Kereső toggle

A kereszténység már eltűnt Európából

Interjú Patrick J. Gearyvel, a középkori történelem professzorával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Történelme során Európa nem először néz szembe bevándorlók tömegeivel. A hírekben megjelenő képsorok akaratlanul is a hanyatló Római Birodalom végnapjaiban tapasztalható  népmozgásokról tanultakat idézik fel az emberben. A történészek természetesen eltérő álláspontokat képviselnek ezen időszak értelmezéséről is. Hogy mennyiben hasonló vagy éppen különböző a két korszak, arról Patrick J. Geary professzort, a középkori Európa történelmének szakértőjét kérdeztük, aki húsz éven keresztül minden júniusban Budapesten dolgozott a Közép-európai Egyetem (CEU) vendégprofesszoraként.

Tavaly jelent meg magyar nyelven A nemzetek mítosza: Európa népeinek születése a középkorban című 2001-es könyve. Az előszóban olyan aktuális kérdésekkel foglalkozik, mint az újjászülető nacionalista mozgalmak és az európai bevándorlás problémái. Mik a hasonlóságok és a különbségek a mai népmozgások és a Nyugatrómai Birodalom bukása idején történt népvándorlás között?

– Meg tudom érteni, hogy a bevándorlók és menekültek jelenlegi hullámaival szembenéző európaiak miért kérdeznek a Római Birodalom hanyatlása idején történt népmozgásokról. Ugyanakkor a kettő nagyon különbözik egymástól. Ma Európa olyan kétségbeesett egyének és családok ezreivel néz szembe, akik háború, erőszak, éhség, politikai nyugtalanság vagy az otthoni gazdasági lehetőségek hiányában menekülnek, hogy megpróbáljanak új életet kezdeni Európában. Az ókor végén a Római Birodalomba érkező csoportok legnagyobbrészt katonai egységek voltak, akiket a Római Birodalom vagy a birodalmon belüli különféle érdekcsoportok oldalán történő harcra toboroztak. Talán még a magyarokat is nyugati hatalmak hívták be a Kárpát-medencébe a 9. század végén, abban a reményben, hogy segítségükre lesznek a belső ellenségeikkel szembeni harcban. A birodalomba érkező csoportok tényleges méretét nehéz meghatározni (jelenleg magam is részt veszek egy olyan kutatásban, amely ókori DNS-ek vizsgálatával próbálja megállapítani a 6. századi bevándorló csoportok hozzávetőleges méretét), de valószínűleg meglehetősen kicsik voltak. Elképzelhető, hogy a 19. századi romantikus történészek számára oly kedves tömeges bevándorlás soha nem történt meg. Természetesen jól szervezett katonai egységekként képesek voltak a méretükhöz képest arányaiban nagyobb politikai hatást elérni a birodalom bizonyos területein. Ennek eredményeképp, akármilyen csábító is legyen ez néhány politikus vagy akár közéleti szerepre vágyó történész számára, meglehetősen keveset lehet tanulni a kora középkorból, ami segíthetne Európának a jelenlegi, nagyon is valós bevándorlási krízis kezelésében.

Ön szerint mi volt a Római Birodalom bukásának fő oka?

– A Római Birodalom fokozatos, de végeredményben hatalmas változásokon ment át a 3. és a 6. század között mind keleten, mind nyugaton. Nyugat-Európában a birodalom mint politikai entitás komplex belső és külső tényezők eredményeképpen tűnt el, amelyekbe beletartozott a népesség csökkenése, a folyamatos és erőszakos belső viszályok a római elit, különösen a hadsereg köreiben, egy törékeny gazdasági háttér és az a kényszer, hogy a birodalomnak egy irreálisan hosszú határszakaszt kellett védenie. Ez a határvédelmi kényszer, párosulva a birodalmat kontrollálni akaró rivalizáló csoportok haderőigényével, csak felgyorsította azt az egyébként már régóta bevett szokást, hogy segédcsapatokat toborozzanak a birodalom határain túlról. Végül, néhányan ezek közül az idegen zsoldosok közül, bár felvették a római kulturális és politikai szokásokat, egy – időnként szükségszerű, időnként erőszakos – folyamaton keresztül elbitorolták a politikai hatalmat a hagyományos római hatóságoktól. Ezzel egy időben a nyugati római elit felismerte, hogy a „barbár” vezérekkel való együttműködés és uralmuk elfogadása még kedvezőbb is lehet számukra a korábbi, távoli és nagy igényeket támasztó birodalmi rendszernél.

Könyvében utal rá, hogy az európai államok és városok többrétegű társadalmak voltak a múltban, hasonlóan a mai nyugat-európai városokhoz, ahol multinacionális cégek alkalmazottai, őshonos lakosság és bevándorlók éltek együtt. Ugyanakkor a kereszténység és a római jogon álló helyi jogszabályok sikeresen integrálták a bevándorlókat évszázadokon keresztül, szemben a napjainkban kialakult helyzettel, ahol bevándorlók tömegei akarják gyakorolni a saját vallásukat és lecserélni a helyi jogszabályokat a saját vallási előírásaikra. Gondolja, hogy valós veszély a kereszténység eltűnése Európából néhány évtizeden belül, illetve akár nemzetek is eltűnhetnek?

– Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezek a bevándorlók vagy megszállók gyorsan és könnyen integrálódtak a római jogrendszerbe vagy az ortodox kereszténységbe. A birodalomba behatoló új katonai alakulatoknak megvoltak a saját törvényeik, amelyek ugyan némileg hatottak a római jogrendre, de nem váltak teljesen eggyé vele, hanem további évszázadokon át fennállva részévé váltak az európai joggyakorlatnak, akárcsak a frank, burgund, római, bajor, gót és a többi nép jogrendszere. Ezek mind évszázadokon át párhuzamosan léteztek, akár egyazon királyságon belül is, mivel az egységes jogrendszerek csak nagyon lassan alakultak ki. A kora középkori Európában a kereszténységnek sem volt egyesítő jellege. A legtöbb, a birodalmon belül letelepedett katonai alakulat ariánus volt, vagyis egy olyan keresztény irányzathoz tartozott, amellyel a római keresztények többsége szembenállt, és ez jelentős feszültséghez vezetett. Továbbá, természetesen, bizonyos barbár népek (mint például a magyarok is) még mindig pogányok voltak. Végül a nyugati birodalom sok részében jelentős zsidó népesség is élt évszázadok óta.

Különösnek tartom a kérdést, hogy „valós veszély-e a kereszténység eltűnése Európából néhány évtizeden belül”. Gyakorló római katolikusként nekem úgy tűnik, hogy a kereszténység már nagyrészt eltűnt Európából: a templomok üresek, vagy csak idősek és menekültek (vagy amerikai turisták) látogatják őket. Leszámítva néhány magánembert és családot, a kereszténység mára inkább egy kulturális jelenség lett, mint életmód. Továbbá, ha csak a 16–18. századig terjedő időszakra gondolunk, magán a kereszténységen belül is többször szörnyű erőszak, üldöztetés és diszkrimináció nyilvánult meg, ami nem éppen az európai egység forrása volt. Végezetül, a második világháborúig Európa több részében – mint például Magyarországon is – virágzó zsidó közösségek éltek, amelyek a 19. században és a 20. század elején szerves részévé váltak az európai életnek anélkül, hogy beolvadtak volna akár a protestáns, akár a katolikus kereszténységbe.

Nem tudom megjósolni az európai nemzetek jövőjét. Az Európai Közösség jelenleg hatalmas kihívásokkal néz szembe, amelyek mögött főleg gazdasági és pénzügyi okok rejlenek. Ahogyan azt annak idején bárki, aki inkább pénzügyi, mint politikai szempontból elemezte az eurózóna létrehozását, előre meg is mondta, az egységes pénzügyi rendszer nélkül létrehozott egységes valuta komoly feszültségek forrásává vált. Hogy a politikai egységként értelmezett európai „nemzetek” vajon most még jobban feloldják-e azokat a kötelékeket, amelyek egyesíteni kezdték őket, és amelyek Európát az elmúlt hetven évben egy viszonylag békés és rendkívül prosperáló állapotban tartották, vagy amit most látunk, az csak egy ideiglenes visszalépés a valóságosan egyesült szövetségi rendszer felé vezető úton, arra nem tudok válaszolni.

Ön hogyan definiálná a „nemzet” fogalmát?

– A nemzet egyszerű, „nemzetállamként” való meghatározása, ahogy az előbbiekben használtam, csupán egyik értelmezése a nemzet fogalmának. Történelmileg a nemzetek olyan emberek alkotta, elképzelt közösségek, amelyek megegyeznek, hogy bizonyos általuk közösen hordozott jellemzők, mint nyelv, terület, közös történelem, kultúra, közös eredetmítoszok stb., elegendőek ahhoz, hogy egy erős összetartozás-tudatot biztosítsanak számukra. A politikai önállóság lehet ennek része, de nem feltétlenül. A „nemzetállamok” többségükben a Napóleont követő időszak képződményei, amelyek feltételezik, hogy az egységesség és a függőleges irányú szolidaritás egyesít minden osztályt és területet egy meghatározott földrajzi egységen belül. Új keletű és problémás entitások, amint azt az elmúlt két évszázad háborúi és konfliktusai is jól tükrözik.

Mi a különbség a mi nemzetfogalmunk és az ókori, illetve középkori emberek nemzetfogalma között?

– A középkori Európában a nemzetek regionálisan és kulturálisan elkülönülő csoportokat jelentettek. Gyakran, de nem minden esetben, rendelkeztek egységes képviselettel, de a nemzethez való tartozás elsődlegesen az elit, a nemesség ügye volt, nem a parasztoké vagy az alsóbb osztályoké. A politikai önállósághoz való jog nem volt kritériuma a nemzeti létnek.

Mikor és hogyan alakult ki a mai nemzetfogalom?

– A meghatározott és kizárólagos területi kereteken belül létező, a közös kulturális, nyelvi vagy történelmi gyökerekkel rendelkező nemzet fogalma és gyakorlata nagyon fokozatosan alakult ki Nyugaton. Noha voltak előzményei, az igazán nagy lökést a nemzetállam mint szuverén, homogén, etnikai államigazgatási egység kialakulásához a napóleoni háborúk és azok utóélete szolgáltatták. Azt állítani, hogy a parasztok és az arisztokraták ugyanabban a közös identitásban osztoznak, amely szuverenitással ruházza fel őket, egy erőteljes eszköznek bizonyult a 19. századi hadviseléshez szükséges tömeghadseregek mobilizálására. De ez az identitás elkerülhetetlenül fiktív maradt, mivel Európa egyetlen régiója sem volt igazán homogén kulturális, vallási, szociális vagy nyelvi szempontból. A nacionalista ideológia által megkövetelt egységes nép létrehozásához óriási erőfeszítésekre volt szükség oktatás terén, hogy a nemzetállam fennhatósága alatt élő emberek nyelvi és kulturális identitását megváltoztassák. Akik pedig a kormányzó elit szerint nem akartak alkalmazkodni az egységes nemzethez, azokra etnikai tisztogatás várt.

Mi volt a legfőbb célja A nemzetek mítosza című könyvével?

– Az elsődleges célom az volt, hogy szembeállítsam a kora középkor összetett, heterogén és folyamatosan változó természetét a politikusok által használt pontatlan és veszélyes képekkel, amiket a programjaikat igazoló, követőket toborzó érveléseikben használnak. Történészként az a célom, hogy emlékeztessem az embereket a múlt fontosságára a jelenben, de ugyanúgy emlékeztessem őket a múlt és a jelen közti különbségre is.

Ön egy ideig a CEU vendégprofesszoraként Budapesten dolgozott. Mi volt a benyomása Magyarországról és a magyar emberekről?

– Magyarokkal és a magyar kultúrával először 1956-ban, kisgyermekként találkoztam, amikor a szüleim elvittek egy louisianai adománygyűjtő rendezvényre, amelyet a magyarországi felkelés ott letelepített menekültjei javára szerveztek. Bármilyen fiatal is voltam, azonnal megérintett ezeknek az embereknek a szelleme, akik bár sokat veszítettek el, mégis képesek voltak a tradícióikat továbbvinni, beleértve a csodálatos táncukat és finom ételeiket. Először 1983-ban jártam Magyarországon, de a kilencvenes években már rendszeresen visszatértem. Húsz éven keresztül elnököltem minden júniusban a szakdolgozatvédéseken a CEU Középkor-történeti Tanszékén, és 2009-ben az a kiváltság ért, hogy egy szemesztert eltölthettem az egykori CEU Institute for Advanced Studyban, amely egyedülálló módon segítette a magyar tudósok és külföldi kollégáik közös munkáját. Jelenleg is együtt dolgozom több magyar régésszel az ókori genetikai kutatásunkon. Nagyon szeretem ezt az országot, és sok magyar barátom van az egyetemeken belül és kívül is. Magyarországnak nehéz és sok tekintetben tragikus történelme van, de fájdalommal tölt el, hogy úgy látom, sok magyar képtelen megérteni, hogy a múlthoz való visszatérés nemcsak nem lehetséges, hanem nem is kívánatos. Különösen aggaszt az a tendencia, hogy bizonyos politikai körök folyamatosan külső vagy belső ellenséget keresnek, hogy feloldozzák magukat a saját sorsukért való felelősség alól.

Hasonlóképpen aggódom Európa jövőjéért, amikor jobboldali politikusok leegyszerűsített megoldásokat kínálnak fel a bevándorlás nagyon is valóságos problémájára, míg a baloldaliak úgy tesznek, mintha nem is lenne krízis.

Olvasson tovább: