Kereső toggle

Interjú Havas Henrikkel legújabb börtönkönyvéről

Élet ötször négy méteren

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Havas Henrik szerint katasztrofális a magyar büntetőpolitika: sok börtönben embertelen körülmények uralkodnak, és a büntetés-végrehajtás filozófiája is hibás. A három csapás és a tényleges életfogytiglan teljes zsákutca, mondta a Heteknek az író-műsorvezető. Mindez annak kapcsán került szóba, hogy Havas újabb börtönriport könyvet írt. „Az első számú közellenség” főszereplője egy Dodi nevű férfi, aki 30 évet töltött rács mögött erőszakos bűncselekményekért.

A „közellenség” Dodi akarta, hogy könyvet írjon róla?

– Igen, ő keresett meg, és egyórányi beszélgetés után már tudtam, hogy meg kell írnom a történetét. Nyilván az is motiválta, hogy pénzre van szüksége, ez azonban nem meglepő: az elítéltek integrálása a társadalomba egy óriási probléma. Ez az ember közel 30 évet ült. A család már néhány év után elfordul, eltűnnek a barátok, amikor szabadul, senki nem várja, és semmiféle intézményesített formája nincs annak, hogy gondoskodjanak róluk.

Ez a férfi tudatosan hagyta el a feleségét, még amikor bent volt, és két évébe telt, hogy el is felejtse a nőt és a közös gyereküket is.

– Általában a férj kerül börtönbe, a feleség otthon van a gyerekkel. Az elítélt számára hihetetlenül fontos, hogy megmaradjon a kapcsolat a szeretett nő és ő közte, de mardossa a féltékenység, eljutnak hozzá a pletykák. Ez nemcsak lelkileg romboló, hanem agresszivitást, erőszakot szül. Azt hiszem, hogy mikor Dodi úgy döntött, hogy megszakítja a kapcsolatot a családjával, akkor ettől az érzelmi instabilitástól védte magát. Ő egy alfahím volt a börtönök világában, egy verőgép, 120 kilós izomcsomag. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzon. Úgy érezte, hogy a feleség és a gyerek az ő gyenge pontja.

Mennyit ült egyfolytában a legtöbbet és mi volt a legsúlyosabb bűncselekménye?

– A fegyveres postarablástól kezdve a súlyos testi sértésen keresztül rengeteg mindent elkövetett. 15 év volt a leghosszabb idő, amit egyhuzamban ült le. A szegedi Csillagbörtönben a halálsoron töltötte az utolsó három évét, reggeltől estig megbilincselve, leláncolva, holott a halálsoron többszörös gyilkosok, tényleges életfogytosok vannak. Ő náluk is veszélyesebb volt: rendszeresen ellenszegült, bántalmazott fegyőröket, gyakorlatilag tényleg első számú közellenségnek számított a rendőrök és a büntetés-végrehajtás dolgozói számára.

Azt írja, hogy a büntetőpolitika Magyarországon évekkel ezelőtt is katasztrofális volt, de azóta még rosszabb a helyzet. Ön szerint a büntetőpolitika milyen mértékben szól a bűn megbüntetéséről, illetve arról, hogy az elkövetőket a büntetés után vezessük vissza a normális emberek közé?

– Kezdjük a múlttal. Valamikor a nyolcvanas években Miskolcon a rendőrkapitányság épületében találkoztam egy rendőrtiszttel, aki nevetve mondta, hogy egy budapesti bankárt előzetes letartóztatásba helyeztek, aztán néhány hétig hozzá se szóltak, „hadd főjön a saját levében”. Amikor aztán kihallgatták, a bankár megkérdezte, hogyan juthatna újsághoz és könyvhöz. A rendőr alezredes azt felelte: sehogy. A bankár erre kifakadt, hogy Horthy börtönében Rákosi Mátyás nyelveket tanulhatott. A rendőrtiszt közölte, hogy ez nem Horthy börtöne, ez a szocialista Magyarország börtöne, itt nincs se újság, se könyv. Abban az időben az előzetes letartóztatás felső határa az adott bűncselekmény miatt kiszabható börtönbüntetés felső határa volt: megtörténhetett, hogy 8 évig volt előzetesben a fogvatartott, ha olyan bűnténnyel gyanúsították, amiért nyolc év volt adható.  

Ezek után jött a rendszerváltás, és az első trauma, hogy nagyon szűk körű volt az amnesztia. A második Orbán-kormány alatt bevezették a három csapás törvényét, majd 2014-ben, ami addig egészen elképzelhetetlen volt, bevezették a tényleges életfogytiglant. Ez az EU-n belül is elképesztően kivételes esemény. Szerintem összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal, hogy a szabadulás esélye nélkül, a felülvizsgálat jogi lehetősége nélkül élje le valaki az életét. Voltam a Csillagban a tényleges életfogytosoknál. Ha csinálnánk egy titkos szavazást, meggyőződésem, hogy jelentős részük inkább a halált választaná. Más kérdés, hogy nagyon ritka az öngyilkosság.

Milyen országokban van megfelelő büntetőpolitika?

– Nincsenek külföldi tapasztalataim, nem fordultam meg egyetlen külföldi börtönben sem, de amit Magyarországon láttam, az elképesztő.

Úgy érzem, mintha az elítéltek szempontjait venné előre.

– Nem erről van szó. De amikor bemegyek egy 5 x 4 méteres zárkába, ahol 3 darab 3 emeletes vaságy áll, ami azt jelenti, hogy kilenc ember él egy fürdőszobányi területen, az szinte hihetetlen. Én ott nem elítélteket látok, hanem embereket. Amikor a tényleges életfogytosok naponta egyszer kimehetnek a szabad levegőre, én ott nem többszörös gyilkosokat látok, hanem embereket, akik egy ketrecben sétálhatnak.  Emberi lények, akiket nem lehet állat módjára ketrecbe zárni, akiknek joguk van a mozgáshoz, a levegőhöz pusztán azért, mert emberek.

Ezek szerint a börtönkörülményekkel van a fő problémája?

– Nemcsak a körülményekkel, hanem a büntetőpolitika filozófiájával. Totális tévedés például azt hinni, hogy egy elkövető megfontolná, miről szól a három csapás vagy a tényleges életfogytiglan, mielőtt elkövet valamit. A Csillagban néhány hónappal ezelőtt lett öngyilkos Ember József. Őt azért ítélték el, mert idős embereket fojtott meg a Polip című filmben látott hurkolós módszerrel. A saját testvérét is megfojtotta. Megkérdeztem, megbánta-e? Azt mondta, nem.

És egy ilyen ember miatt kellene sajnálkoznunk?

– Nem. Csak azt akarom mondani, hogy ez az ember nyilvánvalóan nem gondolkozott el azon a negyedik, ötödik gyilkosság után sem, hogy mi van a Büntető Törvénykönyvben, tehát nem mutatható ki a szigorítás visszatartó ereje. Mint ahogy a halálbüntetésnek sincs semmiféle visszatartó ereje.

És mit gondol az igazságérzetről? Ez a sorozatgyilkos előre kitervelten, különös kegyetlenséggel és aljas indokból ölt. Halálbüntetés nincs. Ha tényleges életfogytilgan se lenne, jöhessen ki, mondjuk 25 év múlva?   

– A legegyszerűbb válaszom az lenne a halálbüntetés ellen, hogy a móri mészárlásban tévesen elítélt Kaiser Edét kivégezték volna, ha lett volna rá lehetőség.

A hibás döntésekkel mellékvágányra jutunk. Én az igazságérzetről kérdeztem.  

– Halálbüntetés nincs, és az Európai Unióban nem is lehet. Ezzel együtt jogvégzett emberként nem tartom elfogadhatónak a tényleges életfogytiglant: ha az állatvédelmi törvény kimondja, hogy semmilyen körülmények között nem szabad felesleges szenvedést okozni az állatoknak, mennyivel inkább igaz ez az emberre.

Nézze, amikor Biszku Béla kapcsán megtudtam, hogy 1956 után a kommunisták több embert végeztek ki, mint Haynauék az 1848-as forradalom után, én lettem volna az első, aki akasztófára küldöm Biszkut. De az első megrázkódtatás után átértékeltem a kérdést.

Nem tudott meggyőzni elvi alapon sem, és akkor még nem beszéltünk azokról az esetekről, amikor jó magaviseletük miatt szabadlábra engedett gyilkosok előbb-utóbb ismét öltek.

– Az ilyen esetek kilencven százalékánál súlyos lelki sérültekről van szó. Nagyon sok elítélt bosszút forral, és miután kiszabadult, megtámadja a tanút, aki ellene vallott, vagy a hűtlen házastársa ellen fordul. Ezeket a veszélyeket szakértők dolga feltárni: ha a társadalomra veszélyes az ember, akkor nem szabad hazaengedni.

Dodi, a „közellenség” meg tudott maradni a törvényesség határain belül?

– Igen. Tíz éve szabadult, és nagyon ügyel rá, nehogy visszakerüljön. Hatvanéves, az éjszakában dolgozik kidobóemberként. Most van egy szabálysértési ügye, de hát ez egy ilyen szakma. 

Történelmietlen a kérdés, de hogy látja: szükségszerű volt, hogy a fél életét börtönben töltse?

– Ez a fiú 14 éves korában több mint egy évig volt előzetes letartóztatásban. Ennek pedig az volt az előzménye, hogy nem közösségben nevelkedett: a szülei jehovisták voltak, ha a barátai ellátogattak hozzájuk, vallási kérdésekkel zaklatták őket, így aztán a barátok lemorzsolódtak. Az iskolában ugyanezért kigúnyolták, a fiú úgy tudta megvédeni magát, hogy állandóan verekednie kellett. Így vált fokozatosan agresszívvé és brutálissá. A szomszédjukban lakott egy szőke hajú nő. Arról ábrándozott, amikor látta, milyen kedvesen bánik a gyerekeivel, hogy ez az asszony az ő igazi anyja, a saját mamájától ugyanis nem kapott gyöngédséget. Én úgy látom, az egész gyerekkorát szeretethiányban élte végig.

Olvasson tovább: