Kereső toggle

Tragédiák és elit egyetemek

A mosolygós szelfik mögötti üresség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több éve lassan, de egyenletesen növekszik az öngyilkosságot elkövető diákok száma az Egyesült Államok elit egyetemein. A cérna legtöbbször a teljesítménykényszer jelentette nyomás alatt szakad el – a téves önértékelés, a kudarc, a küszködés bevallásának lehetetlensége jelenti sokak számára az elviselhetetlen terhet, miközben az elit egyetemek között véres presztízsharc folyik, hogy minél több jelentkezőből választhassák ki azt a szerencsés kisebbséget, amely majd megküzdhet az életben maradásért.

Eredményes sportoló és cserkészvezető volt, nyolc tantárgyból tett emelt szintű vizsgát.

A középiskolai magas követelmények arra sarkallták, hogy késő éjjelig tanuljon, míg füzetektől és könyvektől körülvéve el nem nyomta az álom. Kathryn DeWitt kitűnő eredménnyel végezte a középiskolát, és várólistáról még az áhított, drága magánegyetemre is sikerült bejutnia. Hogyan jutott el ez a mindenben kiváló, jövőjét céltudatosan tervező, láthatóan sikert sikerre halmozó középosztálybeli tinédzser az öngyilkosság gondolatáig?

A University of Pennsylvania („becenevén” Penn) elsőéves hallgatójaként DeWitt szorgalmasan sürgött-forgott – csatlakozott a megfelelő diákszervezetekhez, önkéntesként általános iskolásokat korrepetált, és mindenekelőtt igyekezett megfelelni a tanulmányi követelményeknek.

Évfolyamtársai is mind kiválóak voltak, legalábbis az egyetem által reggelente kiküldött, eredményeket és sikereket közlő hírlevelek ezt mutatták. A lányok művészi sminkben jártak órára, fantasztikus lehetőségeket rejtő gyakornoki állásokról csevegtek, miközben a pattanásaival küszködő DeWitt még mindig a heti feladataival küzdött. A társak szelfijei viszont arról tanúskodtak, hogy több barátjuk van, többet szórakoznak és jobb partikra járnak. Még az Instagramon megjelenő ételfotóik is valahogy jobban néztek ki.

DeWitt magabiztossága gyorsan apadt, és amikor egyik évfolyamtársa, Madison Holleran 2014 januárjában leugrott egy parkolóház tetejéről, elképedt. Hollerant népszerű, tehetséges és sikeres diáknak ismerték. DeWitt nem sokkal később egy blogon így kommentálta halálát: „Hogy lehet ez? Nekem kellett volna elsőként elmennem. Neked annyival több okod volt az életre!” Ekkor már megvette a pengéket, és az íróasztalán ott sorakoztak a búcsúlevelek.

Kacsa-szindróma

Holleran a harmadik volt a közül a hat Penn-diák közül, akik alig több mint egy éven belül öngyilkosok lettek. Ugyanebben a tanévben a New Orleans-i Tulane négy diákot veszített el hasonló okból, míg az észak-karolinai Appalachian State legalább hármat (egyiküket közel kéthetes keresés után egy erdőben felakasztva találták meg). A New York állambeli Cornell Egyetemen a 2009–10-es tanévben hat diák dobta el az életét, míg a New York Egyetemen nem sokkal korábban öten menekültek a halálba.

2007 óta folyamatosan növekszik az öngyilkos diákok száma az Egyesült Államokban. Az egyetemi tanácsadó szolgálatok jelentése szerint a hozzájuk fordulók több mint fele súlyos pszichikai problémákkal küzd, és ez a szám a jelentés elkészültét megelőző két év alatt 13 százalékkal nőtt. A Pennsylvania State University szakemberei szerint a diagnózisok között a leggyakoribb a szorongás és a depresszió.

Holleran halála után nem sokkal a Penn akciócsoportot alakított a diákok mentális állapotának feltérképezésére. A csoport jelentésének egyik kulcsmegállapítása, hogy a campus-kultúra életveszélyes vadhajtása az úgynevezett Penn Face, azaz a Penn-arc – a diákok által használt kifejezés annyit tesz, mint felhőtlenül boldognak és magabiztosnak látszani még akkor is, ha az ember szomorú vagy stresszes. A kifejezés – vagy inkább viselkedésmód – annyira bevetté vált, hogy még az elsőévesek eligazításának is része lett.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a „jótékony álarc” csak ezen az egy egyetemen használatos. Néhány évvel korábban az észak-karolinai Duke Egyetemen készült felmérés rázta meg az oktatókat, amelyből kiderült, hogy női hallgatóikra hatalmas nyomás nehezedik, hogy „spontán tökéletesek”, azaz okosak, műveltek, fittek, szépek és nem utolsósorban népszerűek legyenek, vagy legalábbis ilyennek tűnjenek. A kaliforniai Stanfordon ugyanezt a jelenséget a Kacsa-szindróma névvel illetik: a kacsa könnyedén siklik a vízfelszínen, miközben a víz alatt őrült sebességgel pedálozik.

Kudarcok és csalódások

„Senki nem akarja bevallani, hogy küzd, miközben mindenki nagyszerűen teljesít” – mondja Kahaari Kenyatta, a Penn végzős hallgatója a The New York Times riporterének. „Akármi is történik veled – stressz alatt vagy, szorongasz, ki sem látszol a feladataidból –, mindig pozitív álarcot kell viselned.”

Mindez azonban bizonyítottan súlyos szorongáshoz, depresszióhoz és alkalmatlanságérzéshez vezethet – áll az egyetemi akciócsoport fent említett jelentésében.

A diákok ma másképp fogják fel az eredményeket és az eredménytelenséget. „Korábban egy rosszabb vizsga csalódást jelentett, amelyet keményebb munkának kellett követnie, ma ezt kudarcként ítélik meg, amelynek beláthatatlan következményeket tulajdonítanak” – állítja William Alexander, a Penn tanácsadó és pszichológiai szolgálatának vezetője.

Kathryn DeWitt az óvoda óta arra készült, hogy szülei elvárásának megfelelően bekerüljön egy elit egyetemre. Mindig igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és büszke volt, amikor mások elégedetten nyilatkoztak a teljesítményéről. Amikor sikerült bekerülnie a Pennre, úgy érezte, hogy életre szóló terve megvalósulása előtt áll. DeWitt matematikát szeretett volna tanítani.

Ám egyetlen gyengébben sikerült matematikavizsga megkérdőjelezte öt évre kész terveit. „Megvolt az elképzelésem a jövőmről, és ahogy ez megingott, nem volt másik tervem” – vallotta be. A tudat, hogy „nem ér annyit, mint amennyit elképzelése szerint kellene”, elviselhetetlenné vált. Egyetlen kiútként a halál kínálkozott. Ezen a ponton utánajárt, hogy öngyilkossága esetén a szülei visszakapják-e a tandíj összegét, és elkezdte borotvával vagdosni magát, hogy „hozzászokjon a fájdalomhoz”.

Fűnyíró szülők

Gregory T. Eells, a Cornell Egyetem tanácsadó és pszichológiai szolgálatának vezetője szerint a közösségi média nagymértékben gátolja, hogy a fiatalok felismerjék: mások ugyanúgy küszködnek, mint ők maguk. Amikor a hozzá forduló diákok arra panaszkodnak, hogy rajtuk kívül mindenki boldognak látszik, így válaszol: „Jártamban-keltemben arra gondolok, hogy ez itt kórházba került, amaz táplálkozási zavarokkal küzd. Az meg ott épp most kezdett antidepresszánsokat szedni.

Pszichoterapeutaként tudom, hogy senki nem olyan boldog és felnőtt, mint amilyennek kívülről látszik.”

Az életét eldobó Madison Holleran esete az Instagramra kitett külső csillogás és a belső sötétség között feszülő végtelen ellentmondást illusztrálja. Madison állandóan mosolygó, bulizós, boldog képeket posztolt magáról, miközben – testvére elmondása szerint – társas életét volt középiskolai barátaiénál mindig sokkal alacsonyabb rendűnek látta.

A szuperteljesítmény hajtásának amerikai kultúrája egyébként legalább egy évtizede a figyelem középpontjában áll már. A közelmúltbeli sorozatos egyetemi (és néhány esetben középiskolai) öngyilkosságok nyomán azonban újra fellángolt a vita. A Huffington Post egyik márciusi főcíme „Az egyetem nevében! Mit teszünk a gyermekeinkkel?” szavakkal figyelmeztetett, míg nagyjából ugyanebben az időben jelent meg a The New York Times újságírója, Frank Bruni Nem az leszel, ahová mész: az egyetemi felvételi mánia ellenszere című könyve, melyet az után írt, hogy hosszú évekig tanulmányozta a szinte az őrületig fokozódó felvételi procedúrát (lásd keretes írásunkat).

Számos írás kongatta meg a vészharangot a helikopter-szülők ügyében, akik megfosztják gyermekeiket a lehetőségtől, hogy függetlenséget és rugalmasságot tanuljanak, miközben azok érzelmileg fogyatékos felnőttekké válnak (Az elvesztett generáció. Hetek, 2013. január 25.). A perfekcionizmus és a túlzott engedékenység együttesen olyan tinédzsereket hozott létre, akik mindennél jobban a sikerre fókuszálnak, és nem tudják, hogyan kell elviselni a kudarcokat.

Julie Lythcott-Haims 2002-től tíz éven át volt az elsőévesekért felelős dékán a Stanford Egyetemen, ahol egyéb tapasztalatok mellett bőséges alkalma volt megfigyelni azokat a (helikopter-)szülőket, akik nemcsak állandó mobiltelefonos kapcsolatban állnak egyetemista gyerekeikkel, de még a beíratkozásban és a kurzusok felvételében is segítették őket, és rendszeresen kapcsolatba léptek oktatóikkal és professzoraikkal. Lythcott-Haims találóan „fűnyíró-szülőknek” nevezte el őket, hiszen gyermekeik előtt haladva minden akadályt elhárítanak az útból. A legmeglepőbbnek mégiscsak azt találta, hogy a fiatalok tiltakozás helyett hálásak voltak ezért. Mindezekből Lythcott-Haims arra a következtetésre jutott, hogy diákjaik „egzisztenciális impotenciájának” oka az a jó szándékú, ám téves szülői megközelítés, amely túlságosan is a karakter külső megítélésre fókuszál, arra készítve fel a fiatalokat, hogy egy külső mércének kell megfelelni inkább, mint a belső morális mércének.

Tapasztalatairól idén jelentetett meg könyvet Hogyan neveljünk felnőtteket: törj ki a túlnevelés csapdájából és készítsd fel a sikerre gyermekedet címmel.

Happy end?

A történet ezúttal jó véget ér: Kathryn DeWitt, miután szeretteinek és barátainak írt leveleiben elbúcsúzott, és megmagyarázta tette okait, a borítékokat szép sorba rendezte íróasztalán. Lakótársa azonban gyanút fogott, és időben értesítette az egyetem tanácsadó szolgálatát, akik késlekedés nélkül „kezelésbe vették” őt. Hosszas kórházi kezelés és pihenő eredményeként DeWitt idén januárban visszatérhetett az egyetemre.

Számára pozitív válasszal zárult az az aggasztó dilemma, amely számos egyetemistát tart távol a segítség-kéréstől: folytathatja-e tanulmányait, ha kezelésre szorul. Az elit egyetemeken ugyanis gyakran nagyon nehéz hosszabb időt kihagyni, a visszavétel nem mindig garantált – a bajban lévők igen sokszor ezért sem kérnek szakszerű segítséget. A Yale egyébként idén áprilisban változtatott ebbéli politikáján, miután egy öngyilkosságot elkövetett diák búcsúlevele felhívta a figyelmet a problémára. Példájukat követve több elit egyetemen napirendre került a kérdés. DeWitt a szakszerű segítség hatására ma már sokkal rugalmasabban viszonyul a problémákhoz, és új tervet is készített: pszichológiára szeretne szakosodni.

 

A felvételi-mánia

Egy jó egyetemre bekerülni kész őrület – állítja Frank Bruni, a The New York Times újságírója Nem az leszel, ahová mész: az egyetemi felvételi-mánia ellenszere című, nemrég megjelent könyvében. Mánia – Bruni szerint nem túlzás a szó használata. Az egyik oldalon az egyetemek mindent elkövetnek, hogy növeljék a hozzájuk jelentkezők számát, miközben emiatt egyre több diákot kell elutasítaniuk a felvételi eljárás végén. A Borostyán Ligába tartozó elit egyetemek többsége körülbelül kétezer diákot vesz fel évente, egyes esetekben akár negyvenezer jelentkezőből. Ennek ellenére ma is mindent megtesznek, hogy a jelentkezések számát még feljebb tornázzák – a közösségi oldalakon, a jelentkezési határidők meghosszabbításával, az állami vizsgákon jól teljesítő diákok személyes megkeresésével – még akkor is, ha közülük csak keveseknek van esélye a bekerülésre. Mindezek mögött jól végiggondolt taktikát lát Bruni: nem a jó és még jobb diákok felkutatása a cél, hanem vérre menő marketingharc folyik, amely a jelentkezők és felvettek százalékos arányában nyilvánul meg. Bruni szavaival: átadták magukat annak a perverz elképzelésnek, hogy „egy intézmény minősége összefüggésben áll azzal, hány fiatalt tud boldogtalanná tenni az elutasítással”. A kemény szavak azonban nemcsak az egyetemeknek szólnak – a mániának magukat alárendelő diákokat és még inkább szüleiket szintén kritikával illeti a könyv.
Bruni nem tagadja a nagy presztízsű egyetemeken szerezhető kapcsolati tőke értékét – különösen azok számára, akik már zsenge gyermekkoruktól a Wall Streetet célozzák meg –, de arra is felhívja a figyelmet, hogy ez messze túlértékelt. Emellett azt sem felejti el megemlíteni, hogy az elit egyetemek campusain a pszichológiai szolgálatok igencsak túlterheltek, és számos „másodvonalbelinek” tartott egyetemen működnek lelkes, tehetséges oktatók és tanulni vágyó, tehetséges diákok. Nem elhanyagolható adat, hogy az évente végző amerikai középiskolásoknak mindössze néhány százalékát érinti az egész „őrület” – ennyinek van ugyanis esélye bekerülni valamelyik elit egyetemre. Ez ebben az évben három és negyedmillió végzősből körülbelül százezer fiatalt jelent.

Olvasson tovább: