kezdetektől fogva ehhez a kérdéshez humanitárius és vallási perspektívákon keresztül közelített. Nem kívánt ezzel sem dicsekedni, sem ezt a médiában mutogatni. Most viszont fontosnak látja ezeket az erőfeszítéseket napvilágra hozni, hogy a valós tények alapján tisztázhassa, hogy a nemzetközi sajtó hamis és félrevezető adatokkal vádolja a Szaúd-Arábiai Királyságot.”

A szaúdi sajtónyilatkozatot valóban megelőzte egy nemzetközi Rijád-ellenes kampány. Mindenki emlékezhet a Facebookon terjedő üres hádzsi (zarándok – a szerk.) sátrakat ábrázoló képekre, és azokra a vádakra, amelyek szerint a királyság konkrétan csak ül a pénzén, de nem tesz semmit, nem engedik be az ország területére a menekülteket. Ebben mondjuk igaza is volt a kampányolóknak – legalábbis a szavak szintjén.

Kísértet járja be a Közel-Keletet

A dolog megértéséhez azonban előbb érdemes néhány szót ejteni a pánarabizmus hidegháborús időkben született eszméjéről, amelyet a sármos félkommunista egyiptomi diktátor, Gamal Abdel Nasszer tett világhírűvé. Dióhéjban összefoglalva ez a térségre szabott válasz volt a kommunizmusra, amely elsősorban egy arab szövetséget szeretett volna kovácsolni, amely egyszerre komoly katonai erő (hogy lemossa a térképről a kafír, azaz „hitetlen” Izraelt) és gazdasági nagyhatalom (hogy függetlenedjen az USA-tól és a Szovjetuniótól). A pánarabizmus alapvetően mentes volt a nacionalista vagy a vallási felhangoktól, mindenkit magába foglalt, aki beszélt arabul. Ennek az eszmének a szerelemgyermeke lett több Izrael elleni sikertelen háború, az Arab Liga létrehozása, sőt még az is, hogy egy rövid időre Egyiptom és Szíria közös külüggyel rendelkezett. A pánarabizmus jegyében „nyelte le” Szíria és Jordánia, de Libanon is a menekült palesztinok millióit Izrael létrejötte után és biztosít(ott) számukra szállást és ellátást generációkon keresztül. Ugyancsak ennek köszönhetően lett vízummentes a közlekedés Irak, Szudán, Szíria, Jordánia és Libanon között.

Bár a hagyományosan pánarab szekuláris diktátorok korának Kadhafi és Szaddám Huszein kivégzésével végleg leáldozott, a szellem egészen 2013-ig ott bujkált a térségben. Ennek köszönhető, hogy a statisztikai adatok szerint Jordánia 622 ezer, Libanon pedig több mint egymillió szíriait fogadott be – ám őket a krízis kitörésekor „látogatónak”, „testvérnek” nevezték, és véletlenül sem menekültnek. Ennek oka közvetlenül a pánarabizmusban keresendő: sem az öbölmenti államok, sem a szegényebb testvérek nem titulálhattak „menekültnek” egy testvéri országból érkezőt. Kivételnek csak a már említett palesztinok számítottak, de mögöttük ott lebegett a megfelelően démonizált Izrael rémképe.

Maga a szaúdi király is „látogatónak” nevezte egy 2012-es utasításában a lefejezések elől menekülő szír gyerekeket, akiknek egyébként ingyenes oktatást biztosított az országban. Szaúd-Arábia egyébként – saját bevallása szerint – 2,5 millió, többségében szír állampolgárt fogadott be 2011 óta. Ha el is fogadjuk valósnak ezt az adatot, a királyság önmagáról kommunikált „humánus”, „önfeláldozó” imázsát azért érdemes árnyalni. A látogató- vagy turistavízummal hozzájuk érkezett bevándorlók ugyanis a bürokratikus akadályok miatt nehezen tudnak letelepedni, az állampolgárság megszerzése pedig gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis a királyságba érkezett szírek nem mesélik lelkendezve az otthoniaknak, hogy milyen jó soruk lett, milyen mesébe illő szociális juttatásokat kapnak – ezért nem is tapasztalható tolongás a határon. Sőt, ha a szíriai helyzet nem konszolidálódik, az ott-tartózkodók is elindulhatnak Európa felé.

Könnyebb volt a szírek helyzete a kevésbé keményvonalas Jordániában, Libanonban vagy Egyiptomban, ahol – a pánarab szellemiség jegyében – szintén nem menekültként tekintettek rájuk, ennek megfelelően nem kellett táborokban összezsúfolódniuk, hanem megpróbálhattak letelepedni és munkát találni maguknak – egészen addig, amíg az áradat volumene miatt a helyzet konkrétan elviselhetetlenné és kezelhetetlenné nem vált.

Bekeményítenek

Az első komolyabb politikai változás Jordániában következett be 2012-ben, amikor is az ország határain naponta ezrével jelentek meg a szíriai menekültek. Bár a szíriai krízis már 2011 márciusa óta tartott, a harcok ekkor lángoltak fel teljes erővel, és ennek lett köszönhető, hogy a menekültek száma az égbe szökött. Ezt a jordán hatóságok nem tudták kezelni, így 2012-ben létrehozták a zaatari menekülttábort a sivatag kellős közepén. Az amúgy is rosszul álló gazdaságot – hasonlóan Libanonhoz – alaposan megrázta a hatalmas többletköltség, amelybe a menekültek ellátása került (2016-ban a jordán közlés szerint 4,6 milliárd dollárt fognak a szíriai menekültekre fordítani). Ezt még tetézték az égbeszökő ingatlanárak (hiszen a menekültek csak egy kis része lakik táborban), valamint a munkaerőpiac teljes felborulása. A közvélemény mindkét országban hamar a szír migránsok ellen fordult, akiket már „menekültnek” neveztek – ez a kifejezés az arab társadalmakban erősen hajaz az „ingyenélőre”. A kormányok számtalanszor összecsaptak a tüntető menekültekkel, és olyan törvényeket hoztak, amelyek lehetetlenné teszik a szírek munkavállalását.

Egyiptomban más volt a helyzet: a krízis elmélyülésekor ugyanis még iszlamista elnöke volt az országnak. A Muzulmán Testvériségből az elnöki székbe került Mohamed Murszi nem igazán gondolkodott nemzetállamban, amikor a menekültek befogadásáról volt szó: 2013 őszéig 300 ezer szíriai menekült áramlott az országba, igaz, menekülttáborok sosem épültek. Ez változott meg 2013 nyarán, amikor a hadsereg puccsal megdöntötte az iszlamista kormányt. A szíriai menekülteket Sziszi tábornok konkrétan biztonsági veszélyként értékelte, így hát az elmúlt két évben mindent elkövetett, hogy megakadályozza a további bevándorlást, például visszavonta a szírek vízummentességét, beutazni pedig a biztonsági szolgálatok által hitelesített meghívólevél birtokában lehet csak. A menekülthullám el is apadt, illetve áttevődött Törökország felé. A török kormányról ugyan sok minden elmondható, ám – ellentétben az arab országokkal – még nem hozott olyan törvényeket, amelyek lehetetlenné tennék a menekültek beutazását, illetve munkavállalását.

Méretéhez képest azonban nem Libanon fogadta be a legtöbb menekültet az arab országok közül, hanem kétséget kizáróan az Irakon belül működő Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK), vagyis a kurd autonómia. Több kurd politikussal is beszéltem a kérdésről, ők úgy nyilatkoztak, hogy az Irakból és Szíriából a harcok elől menekülők száma lassan eléri az autonómia lakosságának 36 százalékát. Forrásaim megjegyezték: „szabályszerűen rémálmaink vannak emiatt”. A KRK mindemellett egyetlen menekültet sem utasított el, bár ők is később, 2012 telén kezdték meg a nagy menekülttáborok építését. Mivel az iraki központi költségvetésből rapszodikusan kapnak támogatást a menekültek ellátására, ezért nagyrészt saját zsebükből fizetnek mindent – azokat a dollármilliókat is, amibe az emberek ellátása kerül.

Az arany Európa

Összefoglalva elmondhatjuk, az arab országok nem voltak érzéketlenek a szír konfliktus kapcsán, és jelentős mennyiségű menekültet fogadtak be – ám a teherviselésből a dúsgazdag öbölmenti országok alig vették ki a részüket. Amikor azonban a megnövekedett migránshullám gazdasági-társadalmi hatásai egyre keményebbek lettek, olyan törvényeket hoztak, amelyek konkrétan lehetetlenné és kilátástalanná tették a szíriai menekültek helyzetét az országaikon belül. Munkát nemigen tudtak vállalni, a menekültellenes hangulat erősödésével pedig egyre komolyabb összeütközésbe kerültek az arab kormányzatokkal, akik a gazdasági teher mellett belbiztonsági veszélyként is értékelték a jelenlétüket, mivel jelentős mennyiségű terrorista vegyült közéjük. Ez nagymértékben ágyazott meg annak, hogy elinduljon a második migránshullám Európa felé.

MENEKÜLTEK SZÁMA AZ ARAB ORSZÁGOKBAN

IRAK: Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (UNHCR) közlése szerint Kurdisztánban 248503 szíriai menekült tartózkodik (ők a regisztráltak). A kurd kormány közlése szerint emellett az iraki menekültek száma 1,7 millió, és ez 2015 végére eléri majd a 2,1 milliót.
LIBANON: Az UNHCR adatbázisa szerint 1113941 szíriai menekült tartózkodik az országban.
JORDÁNIA: 622 ezer menekült (UNHCR).
EGYIPTOM: 300 ezer menekült, helyi emberi jogi alapítványok becslése szerint.
SZAÚD-ARÁBIA: A királyság saját, fenntartásokkal kezelendő közlése szerint 2011 márciusától 2,5 millió, többségében szír bevándorló lépett országuk területére.

Olvasson tovább: