Kereső toggle

Trianon újragondolva

Botránykönyv egy román történész tollából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lucian Boia ma az egyik legvitatottabb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében – Vesztesek és győztesek – egyszerre megy szembe saját hazája kikezdhetetlen igazságként tálalt Trianon-mítoszaival, az első világháború győztesei által kőbe vésett szemlélettel, illetve azok minden jelenkori következményével. Teszi mindezt hallatlanul izgalmasan és olvasmányosan, mindvégig hangoztatva, hogy az idő kerekét senki sem tudja visszaforgatni. Az amúgy hazafinak tartott Boia tizenöt éve provokálja a román nemzeti öntudatot, olvasóközönsége mára megszokta botrányos kijelentéseit.

A történész nem először és vélhetően nem utoljára botránkoztatja meg az erős nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Első munkája, a Történelem és mítosz a román köztudatban olyan erősre sikeredett, hogy a nacionalista oldal azonnal ki akarta rekeszteni a társadalomból. Ez azonban mindmáig nem sikerült nekik, mivel a szerző időközben egyre nagyobb népszerűségre tett szert hazájában és azon kívül.

A Cser Kiadó jóvoltából most magyarul is megjelent Vesztesek és győztesek című művében még nagyobb fába vágja fejszéjét, mikor teljesen átértékeli az egész huszadik századi európai történelmet, benne a magyar és a román nemzet kapcsolatát is. A könyvet Tibori Szabó Zoltán fordította magyarra, aki szerint Boia műve illeszkedik eddigi alkotásainak a sorába: nemcsak leírja az eseményeket, hanem azok hátterét is kutatja, miközben mindenféle szégyenérzés nélkül leplezi le az emberi motívumok és társadalmi jelenségek kicsinyességét vagy éppen véletlenszerűségét.

A mű hangvétele rendkívül könnyed, a szerző olvasmányosan lavíroz a történelmi események között, miközben nem tér el az eredeti céljától: új megvilágításba helyezni a jól ismert, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi eseményeket. Az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély sorsa a főbb kérdések, amelyeket nagyító alá vesz a szerző. Boia erénye, hogy írásával nem akarja megváltoztatni a jelent, nincs a műnek semmilyen, a történelmet újraértelmező szándéka, és nem is szolgál alapul semmilyen nacionalizmushoz, legyen szó akár a magyar, akár a román oldalról – állítja a fordító. Azt is hozzáteszi, hogy a szerző ettől még rendkívül hasznosnak tartja a Monarchiát, mivel egy többnemzetiségű, nagy kelet-közép-európai államra ma is szükség lenne a térség stabilitása miatt. Nem titok, hogy ennek hiányára vezeti vissza a jelenlegi instabil viszonyokat a térségben, ahol a Monarchia helyén létrejött nemzetállamok máig nem tudtak érvényesülni Európában.

Boia az első világháború kirobbanásának okát a főáramú narratíváktól eltérően közelíti meg: nem a trónörökös Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása szerinte az igazi ok, hanem az a hosszan elhúzódó válság, amely az egyre erősödő Németország harcias és követelőző magatartása folytán alakult ki. Bár a németeknek mindig sikerült megoldani az olyan pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt, a válságkezelés csak elodázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt – játszadozik el a gondolattal a szerző. A háborút akkor sem lehetett volna elkerülni szerinte, ha Gavrilo Princip nem követ el merényletet.

Tibori úgy látja, Boia olyan határokat feszeget kötetében, amelyeket – a franciák és a németek közös történelemkönyveihez hasonlóan – évtizedek óta megtehetett volna a román és a magyar történelemírás is. A szerző konkrétan fel is teszi a kérdést, hogy vajon a magyarok és a románok miért nem képesek hasonló együttműködésre a történelemértelmezésben. A kérdés a fordító szerint nagyon izgalmas, és talán egy egészen más síkra terelné a két nemzet kapcsolatát.

Nagy Árpád kolozsvári történész a könyv legfontosabb értékének a szokatlan történelemszemléletet tartja, és kifejti, hogy Boiára amúgy is mindig jellemző volt a történetírás kliséinek abszolút figyelmen kívül hagyása. A Vesztesek és győztesekben kendőzetlenül beszél az erdélyi román autonómiatörekvésekről, és nem fél a magyarok monarchiabeli szerepét pozitív példaként bemutatni. Szerinte előbbiek – szemben a regátiakkal – inkább voltak közép-európaiak, de a Monarchia felbomlásával a kérdés leegyszerűsödött: Budapest és Bukarest között kellett választani. Az erdélyi románok annak ellenére Bukarestet választották, hogy az ő érdekük sokkal inkább egy autonóm tartomány lett volna a Monarchián belül, sem- mint a román nemzetállamban egy tartományi szerep. A kialakult helyzetet így nem követte hurráoptimizmus köreikben, inkább a kényszer szülte belenyugvás volt a jellemző a későbbiekben.

A legizgalmasabb kérdésben, az erdélyi magyarok ügyében, a szerző nem lépi át a realitások határait, amikor megkérdőjelezi a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele, a magyarok és a szászok nem voltak képviselve. Valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, viszont legalább fenntartotta volna a hitelesség látszatát – veti fel Boia a román fél számára kínos kérdést, ahogyan azt sem hallgatja el, hogy ekkor már szóba került Erdély román megszállása is, tehát a csatlakozás önkéntessége erősen kérdőjeles volt. A magyarok kapcsán elhangzik ugyanakkor az is, hogy az akkori nemzetiségi arányokat figyelembe véve a magyarok létszáma az összes erdélyi lakosra számítva sem haladta meg a 35 százalékot, így nem volt kérdés, mi lesz a sorsuk. A szerző szerint ma még kevésbé aktuális a kérdés, hiszen napjainkban ez az arányszám csupán 20 százalék.

Boia azzal a történelmietlen gondolattal is eljátszik, hogy mi lett volna, ha Románia nem lép be a háborúba, az események viszont mégis az ismert módon alakulnak. Arra jut, hogy akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapták volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében. A román szerepvállalás mindenesetre óriásit lendített az ország elfogadtatásán, szinte ma is ez a döntés keleti szomszédunk identitásának egyik alapja.

Nagy Árpád olvasata szerint, ami valóban népszerűvé teszi a könyvet az anyaországban, az a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságait feltáró fejezet. Ezt a kérdést ugyanis nem szokás vitatni a román közbeszédben. A trianoni döntést a szerző szerint végül két megközelítés egyidejű alkalmazása határozta meg: míg az egyik oldalon az amerikai álláspontot, a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, a másikon ugyanezeket a németek és a magyarok esetében figyelmen kívül hagyták, mondván, hogy a legyőzötteknek nem jár nagyvonalúság.

Boia a döntésben részt vevők magatartását is elemzi. Az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak teljes elszigeteltségbe vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek pedig leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, amely a térség ügyeit, területi elosztását végül magára vállalta. Az elosztásban döntő érv volt Franciaország biztonsága, amelyet annyira szem előtt tartott, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket a túlzó határozatok meghozatalában.

Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy a rendszerváltáskor olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Tibori Szabó Zoltán szerint a könyv konklúziója is logikus, hiszen a német nácizmus megjelenése nem volt véletlen, sem egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig, ha nem is ilyen szervezett precizitással, de – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Kellett azonban az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek, és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által létrejött kontextus nélkül. Ezek a tényezők pedig egyenesen vezettek a második világháborúhoz.

 

Súlyos állítások

Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora az 1997-ben megjelent Történelem és mítosz a román köztudatban című művével hívta fel magára a figyelmet. Tavaly megjelent Az első világháború. Ellentmondások, viták, újraértelmezések című könyvében vita tárgyává tette „Románia jogát” Erdélyre. „A románok, természetesen, felvethettek egy etnikai jellegű jogot Erdélyre, ahogy azt meg is tették, de történelmi jogot nem. Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták vagy diszkriminálták őket, de azzal nem, hogy bármikor is »elrabolták« tőlük Erdélyt” – írja, és ezzel tetézi: „Erdély sohasem tartozott Romániához vagy a Romániát 1859-ben létrehozó fejedelemségek valamelyikéhez. Államisága kezdete óta Magyarország része volt, és még Magyarország eltűnése után is, a vezető elitjén és az államszerveződési formáján keresztül továbbra is a régi magyar királyság részeként jelent meg.” Természetesen a felháborodott nacionalisták megnyugtatására közli: „Senkiben sincs semmilyen kétség. Természetesen, Erdély Romániáé. (…) Hogy is mondjam, Erdélyben ma csaknem 80 százalék román és 20 százalék magyar él. Ki képzelheti azt, hogy Erdély nem döntő módon román, hogy az nem Romániáé, és hogy nem fog továbbra is Romániához tartozni? Ez a kérdés nem vetődik fel.” Ugyanakkor kendőzetlenül beszél hazája történelmi hátrányáról is: „Romániának volt, és továbbra is van egy történelmi hátránya. Későn indult útnak a két fejedelemséggel, csak a XIV. században, későn, még a környékbeli államokhoz képest is nagyon későn. Sokáig nagyon egyszerű társadalom volt, egy bojárokra és parasztokra osztott falusi társadalom, a városi lakosság és a polgárság csak később alakult ki. Eléggé vázlatosan megszervezett állama volt, ez egy történelmi lemaradás, amit nem olyan könnyű behozni.” (Forrás: kolozsvaros.ro)

Olvasson tovább: