Kereső toggle

Akiket a pokol követ

A Hamasz és radikális ellenzéke: lesz-e kalifátus a Gázai övezetben?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A legutóbbi Gázai övezet elleni izraeli hadjárat során az izraeli kormány azt nyilatkozta, hogy azért nem mozdítják el a Hamasz-vezetést, mert a keletkező politikai vákuumban valami sokkal rosszabb venné át a helyét. E sorok írója – jó pár európai és amerikai politikai elemzővel egyetértve – ekkor politikai porhintéssel vádolta Izraelt. Nagyon úgy tűnik, hogy mindannyian tévedtünk.

Amikor legutoljára 2012-ben a Gázai övezetben jártam, kedves barátom, Abdelhalim Al-Anzi az utolsó héten elvitt a palesztin Rafahba. Nem az alagutakról írtam, sokkal inkább érdekeltek az új politikai képződmények és mozgalmak az övezetben, ehhez szeretett volna adalékot adni. Péntek volt, így a délelőttöt az egyik új rafahi mecsetben töltöttük a férfiakkal, majd miután megebédeltünk, egy házhoz vitt, ahol egy Abu Ahmed nevű harminc körüli fiatalember várt minket teával.

Abu Ahmed hosszú szakállát simogatva, csillogó szemmel mesélt nekem arról, hogy eljön az új Kalifátus, melynek határai az Oszmán Birodalom határai lesznek, és aki nem hódol be az iszlámnak, arra kínhalál vár, hogy közeledik a mindent eldöntő globális dzsihad.

Bár mélységesen megdöbbentett Abu Ahmed radikális gondolkodása és vérszomja, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a szavainak. „Elmebetegek mindig is voltak és lesznek” – gondoltam, és még említés szintjén sem írtam arról, miről beszélgettünk.

2014-ben azonban, látva az Iszlám Állam elképesztő sikereit Irakban, önkéntelenül is eszembe jutott a szalafi dzsihadista. A Gázai övezetet viszont továbbra is a Hamasz által stabilan, diktatórikusan kormányzott helynek tartottam. Úgy tűnt, hogy a Hamasz egészen ügyesen tudja kezelni és kijátszani a vele szövetségben álló iszlamista ellenzékét, kifogni a szelet a vitorlájukból.

Ez az elképzelésem ez év áprilisában foszlott semmivé: ekkor kezdődtek meg a bombamerényletek a Gázai övezetben. A merényletek kifejezetten kormányzati épületeket, illetve tisztviselőket céloztak, a Hamasznak pedig – az eddigiekkel ellentétben – nem sikerült csírájában elfojtania a konfliktust, a helyzet jelenleg is feszült.

Nagyon úgy tűnik, hogy egy újabb palesztin polgárháború készülődik a Gázai övezetben, amely immár a radikális iszlamista szervezetek között fog lezajlani. Tekintsük át, hogy mi vezetett idáig.

A jó zsaru

Amikor a Hamasz az övezet felett kiírt 2006-os választásokat megnyerte, még inkább mozgalom volt, mint párt. Csakúgy, mint testvérszervezete, a Muzulmán Testvériség Egyiptomban, szépen integrálta magába az összes palesztin takfiri szalafista csoportot, melyekkel egyetlen kardinális pontban értettek egyet: Izrael államnak nincs helye a térképen.

Ennek az együttműködésnek az ékes példája, hogy azzal az Iszlám Hadserege nevű, konkrétan az al-Kaidához kapcsolódó terrorszervezettel közösen rabolták el az időközben megkerült Gilad Shalitot (izraeli katona, öt évvel a fogságba esése után, 2011-ben engedte szabadon a Hamasz – a szerk.), melynek utódszervezetei jelenleg robbantgatnak Gázában.

A nagy egyetértésben először 2006-ban mutatkoztak törések. A Hamasz holdudvarában működő takfiri mozgalmak mélységesen helytelenítették, hogy a Hamasz részt vett a 2006-os demokratikus választásokon, és ennek érdekében párttá alakult. Már maga a „nyugati típusú” államrendszerek elfogadása és az intézményrendszerében való részvétel vörös posztó volt a dzsihadisták szemében – melyet a közös jó, az „iszlamista kormányzás” reményében nyeltek le. A választások után szinte azonnal ki is tört a polgárháború a Mahmúd Abbász által vezetett szekuláris Fatah és a friss politikai hatalom, a Hamasz között, mely végül az utóbbi győzelmével zárult, mert a palesztinok, látva a Fatah diplomáciai kudarcait, és hogy konkrét eredményeket nem tudott felmutatni Izraellel szemben, inkább választották a tárgyalásokat izomból elutasító iszlamistákat.

A Hamasz a Gázai övezet teljhatalmú ura lett. Azonnal el is kezdte megszilárdítani a hatalmát, amely már a vele a Fatah harcosai ellen vállvetve harcoló dzsihadista szervezetek ellen irányult.

2009-ben, amikor először jártam a Gázai övezetben, közvetlenül az „Öntött ólom” izraeli hadművelet után, a középkorba visszabombázott övezet romjain sírtak nekem a dzsihadisták, hogy a Hamasz még akkor sem engedte, hogy harcoljanak a „megszállók” ellen, amikor „a zsidók már a kertek alatt jártak”, sőt lefegyverzett minden dzsihadista mozgalmat. Egyedül az Iszlám Dzsihád nevű palesztin terrorszervezetnek hagyta meg a fegyvereit több nyilvános összekapás után, nekik is kizárólag azért, mert politikai ideológiával nem, ellenben remek kapcsolatokkal rendelkeztek a libanoni Hezbollah és rajtuk keresztül Irán felé.

A „kegyelemdöfést” az jelentette, hogy a Hamasz egyértelművé tette: nincs rakétázás és balhézás az övezetben az engedélyük nélkül, és véresen meg fog torolni bármilyen magánakciót. Így is járt el. Azokat a szervezeteket azonban, amelyek hajlandóak voltak elfogadni a kormányzását, békén hagyta, az sem zavarta különösebben, hogy sokan közülük székhelyüket a Sínai sivatagba, és így Egyiptomba helyezték át.

Amíg nem Gázában lövöldöztek, semmilyen atrocitás nem érte őket, sőt szabadon vonulhattak vissza az övezetbe, amikor forró lett a lábuk alatt a talaj. Nem is tudott velük igazán mit kezdeni a 2011 óta több hadművelet keretén belül aktívan a határvonalhoz vonuló egyiptomi reguláris hadsereg, tekintve, hogy mire Rafahhoz és Árishoz értek, a dzsihadisták már a Gázai övezetben élvezték a tengert és a napsütést.

Bár 2011-ben az egyik dzsihadista csoport úgy gondolta, hogy jó ötlet kikiáltani a Kalifátust a palesztin Rafahban, a Hamasz már a hír megjelenésekor vérbe fojtotta a próbálkozást. Úgy tűnt, hogy a szélsőséges, a Próféta idejébe visszavágyó szervezeteknek nem igazán terem babér a Gázai övezetben, és a Hamasz a radikális iszlamista szervezetek között a mérséklődő „jó zsaru” szerepét fogja betölteni az elkövetkező évtizedekben.

2012-ben úgy tűnt, hogy az arab tavasz gyümölcseként az Egyiptomban hatalomra kerülő Murszi-kormányzat – amely a testvérszervezeteként kezelte a szintén a Muzulmán Testvériségből alakuló Hamaszt – ezt az állapotot be is fogja betonozni a rafahi határ felszámolásával és a 2006-os izraeli blokád egyiptomi megtörésével.

2012 őszére soha nem látott jólét köszöntött be a Hamasz vezette Gázai övezetben: a totális izraeli blokád dacára először fordult elő, hogy sem élelmiszer-, sem üzemanyaghiány nem jellemezte Gázát, és minden háztartásban huszonnégy órán keresztül volt áram. A jólét azonban nem tartott sokáig: 2013 nyarán az egyiptomi hadsereg, Abdel Fatáh asz-Sziszi tábornok vezetésével megpuccsolta az iszlamista kormányt Kairóban. A közös segítségnyújtás jegyében a Hamasz nem tehetett mást: a katari, török és szaúdi pénzeken vásárolt fegyverekből felszerelt pár száz dzsihadistát, illetve azokat a szervezeteket, akik már alapból a Sínai-félszigeten működtek, hogy segítsen az egyiptomi testvéreken, amelyre válaszul az időközben elnökké választott Sziszi tábornok komoly izraeli támogatással totális háborút hirdetett a határvidéken, melynek keretében konkrétan a földdel tették egyenlővé Rafah falu egyiptomi oldalát, az alagutak 90 százalékát számolva fel.

A harcok a Sínai-félszigeten jelenleg is zajlanak. Az egyiptomi hadsereg elől azonban több fegyveres dzsihadista – követve az elmúlt évek harcmodorának jól bevált receptjét – hazatért Gázába, elfelejtve leadni a Hamasztól és a vele szövetséges Iszlám Dzsihádtól ajándékba kapott modern fegyvereit.

2013 óta általános humanitárius krízis uralkodik a Gázai övezetben, a munkanélküliség az egeket súrolja, a juttatások pedig elsősorban a Hamasz holdudvarához tartozóknak jutnak. Ez önmagában rengeteg embert sodort a Kalifátus létrehozásán munkálkodó dzsihadista szervezetek karjaiba. Az olaj a tűzre azonban kétségkívül az Iszlám Állam 2014-es debütálása volt. A szervezet három hónap alatt elfoglalta fél Irakot, muníciót adva a radikális imámok kezébe, akik példaként mutogathattak arra, mi történik, ha az emberek végre „szívükbe zárják az igazi iszlámot”.

A Hamasz ezzel szemben nem tudott alternatívát mutatni, és így megakadályozni a keserű és csalódott palesztin tömegek felszívódását a szalafi szervezetekbe. Palesztin dzsihadisták nagy számban indultak Szíriába, hogy hűséget esküdjenek Abu Bakr al-Bagdadi kalifának Rakkában, majd kis lövöldözés után hazatértek, hogy a térség Kalifátusba történő integrálásán munkálkodjanak.

Ennek jegyében vette fel az addig Anszár al-Beit al-Mákdísz (A szent ház őrzői) palesztin–egyiptomi terrorszervezet a Sínai Provincia nevet, egyértelművé téve kapcsolódását az Iszlám Államhoz.

A Hamasz szereti Izraelt, és Izrael is szereti a Hamaszt

Soha jobbkor nem jöhetett volna Izrael 2014-es offenzívája a Gázai övezet ellen, mert ezzel sikerült elodáznia a kenyértörést a Hamasz és a szalafi mozgalmak között, tekintve, hogy a közös ellenség ideig-óráig elsimította a konfliktusokat. A szalafi dzsihadista szervezetekhez képest világias Hamasz őszinte sajnálatára azonban a háború véget ért, és érvénybe lépett a tűzszünet.

A rommá bombázott övezetben az éhező lakosság ismét az egekre emelte a tekintetét, várva az apokalipszist és annak fakó lovasát. A szalafi szervezetek tüntetéseket szerveztek a kormányzó Hamasz ellen, amely ezekre az eddig megszokott módon válaszolt: fegyveresen szétverte a megmozdulásokat, a hangadókat pedig börtönbe zárta.

A fegyveres szalafi mozgalmak ezúttal nem vonultak vissza a Hamasz elől Egyiptomba – ez bajos lett volna a határon állomásozó egyiptomi hadsereg miatt is –, hanem felvették a kesztyűt, és konkrétan hamaszos és Iszlám Dzsihád-os tisztviselők autóit robbantgatták fel, lőni kezdtek a hamasz fegyveres erőire. Jelenleg itt tartunk.

Nem tudni, meddig eszkalálódhat a konfliktus. A Gázai övezet végletekig elcsigázott, 2006 óta nélkülöző lakossága már a Hamaszt is alternatívaként választotta meg a Fatahhal szemben, jelentős a támogatása az Iszlám Államnak, melyet a legtöbben valóban a végítélet jeleként értelmeznek.

Bár továbbra is a Hamasz képviseli a legnagyobb fegyveres erőt az övezetben, maga a mozgalom is inog: fegyveres szárnyából, a Khasszám brigádokból tömegével állnak át harcosok a hardcore iszlamistákhoz, a Kalifátust remélve.

Ez pedig közös nevezőre hozza Izraelt és a Hamaszt. A közös nevező pedig az, hogy amennyiben a Hamasz megbukik, az utódja nem a Fatah lesz, akinek a hatalmi viszonyokban senki nem osztott lapot a Gázai övezetben, hanem egy olyan szélsőséges szervezet vagy szervezetek, amelyek totális háborút fognak kezdeni, olyat, melyhez képest a Hamasz eddigi hadviselése szalonképesnek volt mondható. Az övezetben bevezetik a szó szerinti saria kormányzást és Gáza város nagyon hamar pont olyan lesz, mint a szíriai Rakka, Abu Bakr al-Bagdadi főhadiszállása.

Izrael már 2014-ben nagyon jól látta, hogy bárki jön a Hamasz után, a pokol fogja őt követni. A nagy kérdés, hogy mit tud tenni azért, hogy ezt megakadályozza.

Olvasson tovább: