Kereső toggle

„Mert a szavak magyar nyelven hangzottak”

Holokauszttúlélő nők visszaemlékezései

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Emlékközpont gyűjteményében találtam rá olyan női visszaemlékezésekre, melyeknek szerzői a dokumentumregény alcímet adták. A 400 női kézirat közül 55 hosszabb terjedelmű szöveget vizsgáltam át. Az 1945 és 1980 között íródott tanúságtételeket a gettók és koncentrációs táborok borzalmairól szerzőik különböző okokból vetették papírra. Némelyek kártérítés reményében, mások az utókornak akarták elmondani, mi történt velük és hozzá- tartozóikkal 1944–45 között. Akadtak olyanok is, akik az írást terápiaként használták az elszenvedett tragédia feldolgozásának megkönnyítésében. Ez azonban csak nagyon keveseknek sikerült.

Nem sokan mertek írni az Auschwitzban működött úgynevezett Kanada-kommandóról. Ennek a különítménynek az egyik része a közvetlenül a haláltáborba befutó sínek mellett tevékenykedő, csíkos rabruhát viselő férfiakból állt, akik az újonnan érkezett transzportok elkobzott anyagi javait, csomagjait teherautókra rakták, és a Kanadának nevezett raktárba szállították. A raktártábort a környező nyírfaliget miatt sokan brzsezsinkának nevezték (a nyírfa lengyelül: brzezinka). A „kanadás” csoportból kettő is volt. Az ezekben dolgozó raboknak viszonylagos jólétet biztosított, hogy élelemhez és ruhákhoz juthattak, amiket a frissen befutó „emberszállítmányok” bőröndjeiből csenhettek ki.
Hajdú Gézáné Szilárd Erzsébet (Lomb Kató nyelvzseni testvére), aki néhány hétig dolgozott a Kanada kettőben, a következőket írta: „Kis erdős részen vezetett az utunk. Fák és bokrok között misztikus tüzek világítottak. A holdfényben szépnek, meseszerűnek találtam a tüzeket, mintha színpadi díszletek lettek volna, görögtüzek.” (Az idézetek helyesírásán nem változtattunk – a szerk.) Egyik este, amikor munkavégzés után a barakkokba hajtották őket, ugyanazon az erdei úton haladtak. Ám ekkor kiderült, hogy mi volt az a „meseszerű” látvány: egy mély gödörben tűz égett, mint a máglya, az SS-ek pedig meztelen embereket: felnőtteket, gyerekeket hajszoltak a lángokba. Ha ellenálltak, kutyákat uszítottak rájuk. Messziről hallatszott az ebek csaholása, az SS-esek ordítása és az áldozatok visítása. Ez abban az időszakban történt, amikor Magyarországról olyan mennyiségben érkeztek a transzportok, hogy a krematóriumok nem győzték megsemmisíteni őket.
A szemtanú azt is megemlíti, hogy munkájuk során nagyon sok gyerekholmit találtak. Cipőket, babákat, cumisüvegeket. Egyik alkalommal egy új SS-nő került a raktárba. Amikor észrevette a gyermekruhákat, kiabálni kezdett, hogy itt nem lehetnek gyerekek, ez a hely nem nekik való. Sokáig jajgatva sírt és kiáltozott. Akkor látták őt először és utoljára.
A tábor területén sok asszonyt lehet látni felkötözött mellekkel, melyekből még mindig csöpögött a tej. Idős nőrokonaik vagy ismeretlen öreg asszonyok karjába adták a babájukat a csíkos ruhás lengyel foglyok biztatására: azt hitték, valahol, valakik majd felnevelik őket. Erzsébet említést tesz az Auschwitzban működő bordélyról is, amiről a történészek is keveset tudnak, hiszen akiket ide vittek, azok többsége egy idő múlva gázkamrába került, a túlélőket pedig nehezen vagy egyáltalán nem lehet szóra bírni. „Feltűnt, hogy egy SS őrmester szemet vetett rám. Nagyon megijedtem. Hallottam, hogy ilyen dolgok is történnek a tábor területén. Féltem, hogy elvisznek” – mindössze ennyit ír az esetről, és hozzáteszi: egy csellel sikerült kiszabadulnia a Kanadából, és eltűnni az SS-őrmester közeléből.
Szántó Istvánné 1905-ben született. 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1947-ben vetette papírra visszaemlékezéseit, melyeknek nem adott címet. Az úgynevezett Filz-kommandó a ruhaválogató barakkokban működött. Nekik kellett levetkőztetniük az érkező transzportokat. A foglyok a Kanadában válogatták szét a fehérneműket, cipőket, melyeknek címkéiből mindig tudtak következtetni arra, melyik országból érkeztek éppen. A ruhákat Németországba szállították egy nemez- és fonálgyártó vállalat részére. Az értékeket a birodalmi bankokban helyezték el.
A nők sok ékszert is találtak elrejtve a ruhák béléseiben, cipők talpában. Valamint tárcákat, bennük fényképekkel. Sőt, bőröndökbe dugott csecsemőhullák is előkerültek. Voltak anyák, akik abban reménykedtek, hogy így megmenthetik gyermeküket a pusztulástól. Szántó Istvánné egy ízben szemtanúja volt annak, hogy egy ilyen szerencsétlen kisbaba még lélegzett. A válogatást végző rabnők gondolkodás nélkül átnyújtották az SS-nek, aki a helyszínen meggyilkolta őt.
Szántó Istvánné szintén megemlíti azt a kis erdőt, amelyről Szilárd Erzsébet már beszámolt. Az ő visszaemlékezésében egyik reggel az erdei út tele volt dobálva cumisüvegekkel – némelyikben még tej is lötyögött –, pólyákkal, széttépett fehérneműkkel, és minden csupa vér volt.
„Szőr és égett hús szaga terjengett a levegőben. Válogatás közben halk morajlást hallottunk, mintha távoli strand zaja lett volna. Aztán, ahogy fülünk hozzászokott a hanghoz, kivehetőek lettek a jajgatások, sikoltozások. Hajnal 3-kor vitték be az első transzportot és még mindig jajgattak szerencsétlenek. Ma sem tudom, mi történt a füstfelhő mögött szerencsétlen magyar gyermekekkel, mert a szavak magyar nyelven hangzottak. Olyan rengeteg volt az elpusztítandó áldozat az erőtlen kisgyermek, talán élve dobálták a tűzbe. Gyerekek serege kellett, hogy sikoltozzék, kiabáljon. Láttam a Sonderkommandót is. Három havonta kivégezték őket. Láttam, ahogy a hullákat rakodták. Hullák repültek a teherautóra, kövér ötvenéves férfi, fiatal nő, kisgyerek. Mindegyik hulla combja belülről a nemi szervek tájékán piros foltos volt, mintha égési sebek lettek volna rajtuk. Egyszer a gázkamra előtti hosszú sorban várakozó öreg nénike, karján egy csecsemővel odaszólt egyikünknek a Brezinka dolgozók közül, hogy adjunk valamit inni ennek a kisgyermeknek, mert szomjan hal szegényke. Az a társnőnk akkor őrült meg. A másik, amikor a saját hétéves kishúga ruhái kerültek a kezébe. Aztán egyszer csak észre vettük magunkon, hogy hidegen hagynak már a legszörnyűbb dolgok is bennünket.”
Szántó Istvánné írásában is találkozhatunk a kényszerprostitúcióval. „Egy alkalommal 150 egészséges, fiatal lányt válogattak ki közülünk. Nem kellett többé dolgozniuk, de egy szép napon elvitték őket a lágerből. Állítólag jó dolguk volt.” Egy másik helyen szót ejt a bordélyról is. „Egyik nap elválasztották válaszfallal azt a szobát, amelyikbe már eddig is összezsúfoltan aludtunk. Az elválasztott részben a láger viszonyokhoz képest fényűzéssel berendezett 20 férőhelyes hálóhelyiséget alakítottak ki. Megnyitották a láger nyilvánosházát. A nyilvánosház lakói női szemérmükből teljesen kivetkőztek. Némberek egymás szeme előtt végezték a közösülési aktust alkalmi gavallérjaikkal. Undorodtunk és borzadtunk ettől a szemérmetlen mészárszéktől.”
Kárpáti Katalin Megjártam a poklok poklát címet adta a visszaemlékezésének. „Valamikor harminchárom évvel ezelőtt megpróbáltam leírni, ami velem történt. Elkezdtem, de abba kellett hagynom. Nem bírtam tovább folytatni. Újra átéltem mindazokat a borzalmakat, éjszakánként előjöttek a rémképek, az arcok. Most újra megpróbálom elmondani – kezdi bevezetőjében. – Leírom, hogy tanúsítsam mindez nem kitaláció. Megpróbálom nem magammal vinni a sírba, mit tettek velünk magyar zsidó nőkkel a német koncentrációs lágerekben.” Katalint harminckét évesen hurcolták el pár hónapos kisfiával a karján, akit a csíkos ruhás rabok tanácsára egy ismeretlen, idős asszony karjába tett. Ő tesz említést Deláról, egy szép zsidó lányról, akinek az édesapja rabbi volt. Ez a lány mindenben segítette a rabtársait. „Dela, a szép, lengyel zsidó lány már két éve volt az SS-ek kiszolgáltatott szeretője. Aztán egyszer leköpte a falon függő Hitler képet. Többé nem láttuk őt – írja Kárpáti. – Minden rongyunkat le kell dobnunk magunkról. Meztelenül vonulunk el a röhögő, beszélgető SS-ek sorfala előtt. Befújnak fertőtlenítőszerrel előről-hátulról. Egy botot a nyakunkba akasztanak fejünket lehúzzák és a másik röhögve alulról belénk fúj egy szerrel. Utána kihajtanak minket éjszaka az udvarra, mint egy juhnyáj úgy takarjuk egymást egész éjjel, hogy meg ne fagyjunk” – emlékezik.
Rottenberg Károlyné Egri Ilonka Emlékezés a borzalmas időkről című munkájában rögtön az első oldalon az alábbi olvasható: „Kedves olvasóm, amit én leírok az csak töredéke annak, ami megtörtént, nincs lelkierőm mind felsorolni mit kellett szenvedni a szadista őrültektől. Volt a táborba egy kifestett nagy dáma. Anita SS nő. Szász nő volt. Az értett férficsábításra és még, amit észrevettem rajta homokszexuális is volt, hogy ezt honnan veszem?! Feltűnt nekem mikor egy alkalommal kiparancsolta a barakk lakóit és nagyon mustrálta a nőket, hol fintort vágott egyeseknél megállt és megbabonázottan nézett. Ki is jelölt egy párat saját részére. Természetesen olyan kellett neki, aki tudott német nyelven beszélni és amolyan nyelven cselekedni. Érthető, hogy a kiszemelt áldozat mindig jutalomban részesült. Úgy váltogatta őket, mint a fehérneműjét. Ezt azért is írom le különösképpen, mert a németek tiszta erkölcsű fajnak tartják magukat. Ez a nő Appelkor torna és balett gyakorlatokkal gyötörte a nőket, aki nem bírta csinálni, arra ráuszította a farkaskutyáját, széttépette.”
A német őrök leszbikus hajlamairól Döme Piroska, Kádár János egykori menyasszonya – aki 1931-től az illegális kommunisták aktív tagja volt – szintén beszámol. Dömét 1944 novemberében a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézetben működő defenzív osztályra (csendőrkülönítmény kínzókamrái) hurcolták, ahol vallatásnak vetették alá. „Szerencséjének” és segítő elvtársainak köszönhetően került Dachauba. Elmondása alapján ez sokkal jobb variáció volt, minthogy a csendőrök átadják a Gestapónak, ahol kivégezték volna. A sors iróniája, hogy Döme elvtársnő legjobb barátnője a lágerben az a Sombor Schweinitzer Nusi lett, akinek férje, a legendás nyomozó, Sombor-Schweinitzer József a Horthy-korszak egyik legismertebb és legképzettebb bolsevizmus elleni harcosaként üldözte az illegális kommunistákat.
1974-ben Döme a hajdani táborkórház parancsnokáról ezt írta: „Elvesztette emberi formáját, hiszen évek óta volt már koncentrációs táborokban. Ennek a nőnek a lelki alkata vált iszonyatossá. A rá bízott beteg foglyokat kegyetlenül verte. Engem valamiért a kegyeibe fogadott. Lehet, hogy azért, mert igyekeztem emberi formámat megtartani és rongyaimban is nőnek látszottam. Észrevehetően kedvelt. Lehet, hogy ő is egyike volt azoknak, akik szexuálisan elfajzottak”.
Az Izraelben élő Rozenberg Leát tizenkét évesen deportálták Nagyváradról. Édesanyja tizenöt évesnek hazudta, így menekült meg a gáztól. „Mengele megint reggeli appelnél csinált szelektálást. Fiatal lányokat keresett és ahogy magyarázta, katonák részére használatra. Tudtuk, hogy utána ezeket a lányokat senki sem látja többé. Használat után gázkamrába kerültek. (…) Szívdobogva lehajtott fejjel álltam ott. Éreztem, hogy közeledik és abban a pillanatban már fel is emelte az állam és csendes hangon azt mondta: Los, raus!” – emlékezett vissza Lea, aki azonban valamilyen szerencse folytán vissza tudott szökni édesanyjához.
A fiatal lány pár hónappal a tábor felszabadulása után végignézte, hogy gyalázzák meg a szovjet hadsereg katonái a szerencsétlen csont és bőr nőket. „Az erőszak évekig nyomot hagyott a lelkemben. Idegenkedtem a nemi érintkezéstől” – írja Egy pesti zsidó kislány sorsa a sok közül címet viselő vallomásában, amit dokumentumregénynek szánt.

Olvasson tovább: