Kereső toggle

Elveszett, de megtaláltatott

A várva várt pillanat végül tavaly augusztusban jött el.

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egész Argentína sírt már a vállamon” – mondja Ignacio Montoya Carlotto, aki csak jóval harmincadik születésnapja után tudta meg, hogy nevelőszülőknél nőtt fel. Akármerre megy, valaki mindig megöleli, aztán könnyekben tör ki. Nem csoda, hiszen nagyanyjával, a nyolcvan fölött is energikus Estela Carlottóval szinte az egész ország együtt várakozott és imádkozott közel harminc éven át a börtönben született Ignacio megtalálásáért.  A várva várt pillanat végül tavaly augusztusban jött el.

Amikor betöltöttem a nyolcvanat, azért imádkoztam, hogy ne haljak meg, amíg meg nem találom az unokámat – meséli a Guardian riporterének Estela Carlotto, Argentína egyik legnagyobb megbecsülésnek örvendő nagymamája. Azután a bizonyos születésnap után még négy évet kellett várnia a nagy pillanatra.

Estela tanárként dolgozott, amikor 1977 novemberében az argentin katonai junta egyik halálbrigádja egy La Plata-i utcán letartóztatta a lányát. A 22 éves, aktívan politizáló Laura egyike volt a diktatúra áldozatává vált több ezer fiatal ellenzékinek. Azt azonban még az édesanyja sem tudta, hogy letartóztatása idején három hónapos terhes volt. A La Cacha-i titkos börtönben Laura szeme láttára végezték ki születendő gyermeke apját, Walmir Montoyát.

Ignacio 1978 júniusában jött világra, fogságban. Egy túlélő szemtanú beszámolója szerint Laura a szülés közben is bilincsben volt, és mindössze néhány órát tölthetett el újszülött gyermekével. Két hónappal később kivonszolták a táborból, és egy megrendezett utcai összecsapásban lelőtték. Amikor a holttestét kiadták Estelának, haslövése volt, az arcát pedig puskatussal szétverték. Túlélők mondták el neki azt is, hogy Laurának fia született a táborban, akit az apja után Guidónak szeretett volna elnevezni.

Estela a következő 36 évet unokája megtalálásának szentelte. Mindössze egy keresztnév és egy körülbelüli születési időpont állt a rendelkezésére. Sokáig úgy tűnt, unokáját végleg elnyelte a rezsim rémtetteit körülvevő hallgatás. Hamar rádöbbent azonban, hogy nincs egyedül: rajta kívül számos család keresi eltűnt lánya börtönben született gyermekét, ezért kézenfekvő volt az összefogás. Így alakult meg a Plaza de Mayo Nagymamái nevű szervezet, amely arról a Buenos Aires-i térről kapta a nevét, ahol figyelemfelhívó felvonulásukat tartották. Estela 1989 óta elnöke a szervezetnek. Adataik szerint mintegy 500 gyermek született a rezsim börtöneiben, akiknek legtöbbjét örökbe adták. A katonai junta katolikus vallású tábornokai ugyanis „kereszténységükkel” ellentétesnek tartották, hogy egy terhes anya kivégzésével a meg nem született, ártatlan gyermeket is megöljék. Kifacsart logikájuk szerint azzal, hogy az újszülötteket a „jó” oldalon álló családoknak adták örökbe, az „istentelen” baloldal fölötti teljes győzelmet is elősegítették.

Bár a diktatúra éveinek megítélése Argentínában ma is vitatott, a gyermekek „elrablása” a legelvakultabbak számára is a megbocsáthatatlan tettek határát jelenti. Minden egyes DNS-vizsgálat által bizonyított eset, melynek nyomán eljárást kezdeményeznek a rezsimet kiszolgáló nevelőszülők ellen, ma is ünneplést vált ki, politikai oldaltól függetlenül. Az elmúlt évtizedekben 113 esetben arattak győzelmet a mára igencsak megöregedett nagymamák – ennek ellenére Estela Carlotto unokája egészen az elmúlt évig nem került elő. Sokáig széles körű ismertsége sem segített abban, hogy megtalálja őt.

Alig több mint egy éve Ignacio Montoya Carlotto még abban a hitben élt, hogy ő Ignacio Hurban, Juana és Clemente Hurban egyetlen gyermeke. Az egyszerű vidéki munkáscsalád egy farmon élt Olavarría városának közelében. Ignacionak saját elmondása szerint arany élete volt, bár valami rossz érzés mindig volt benne, amiért nem hasonlított a szüleire. Mindezzel együtt szeretetben nőtt fel, és tanulmányai után zenetanárként és zenészként visszatért a „szülőhelyére”. „Amikor ez az egész elkezdődött, attól féltem, hogy az egész addigi életem fenekestül felfordul. Minden annyira jó volt. Lemezeket készítettünk, a zenetanításból és a zenélésből vettem egy vadonatúj autót. Megnősültem és gyerekeket terveztünk.

A gyerekkorom is jól telt, szeretetben” – vallja be Ignacio. 

Éppen ez a vidéki idill volt az, ami Estela számára majdnem lehetetlenné tette, hogy megtalálja őt a várostól messze, egy vidéki farmon. Egy évvel ezelőtt, 2014. június 2-án azonban valami mégis történt. Egy ismerős, aki tisztában volt az előzményekkel, elárulta Ignacio feleségének, hogy a férje örökbefogadott gyerek. Az asszony a születésnapján mondta el férjének az igazságot. Azt azonban neki sem mondták el, hogy Ignacio szüleit a diktatúra ölte meg. Innen már rövid volt az út az első találkozásig.

Ignacio örökbefogadó szüleire, akik egyszerű emberek, szinte biztosan bírósági eljárás vár, amiért fiuk anyakönyvi adatait tévesen jegyeztették be. A Hurban házaspár Olavarría városka közelében egy Francisco Aguilar nevű gazdag, konzervatív földbirtokos alkalmazottja volt. Mivel nem lehetett gyermekük, kaptak az alkalmon, amikor munkaadójuk egy „gyermekét elutasító nő” kisfiát hozta el hozzájuk. Akkoriban ez mindennapos volt, és nem is sejtették, hogy a kisfiút erőszakkal szakították el anyjától. Bár a törvényeket nem tudják megkerülni, Ignacio biztos nevelőszülei jóhiszeműségében és ártatlanságában: „elhitették velük, hogy ez az igazság, és aláíratták velük a papírokat”. A teljes igazságról ők is csak egy évvel ezelőtt értesültek. 

Ignacio, akivel egy nap alatt fordult meg a világ, nem akarja megadni magát a haragnak amiatt, ami a vér szerinti szüleivel történt. „Rettenetes, ami történt, de nem emlékszem rá. Különben is, miért sírjak azon, hogy mi lehetett volna? Miért kezdjek el szenvedni azért, amit nem éltem át? Elszomorít, amikor arra gondolok, hogy a szüleim hajlandóak voltak szenvedni azért, amiben hittek, és az életüket is feláldozták – ez nagy akaraterőre vall. De a gyerekkori emlékeim a farmhoz kötnek, ahol felnőttem egy anya és egy apa mellett, akik mindent megtettek értem, amit a vér szerinti szüleim megtettek volna.”

Estela, akit Argentínában sokan szeretnének a Béke Nobel-díj jelöltjei között látni, mindeközben folytatja a munkát. Jóval nyolcvan fölött is rendszeresen bejár a Plaza de Mayo Nagymamái irodájába Buenos Airesben. Folyamatosan utazik, hogy ügyüknek az egész világon támogatókat szerezzenek. Unokája – aki a család szomorúságára nem vette fel a Guido nevet – a 114. megtalált „gyermek”. Az azóta eltelt időben újabb két unokát sikerült azonosítaniuk, de még mindig több százat keresnek. Estela azonban nem áll meg: „Csak arra gondoltam, hogy a lányom, Laura most már békében nyugodhat. De még annyi a tennivaló, hogy tovább kutatunk a hiányzó unokák után.”

 

Nyomozó nagyik

1977-ben jött létre a Plaza de Mayo Nagymamái (Abuelas de Plaza de Mayo) nevű civil szervezet, amely azoknak a gyermekeknek a felkutatását és családjukkal való egyesítését tűzte ki célul, akiket az úgynevezett piszkos háború során raboltak el szüleiktől és adtak örökbe a rezsimmel szimpatizáló családoknak. Ezzel párhuzamosan a szervezet kutatást folytat az eltűnt szülők után is. Eleinte bíróságokon, kórházakban, árvaházakban és gyermekintézményekben kutattak, több kormányzat alatt, kevés sikerrel. Ezek után fordultak olyan nemzetközi szervezetekhez, mint az ENSZ vagy az Amerikai Államok Szervezete, az identitásuktól, a vallásuktól és a családhoz való joguktól megfosztott gyerekek általános emberi jogaira hivatkozva.
1977-ben 13 eltűnt gyermek családegyesítési ügyével kezdték küzdelmüket, mára azonban több százról rendelkeznek adatokkal. Ennél azonban még több gyermekről van szó, akiknek rokonai nem tudtak a letartóztatott és megölt nők terhességéről. A nagymamák szervezete plakátokon, újsághirdetéseken és szórólapokon keresztül ismerteti meg tevékenységét az érintettekkel. Munkájuk folytán több mint száz gyermeket sikerült megtalálniuk – egyesek visszatértek a családjukba, míg mások a nevelőszüleikkel maradtak, de kapcsolatba kerültek vér szerinti rokonaikkal is.

 

Piszkos háború

Juan Perón 1974-es halála után harmadik felesége és alelnöke, Isabel Perón került az elnöki székbe Argentínában. A katonai puccs 1976-ban mozdította el őt hivatalából. A hatalmat a katonai junta vette át Jorge Videla tábornok vezetésével, egészen 1983-ig folytatva a Nemzeti Újjászervezési Folyamatnak nevezett politikát, melynek során mindent megtettek, hogy a vélt és valós kommunistáktól megszabadítsák az országot. A „piszkos háborúnak” nevezett tisztogatás során ezrek tűntek el, akiket titkos táborokban és börtönökben kínoztak meg és végeztek ki, minden bizonyítékot eltüntetve. Gyermekeiket sokszor elrabolták és a rezsimhez hű családoknak adták át. A junta végül 1983-ban bukott meg, a falklandi válság eredményeként. Videlát bebörtönözték, majd később kegyelmet kapott, de hosszas per után 2010-ben újra életfogytiglanra ítélték. 2013-ban a börtönben halt meg.

Olvasson tovább: