Kereső toggle

A világ hetven évvel a nukleáris kor kezdete után

Megbomlott egyensúly

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hirosima és Nagaszaki hetven évvel ezelőtti bombázásával egy új, nukleáris kor vette kezdetét. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió olyan képességű fegyvereket kezdtek készíteni, amelyekkel egész országokat lehet eltörölni a föld színéről. Az azóta eltelt időszakban egy működő egyensúly alakult ki a nagyhatalmak között, amely garantálja, hogy nukleáris fegyverek ne kerüljenek bevetésre. Időközben azonban olyan új szereplők jelentek meg a színen, mint Észak-Korea és Irán, akiknek politikája és folyamatos fenyegetőzése egyértelművé teszi: nem haboznának használni a nukleáris fegyvereket.

Hirosima bombázása előtt Truman elnök közölni szerette volna az oroszokkal, hogy az Egyesült Államoknak egy nagyon hatékony új fegyvere van, amelyet a közeljövőben használni is fog. Richard Rhodes Az atombomba története című könyvében arról számolt be, hogy Truman végül Potsdamban elmondta a szándékát Sztálinnak, aki azonban egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ez viszont Trumant lepte meg, aki Sztálin érdektelenségét annak tulajdonította, hogy a generalisszimusz valószínűleg nem tudta elképzelni az új fegyver hatékonyságát.

A szuperbomba

A valóságban azonban Sztálin az oroszoknak kémkedő kutatóktól ekkor már régen tudott a Manhattan-tervről. A háborút követően kialakult egy elbizonytalanodás, hogy érdemes-e a hadászati célú nukleáris kutatásokat folytatni. Ez az átmeneti időszak egészen 1949-ig tartott, amikor a Szovjetunió – az amerikaiak számára teljesen váratlanul – végrehajtotta az első kísérleti nukleáris robbantást. Ezt követően teljes gőzre kapcsolt a fegyverkezési verseny, és Teller Ede Szuperbomba ötletét vették elő, amelyet még a háború alatt kezdett el kidolgozni. Teller arra gondolt, hogy kétlépcsős bombát kellene készíteni: az első lépcsőben egy hagyományos maghasadásra épülő atombomba robbanna, ez szolgáltatna majd megfelelő energiát a magfúzió beindításához.

Teller bombáját – a hidrogénbombát – 1952. november 1-jén robbantották fel a csendes-óceáni szigeteken. A robbanás több mint száz kilométer széles és 25 kilométer magas felhőt hozott létre, megsemmisített egy szigetet, és eltörölte az életet a környező szigeteken. Érdekes módon a szovjetek már 1953 augusztusában felrobbantották a saját hidrogénbombájukat. Ez az orosz fizika rendkívül magas színvonala mellett Klaus Fuchs és Harry Gold aktív közreműködésének is köszönhető, akik hosszú időn keresztül szolgáltattak ki információkat a Szovjetuniónak.

A bomba elkészítése mellett természetesen fontos szerepe volt a célba juttatásnak is, a második világháborút követően ugyanis beindult a ballisztikus rakéták fejlesztése. Így joggal merült fel a kérdés, hogy vajon célba lehet-e juttatni egy hidrogénbombát ballisztikus rakéták segítségével. A választ Kármán Tódor, a repüléstudomány egyik legnagyobb alakja adta meg, aki a cél érdekében 1953-ban létrehozott egy saját nukleárisfegyverzet-kutatási bizottságot. A bizottság elnökévé Neumann Jánost tette, de tagja volt még Teller Ede, Hans Bethe, Los Alamos új főnöke, Norris Bradburry, valamint David Griggs, a légierő tudományos főnöke. Örvények és repülők című könyvében Kármán elmeséli, hogy a Neumann vezette bizottság arra jutott, lehetséges a ballisztikus rakéták hidrogénbombával való felszerelése. A bizottság jelentését elküldte a Kongresszusnak és a Hadügyminisztériumnak, majd ezt követően – Kármán szavaival – „dőlni kezdett a pénz az irányított lövedékek céljaira”.

(A nukleáris fegyverkezés vagy akár a repüléstörténet olvasása közben nem lehet nem észrevenni a sok magyar nevet, ami büszkeséggel töltheti el az olvasót. Szükséges azonban megjegyezni, hogy a magyar tudósok kiemelkedő teljesítménye saját zsenialitásuk mellett egyúttal az Eötvös által létrehozott, a mainál jóval magasabb színvonalú iskolarendszernek köszönhető.)

A szovjet–amerikai fegyverkezési verseny 1962-ben érte el csúcsát. Ekkor döntött úgy Hruscsov, hogy ballisztikus rakétákat telepít Kubába, ahol a telepítés tervét egy amerikai kém fedezte fel. Ezt követően Kennedy elrendelte a hadsereg DEFCON 2 szintű riadókészültségét (ez az utolsó előtti szint egy nukleáris háború előtt). A kubai válság során Hruscsov végül visszakozott, és javaslatot tett a nukleáris verseny és feszültség csökkentésére, amit Kennedyék is elfogadtak. Ezt követően elkezdődött a kölcsönös leszerelési folyamat, amely a SALT I és SALT II szerződések megkötésében végződött.

Az apokalipszis lovasai

A hagyományos szereplők mellett azonban új és sokkal agresszívabb játékosok is színre léptek, akik saját szavaik alapján nem félnek a nukleáris fegyverek alkalmazásától, sőt folyamatosan fenyegetik a világ közvéleményét. Észak-Korea, amelynek vezetője alig egy hónapja jelentette be, hogy itt az ideje, hogy Amerika elkezdjen rettegni, 2006-ban hajtotta végre első kísérleti atomrobbantását. Becslések szerint az országnak harminc alatti nukleáris töltete van, ezekből azonban talán tíz lehet működőképes. Ez viszont pontosan tízzel több, mint amennyivel rendelkezniük kellene.

Hasonló a helyzet az iráni atomprogrammal kapcsolatban. A hat nagyhatalom és Teherán között  Washingtonban megkötött, Barack Obama által nemcsak a republikánus, hanem egyes demokrata törvényhozók véleményével szemben kierőszakolt megállapodás legfeljebb elodázza az iráni atombomba legyártását. Eközben Irán szemernyit sem változtatott háborús retorikáján, és továbbra is támogatja a térségbeli síita felkelőket és terrorcsoportokat. Nem csoda, hogy a megállapodás elképesztő indulatokat váltott ki az Egyesült Államokban, Izraelben és a közel-keleti arab országokban is. Irán – ahogy arról a Hetek az elmúlt időszakban rendszeresen beszámolt – élénk érdeklődést váltott ki a nyugat-európai és amerikai üzleti élet szereplőiből, miközben például Franciaország kormánya – amely maga is részese a nukleáris megállapodásnak – katonai doktrínájában továbbra is komoly veszélyként hivatkozik a teheráni rezsim jelentette fenyegetésre.

Olvasson tovább: