Kereső toggle

A Hóman-kérdés és a politikai lövészárkok

Interjú Paksa Rudolffal, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jó történész, tehetséges intézményvezető, sikeres politikus – mindez elmondható Hóman Bálintról, mint ahogy az is, hogy tíz évig tartó minisztersége idején jelentősen hozzájárult az antiszemita intézkedések megszületéséhez és a zsidóellenes közhangulat fokozódásához. A Horthy-korszak emblematikus figurájának rehabilitálásáról és a Székesfehérvárra tervezett szobra körül kialakult vitáról Paksa Rudolf történésszel beszélgettünk.

Mennyire volt jelentős történész Hóman Bálint?

– Hóman Bálint jó történész volt. A magyar középkori gazdaságtörténet és pénztörténet kiváló szakértője. Egyike a huszadik század első felében alkotó számos remek középkorászunknak, amilyen Szentpétery Imre, Domanovszky Sándor vagy éppen Hajnal István volt. Hóman nagyon fiatalon került jelentős intézmények élére. Főleg azért, mert családja jó kapcsolatokkal rendelkezett. Édesapja elismert egyetemi professzor volt, s rokonságban álltak a minisztert, majd később miniszterelnököt is adó Darányi családdal is. Hóman esete egyébként azon kivételek közé tartozik, amikor vezetői képességekkel rendelkező ember került vezetői pozíciókba.

Van annyira fontos az ő személye, hogy szobrot állítsanak neki? 

– Szögezzük le: Hómannak nem történészi és nem is intézményvezetői tevékenysége miatt akarnak szobrot állítani. Székesfehérvár – ahol a szoborállítás gondolata felmerült – ma arra a Hóman Bálintra akar emlékezni, aki 1932-től 1945-ig volt a város parlamenti képviselője, és sok mindent kijárt a város javára. Más kérdés, hogy a Székesfehérvárról 1944-ben deportált zsidóknak esetleg kevésbé lenne jó véleménye Hómanról, de többségük nem élte túl a háborút, hogy elmondhassa ezt nekünk.

Miért ennyire fontos és aktuális kérdés napjainkban ez az ügy?

– Hóman életútja tökéletesen alkalmas arra, hogy a jobb- és baloldal szimbolikus háborúskodásának egyik csatatere legyen. A baloldal az 1945 előtti úri Magyarország „uram-bátyám” világ jellegzetes alakjának látja, aki antiszemita is volt, és parlamenti képviselőként a végsőkig kitartott a német oldalon a második világháborúban. A jobboldal viszont mártírt lát Hómanban, aki jó szakember és remek társasági ember volt, miniszterként támogatta a kultúrát és a szegények iskoláztatását, ráadásul utálta a Szovjetuniót, és végül a kommunisták börtönében halt meg. Valójában mindkét félnek igaza van, csak észre kellene venniük az érem másik oldalát is.

Hóman személyének megítélése egyébként ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint a Horthy-korszak egészének megítélése. Ez pedig ma az egyik legmélyebb múltértelmezési szakadék a jobboldaliak és a nem-jobboldaliak között. E témában már régóta készen állnak a jól bejáratott lövészárkok, ahonnan mindenki szórhatja az unalomig ismert féligazságait és csúsztatásait, hogy hergelje vele a másik oldalt. Ilyen ügy Hóman rehabilitálása is.

Rehabilitálhatja-e Hóman Bálintot a Magyar Tudományos Akadémia pusztán tudományos szempontok alapján? Elhagyhatóak-e a morális tényezők? Különválasztható-e a tudomány és a politika?

– Hóman Bálintot az MTA 1918-ban levelező, 1929-ben pedig rendes tagjává választotta, vagyis az MTA már kétszer is kifejezte, hogy mit gondol Hóman tudományos teljesítményéről. Emellett 1933 és 1945 között az MTA igazgató tagja volt. Igazgató taggá a közéleti-politikai befolyással is rendelkező személyeket választottak. Hómant azután, hogy vallás- és közoktatásügyi miniszter lett 1932-ben. Ugyanez az Akadémia – tehát még nem a kommunisták által „megszállt” testület – döntött úgy 1945-ben, hogy megfosztja Hómant az MTA-tagságától. Ez még azelőtt történt, hogy a népbíróság 1946-ban elítélte volna politikai tevékenységéért. Még az MTA alapszabályát is módosították, hogy Hómant ki lehessen zárni. E döntés már egyértelműen morális-politikai alapokon nyugodott, hiszen Hóman tudományos eredményei nem váltak semmissé. A rendszerváltás óta többen is becsületbeli ügyüknek érezték, hogy Hóman személyén keresztül rehabilitálják a polgári történetírást. Mások ellenben azt hangsúlyozzák, hogy éppen Hóman személye vállalhatatlan morálisan, ezért nem szabad visszaállítani a tagságát.

Érdemes azonban látnunk, hogy ez a kérdés egy csapdahelyzet: ha az MTA foglalkozni kezd a tagság kérdésével, akkor ezzel mindenképpen egy politikai játszma részévé válik. De tudományos tétje nincs a kérdésnek. Hóman életútja és tudományos életművének valós értéke ugyanis egy fikarcnyit sem fog változni, ahogy az 1945-ös döntéstől sem változott.

Hóman Bálint mennyire volt jelentős politikus? Elismerésre méltó-e az oktatás területén betöltött szerepe és tevékenysége?

– Hóman annak a Gömbös Gyulának a kormányában lett először vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek egyik közeli barátja volt. A Gömböst követő miniszterelnöknek, Darányi Kálmánnak pedig Hóman az unokatestvére volt. A Horthy-korszakban egyébként két nagyformátumú kulturális minisztere volt az országnak: az 1920-as években Klebelsberg Kuno, az 1930-as években pedig Hóman. Mindketten elérték, hogy jelentős pénzeket fordítson az ország az oktatásra és a kultúrára. Hóman főleg az elemi iskolai oktatást és népművelést tartotta fontosnak.

Számos oktatási és sportlétesítmény épült a minisztersége idején, s ő kezdeményezte a nyolcosztályos általános iskola bevezetését az addigi hatosztályos elemi helyett. Hóman a közoktatást uniformizálta és szorosabb központi ellenőrzés alá vonta, a tanrendben pedig növelte a nemzeti ismeretek és a testnevelés szerepét. (A testnevelés azért volt fontos, mivel a trianoni béke rendelkezései miatt nem lehetett tömegesen besorozni a férfiakat katonai kiképzésre.) Vagyis sokkal találóbb lett volna, ha a közoktatási csúcsszervként néhány éve létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központot inkább Hóman Bálintról nevezték volna el.

Hóman tehát az oktatás és kultúra területén elősegítette az állam terjeszkedését, hogy a kormány minél többet ellenőrizhessen és irányíthasson a társadalom életéből, miközben elszívja a levegőt a másként gondolkodók elől. Egyébként ezek a központosító intézkedések végül a kommunisták malmára hajtották a vizet 1945 után, mivel kész intézményrendszert kaptak a kezükbe, hogy ellenőrizni és irányítani tudják az iskolákat.

Hóman a felsőoktatásban a paraszti származású népi tehetségeket igyekezett támogatni, de úgy, hogy a zsidó hallgatók helyére akarta őket felvenni. Hosszabb távon ugyanezt akarta elérni a munkahelyeken is.

Mit tudunk antiszemitizmusáról? Milyen szerepe volt a zsidótörvények születésében és a holokausztban?

– Hóman fokozatosan radikalizálódott. Az 1930-as évek első felében még megkülönböztette az asszimilált zsidóságot, valamint a nemzetietlen és felforgató zsidókat. Azonban a beilleszkedett zsidóság oktatási és munkavállalási lehetőségeit is korlátozni akarta.

A második zsidótörvény után azonban már azt javasolta Teleki Pálnak, hogy faji alapra kellene helyezni a zsidókra vonatkozó korlátozásokat, amelyek alól csak a kormány adhasson felmentést. Miniszterként pedig olyan rendeleteket adott ki, melyek olyan intézményekre is kiterjesztették a zsidótörvények hatályát, amelyekre eredetileg az nem vonatkozott (például középiskolák, illetve sportegyesületek).

Hóman „védelmében” fel szokták vetni, hogy 1942 után már nem töltött be miniszteri pozíciót, ezért nem is volt jelentős a politikai szerepe. Ez azonban nem egészen igaz. Hóman 1942 után a kormánypárt szélsőjobboldali szárnyához tartozott, akik elkötelezett hívei voltak a németekkel kötött háborús szövetségnek, s elutasították a háborúból való kiugrás gondolatát. E körben Hóman befolyásos személyiségnek számított.

Az pedig tagadhatatlan, hogy mintegy tíz évig tartó minisztersége idején jelentősen hozzájárult az antiszemita intézkedések megszületéséhez és a zsidóellenes közhangulat fokozódásához.

A Szálasi-korszakban is részt vett a politikai életben?

– Igen. Tagja maradt az ekkorra már megfogyatkozott létszámú parlamentnek. Fontos beszédeket nem mondott ugyan, de részvételével támogatta a végsőkig való kitartást a német oldalon vívott szovjetellenes küzdelemben.

Ujváry Gábor, a Veritas Intézet munkatársa szerint Hóman nem akarta a zsidó emberek halálát, sőt a haláltáborokról készült jelentéseknek sem hitt. Igaz ez?

– A magyar antiszemita politikusok és értelmiségiek valóban nem tervezték megöletni a zsidókat. Bár gyűlöletkeltő beszédeik azonban könnyen gyilkosságra sarkallhatták azokat, akik általában is ököllel szoktak „érvelni”. A magyar antiszemiták túlnyomó többsége egyszerűen csak meg akart szabadulni az itt élő zsidóktól. Ezért adták át készségesen őket a németeknek, hogy azok elvigyék őket az országból. Az pedig, hogy mi történik velük a határon túl, egyáltalán nem érdekelte a magyar antiszemitákat.

Úgy tűnik, hogy Hóman is azok közé tartozott, akik nem adtak hitelt a náci koncentrációs táborokról keringő értesüléseknek. Hóman szemében ugyanis a német kultúrnép volt, akikről el se tudta képzelni, hogy ilyesmire vetemedjenek. Ez egyébként a holokauszt egyik fontos tanulsága: a legcivilizáltabb emberek is képesek szörnyűségek elkövetésére, ha alkalmuk nyílik rá. Tudjuk azonban azt is, hogy Hóman nem emelte fel a szavát a deportálások ellen, de még a deportálások körülményei miatt sem, ahogy például Bethlen István vagy Márton Áron püspök tette.

Mennyire igaz az, hogy zsidó embereket mentett, például Szekfű Gyula zsidó feleségét? Az őt végül háborús bűnösnek nyilvánító perben többen is tanúskodtak mellette, talán ennek is köszönhető, hogy életfogytiglanit kapott halálbüntetés helyett.

– Ez igaz. És ez egy újabb érdekes tanulság. A belügyminisztérium 1944. évi iratanyaga azt mutatja, hogy még a legtöbb antiszemitának is volt egy-két olyan zsidó rokona vagy ismerőse, akinek az érdekében hajlandó volt közbenjárni, ha tudott. Hómannak is megvoltak ehhez a kapcsolatai. Azt azonban ne feledjük, hogy jóval kisebb kockázattal járt egy ismert politikus-nak kijárni egy mentesítést, mint egy politikai kapcsolatokkal nem rendelkező „egyszerű” állampolgárnak bújtatni egy üldözöttet.

Mit gondolt a háború folytatásáról? Hogyan viszonyult a német megszálláshoz?

– Hóman egyértelműen elkötelezte magát a német szövetség mellett, s végig kitartott ezen az oldalon. Hogy ezt „megingathatatlan elvhűségnek” vagy „politikai rövidlátásnak” tekintjük-e, az vérmérséklet és világnézet kérdése. A történelem arra tanít, hogy egy nagyhatalmaknak kiszolgáltatott gyenge ország akkor járhat a legjobban, ha rugalmas politikát folytat. Románia például többször is így tett a huszadik században, Magyarországnak azonban ez jóval kevésbé sikerült. Hóman a német megszállást is a német-magyar szövetség szempontjából kritizálta: attól tartott, hogy emiatt a magyar nép esetleg majd megszállót fog látni a németekben, s ezért elfordulhat a szövetségestől.

Hogyan alakult a sorsa 1945 után?

– Az országot háborúba vivő Bárdossy-kormány tagjaként állították népbíróság elé, ahol végül életfogytig tartó fegyházra ítélték. 1951-ben a váci börtönben halt meg a rossz fogvatartási körülmények és bánásmód következtében.

Olvasson tovább: