Kereső toggle

Hetven éve dobtak atombombát Hirosimára

Magyarok a Manhattan-terv kidolgozói között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetven évvel ezelőtt, augusztus 6-án és 9-én dobta le az amerikai légierő a Little Boy és a Fat Man elnevezésű atombombákat Hirosimára és Nagaszakira. A két város az uránban fellépő maghasadásból keletkező hatalmas hőenergia következtében másodpercek alatt porrá vált. Az atombombák bevetését követően beindult amerikai-szovjet fegyverkezési verseny determinálta a század második felének történelmét, és megnyitotta a nukleáris korszakot.

Az atombomba mint hungarikum

Bár az atombomba kifejlesztésén a kor legnagyobb fizikusai dolgoztak Los Alamosban, az atombomba ennek ellenére „hungarikumnak” tekinthető. Már az eredeti koncepció, illetve a kivitelezés sem valósulhatott volna meg Szilárd Leó nélkül, aki elementáris zseni volt, rengeteg ötlettel, melyek közül nagyon sokat szabadalmaztatott. Tekintettel arra, hogy a harmincas években szinte nem telt el nap az atommal vagy atommaggal kapcsolatos forradalmi felfedezés nélkül, Szilárd gondolatait az atommag lehetséges átalakítása és annak hasznosítása kötötte le. 1934. március 12-én adta be szabadalmát a témakörben, A kémiai elemek átalakításával kapcsolatos újítások címen, amelyet később többször módosított.

1934. június végén és július elején keltezett javaslatai már tartalmazzák az atombomba központi gondolatát, a nukleáris láncreakció elvét, sőt azt is megfogalmazza, hogy a láncreakció fenntartásához szükség van egy úgynevezett kritikus tömegre a hasadó anyagból, különben a reakció nem tartható fenn. Szilárd spekulatív úton jutott el arra, hogy a láncreakcióhoz neutronokkal kell bombázni a magot, amely ennek következtében elhasad, majd ezt követően további neutronok fognak kilépni. Felismerte, hogy ez hatalmas mennyiségű energia felszabadulásával fog járni, ami alkalmas egy nagy teljesítményű bomba készítésére.

Ettől kezdve sokat dolgozott szabadalma titkosításán, nehogy a németek kezére kerüljön – nem voltak ugyanis illúziói, hogy a nácik hatalomra kerülésével milyen irányt vett a történelem. Szilárd öt évvel később jutott el oda, hogy elméletét próbára tehesse: a Nobel-díjas Enrico Fermivel együtt 1942 decemberében bizonyították be a Chicagói Egyetemen végzett kísérletükkel, hogy a nukleáris láncreakció uránban megvalósítható. A kísérletet követően Szilárd tisztában volt vele, hogy valamit tenni kell annak érdekében, hogy megelőzzék a németeket. A maghasadást ugyanis két német kutató fedezte fel nem sokkal korábban, és egyértelmű volt, hogy ők is felismerik az ebben rejlő hadászati lehetőséget. Ekkor került sor újabb fontos lépésére, amely nélkül nincs atombomba: a kormányzati támogatás elnyerésére az elnökhöz fordult. Ami ezután következett, egy vígjátékba is beleillett volna: Szilárd titkárnőt fogadott, és Albert Einstein nevében levelet diktált Roosevelt elnöknek. A titkárnő meg volt győződve róla, hogy a furcsa akcentusú ember őrült vagy csaló, vagy mindkettő egyben. Szilárd azonban tisztában volt régi munkatársa nevének a befolyásával.

Szilárd nem tudott autót vezetni, ezért Teller Edét kérte meg, hogy vigye ki Long Islandre Einsteinhez. Teller szerint – aki a történetet sohasem hagyta ki az atombombával kapcsolatos visszaemlékezései közül – az utcában senki nem tudta, hol lakik Einstein, végül egy kislány mutatta meg a nagy hajú bácsi házát. Einstein aláírta a levelet, amelyet a híres közgazdász, Alexander Sachs – aki egyben Roosevelt elnök barátja is volt – juttatott el az elnökhöz. Ezt követően vette kezdetét a Manhattan-terv, amelynek keretében a világ legbriliánsabb kutatói, köztük számos már vagy majdani Nobel-díjas vett részt az atombomba kifejlesztésében.

Tűzgömb a sivatagban

A Manhattan-terv lassan indult, de a japánok Pearl Harbor elleni támadása után az események felgyorsultak. A bomba végül 1945 nyarára készült el, de hatóerejét a legutolsó pillanatig nehéz volt megbecsülni: a kutatók többsége alulbecsülte a robbanásnál felszabaduló energiát. A bomba valós erejét csak az új-mexikói sivatagban megvalósított kísérleti robbantás mutatta meg, amelyre 1945. július 16-án 5.30-kor került sor. A robbanást követően pillanatok alatt hatalmas, mintegy hatszáz méter átmérőjű gömb növekedett, amely fénybe borította az egész sivatagot. A Trinity felrobbantását a Manhattan-tervben részt vevő számos tudós és műszaki ember figyelte tisztes távolságból. A fény 10-15 kilométeres távolságban is olyan erős volt, hogy elővigyázatosság nélkül időleges vakságot okozott volna. Enrico Fermi papírgalacsinokat ejtett le, hogy megbecsülje a lökéshullám erejét. A papír 2,5 méternyire repült el a lökéshullám következtében. Fermi ennek alapján tízezer tonnányira becsülte a Trinity hatóerejét. A végső számítások szerint a bomba valós hatásfoka sokkal közelebb állt a húszezer tonna TNT-hez.

A célpont Hirosima

1945. április 12-én meghalt Roosevelt elnök, és alelnöke, Harry Truman követte az elnöki székben. Trumant huszonnégy órán belül tájékoztatták a Manhattan-tervről és az új bomba várható hadászati értékéről.

A háború a végéhez közeledett Európában, de a csendes-óceáni fronton még véres harcok dúltak. Nem sokkal Truman beiktatása előtt hatalmas áldozatokkal foglalták el az amerikaiak Ivo Dzsimát, majd a Fülöp-szigeteket. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a japánok megadnák magukat. Az amerikai hadvezetést elborzasztotta az 1944 októberétől alkalmazott kamikaze taktika és az a kilátás, hogy további fél- vagy egymillió katona életét kell feláldozni ahhoz, hogy Japán végre kapituláljon. Mint később kiderült, a japán hadvezetés szótárában nem létezett a kapituláció kifejezés. A hirosimai bombatámadást követően másfél millió szovjet katona rohanta le a japánok által elfoglalt Mandzsúriát. A mandzsúriai japán hadtestek ezt követően még augusztus 26-áig harcoltak, hetekkel Nagaszaki és a kapitulációról szóló császári döntés után.

Tekintettel arra, hogy Európában véget ért a háború, valamint a csendes-óceáni hadszíntér kilátásaira, Truman a bomba bevetése mellett döntött. Meg kellett állapítani tehát a lehetséges célpontokat.

A célpontok kiválasztásánál 1945 tavaszán a Célkijelölő Bizottság – amelynek Neumann János is tagja volt – olyan, jelentős iparral rendelkező nagyvárosokat keresett, amelyeket a háborús pusztítás addig nem érintett jelentősen. Erre azért volt szükség, hogy fel tudják mérni a bomba pusztító hatását. Elsődleges célpontként természetesen Tokió jöhetett volna szóba, de a korábbi gyújtóbomba-támadások miatt a város romhalmazzá vált. A bizottság végül tizenhét lehetséges célpontot jelölt ki, köztük Kiotót, Jokohamát, Nagoját, Oszakát, Kobét, Nagaszakit és Hirosimát. Neumann volt a felelős a robbanással kapcsolatos számításokért. A legkézenfekvőbb célpont sokáig Kiotó lett volna, a város – amely sokáig főváros volt – lerombolásának pszichikai hatása miatt. Ahogy arról Richard Rhodes Az atombomba története című könyvében beszámol, Henry Stimson hadügyminiszter azonban meg akarta kímélni Kiotót, a japán kultúra és intellektuális élet középpontját. A hadseregnek olyan célpontra volt szüksége, amelynek megsemmisítése a pszichológiai hatáson túl hadászati szempontból is hasznos, vagyis hadiipari objektumok felszámolásával is jár. Stimson érvelését végül elfogadták, Kiotó megmenekült.    

Bombázás

Augusztus 6-án reggel helyi idő szerint negyed kilenc körül az előző nap Enola Gayre keresztelt B-29-es repülőgép ledobta a Little Boy (Kisfiú) nevű, közel négy tonna tömegű atombombát. A repülőgép legénységét két nappal korábban tájékoztatták arról, hogy másnap reggel egy új típusú, minden eddiginél hatékonyabb fegyvert fognak bevetni. A kísérleti robbantásról egy filmet is be akartak mutatni, de a beszámolók szerint elromlott a vetítő, így szóban kaptak eligazítást a bomba várható hatásáról. Az eligazításon kiderült, hogy az elsődleges célpont Hirosima, de az időjárástól függően szóba jöhet még Kokura vagy Nagaszaki. Másnap reggel a meteorológiai csapat jelentette, hogy az időjárás a térségben jelentősen javulni fog, így augusztus 6-án kerül sor a bomba bevetésére. Az Enola Gay – amelyet az egyik pilóta édesanyjáról neveztek el – hajnali három körül szállt fel, és valamivel kilenc óra előtt közelítette meg Hirosimát. A város egyik hídját vették célba a bombával, amelyhez közel helyezkedett el a 2. hadsereg főhadiszállása. A bomba felrobbantását követően a repülőgépet is „megdobta” a lökéshullám, aminek következtében az egész gép recsegett-ropogott.

A pilóta megfordult a géppel, hogy lássa a várost, de csak a hatalmas gombafelhőt látta, amely még folyamatosan növekedett.

A város ezt követően gyakorlatilag eltűnt a föld színéről, a bombázás előtti mintegy 76 ezer épületéből 48 ezer megsemmisült. Semmivé lettek a hivatalok, posták, kórházak, gyakorlatilag minden infrastruktúra néhány másodperc alatt porrá vált. A támadást követő napokban az amerikai hadvezetés nem tudta értelmezni, hogy a japán vezetést miért nem sokkolja a gigantikus pusztulás.

A pszichológiai hatás növelésére a B-29-es bombázók szórólapokat szórtak le, amelyek részletezték az atombomba hatóerejét, illetve felhívták a lakosságot, hogy kérjék meg a császárt a háború befejezésére. Később jöttek rá, hogy Hirosima pusztulása olyan mértékű volt, hogy több mint egy nap kellett, hogy a károk híre eljusson Tokióba.

A becslések szerint a közel 300 ezer lakosból mintegy 140 ezren haltak meg 1945 végéig. Az erős radioaktív sugárzás következtében ez a szám öt évvel később már közel 200 ezer volt.

Hirosima apokaliptikus pusztulása sem vezetett a Truman elnök által a potsdami nyilatkozatban kért azonnali és feltétel nélküli fegyverletételhez. Míg a polgári vezetés, illetve a császár az azonnali fegyverletétel mellett volt, a katonai vezetés hallani sem akart a kapitulációról. Mindeközben a mandzsúriai határon több mint egymillió szovjet katona sorakozott fel azt követően, hogy augusztus 8-án a Szovjetunió hadat üzent Japánnak; órákkal később sor került Mandzsúria lerohanására.

A feltétel nélküli kapituláció hiányában augusztus 9-én hajnali négy óra körül felszállt a Bock’s Car nevű B-29-es bombázó, fedélzetén a Fat Mannek nevezett atombombával. A bombázó a terv szerint Kokurán dobta volna le Fat Mant, mivel azonban kiderült, hogy nem lesz elég üzemanyag a visszatéréshez, végül Nagaszaki bombázása mellett döntöttek. A több mint 20 ezer tonna TNT erejű bomba délelőtt 11 óra körül robbant fel, pusztulást és halált hozva Nagaszakira is.

Mivel a japán hadvezetés még Nagaszaki pusztulása után sem volt hajlandó a kapitulációra, a hadsereg folytatta az előkészületeket a következő Fat Man típusú bomba ledobására, amelyre a tervek szerint augusztus 17-18-án került volna sor. Ekkor azonban már Tokió lett volna a célpont. Truman elnök viszont utasítást adott az atombombák bevetésének a leállítására. Mindeközben Hirohito császár – annak ellenére, hogy szerepe az európai uralkodókhoz hasonlóan csak formális volt – magához ragadta a kezdeményezést, és jelezte Washingtonnak, hogy elfogadják a potsdami nyilatkozat feltételeit, vagyis az azonnali kapitulációt. A császár augusztus 15-én rádióban ismertette a nemzettel a kapitulációt és a háború végét.

Történelmi vita

Az atombomba pusztítása Ezékiel próféta könyvét idéző, apokaliptikus méretű volt. Hetven éve tart a vita, hogy volt-e értelme a bombák bevetésének. A BBC History magazinnak nyilatkozó Antony Beevor ismert hadtörténész szerint Trumannak nem volt sok választása, ellenkező esetben a háború 1946-ig is elhúzódott volna, ami további, több mint félmillió katona életét követelte volna. Ezzel ért egyet James Maddox, a Pennsylvania Egyetem professzora, aki szerint a hagyományos bombázás folytatása és a háború elhúzódása több áldozattal járt volna. Martin J. Sherwin hadtörténész szerint viszont a japán kapitulációt nem az atombomba, hanem a szovjetek hadba lépése váltotta ki. Véleménye szerint Trumannak elég lett volna kivárnia a szovjet invázió hatását.

Winston Churchill így emlékezik vissza A második világháború című művében: „Annyi kínlódás és veszedelem után megváltó csodának éreztük, hogy néhány robbantással nyilvánvalóvá tehetjük elsöprő erőfölényünket, s így elejét vehetjük a hatalmas, bizonytalan ideig tartó öldöklésnek, véget vethetünk a háborúnak, békét hozhatunk a világnak, és begyógyíthatjuk meggyötört népeinek sebeit.”

A bomba felrobbantása magukat az ötletgazdákat is megosztotta: Szilárd Leó már az európai háború lezárultával meg akarta akadályozni a bomba használatát, aminek érdekében újra egy Einstein által aláírt levelet használt. Robert Oppenheimer, a Manhattan-terv feje egészen a bombázásig az atombomba bevetése mellett állt, ezt követően azonban a hadászati célú nukleáris kutatások leállítását szorgalmazta. Teller Ede több helyen is azt nyilatkozta, hogy szerinte elég lett volna lakott területektől távol felrobbantani a bombát, a japánok megértették volna, hogy nincs értelme folytatni a háborút. Ennek ellene mondanak azonban a történelmi tények, a japán hadvezetés ugyanis Nagaszaki után is folytatta volna a harcot.

Egy biztos: Hirosima és Nagaszaki bombázása örökre megváltoztatta a történelmet, és kezdetét vette az amerikai–szovjet fegyverkezési verseny.

Olvasson tovább: