Kereső toggle

A Dolgok Lelke

Regény egy megsemmisült családról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fahidi Éva A Dolgok Lelke című dokumentatív családregényéhez hasonló igaz és szép még nem született a soáról. Egyes szám első személyű, szívbelsőig érő fájdalmas vallomás ez: a 49 főt elveszítő magyar családból Éva marad egyedül. Egy árva szó sincs a műben Radnóti költészetéről, a könyvből mégis mintha a Radnótinál tapintható idill és borzalom kontrasztja köszönne vissza - teli torokból.

A művet először tíz éve adták ki, de mintha most kezdene igazán ismertté válni. Német fordításban is megjelent. Angela Merkel német kancellár mellett magyar túlélőként Fahidi Éva is beszédet mondott január végén Berlinben, az auschwitz-birkenaui náci koncentrációs tábor felszabadításának 70. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen.

Fahidi Éva Debrecenben született 1925 októberében. Budapesten él. Iskolai végzettsége: Külkereskedelmi Főiskola. Foglalkozása: külkereskedő. Nemzetisége: magyar. Vallása: római katolikus.

Fahidi Évát és családját 1944-ben Debrecenből hurcolták Auschwitz-Birkenauba. „A túlélők nem gyűlölnek, de az idő nem segít rajtuk, hanem csak mélyíti a fájdalmukat szeretteik elveszítése miatt” – mondta A Dolgok Lelke Isten kegyelméből 90. életévét betöltő szerzője, akinek 49, azaz negyvenkilenc rokonát, köztük legközelebbi hozzátartozóit gyilkolták meg.

A bruttó háromszáz oldal körüli olvasmány első felében a szépen, szeretetben töltött – és teljes egészében megsemmisült családjával töltött – gyermekkor fölidézése áll jóleső fölényben. Ezt öröm olvasni. Mert annyira jól ír. Tényszerűen, egyben lírikusan, s bekapcsol a Radnótit idéző „…csöppje hull a méznek” egységnyi idill, aminek rossz a vége, mert rossz kell, hogy legyen. Az elvesztés készülődik még akkor is, ha édesanyja, Irma mellett öröm volt az élet.  Éva részletes emlékezete a Dolgokra az ő legnagyobb gazdagsága. Olvasás közben olykor látom könnyes, szép és előkelő metszésű arcát.

„Éppen ötéves lettem, amikor 1957-ben anyai nagybátyám ifjú feleségeként Fahidi Éva belépett a családunkba. Ő volt a legmagasabb nő, akivel addigi életem során találkoztam, ráadásul csodaszép. Kisportolt, nyúlánk alakjával, hosszú, lobogó, vörös hajzuhatagával betöltötte a teret. Szelíd vidámsága, gyönyörű mosolya mindenkit elvarázsolt. Csak sok-sok évtizeddel később tudtam meg, micsoda tragédiát rejt ez a mosoly…

Alig ismerek hozzá fogható nyitott, figyelmes, elfogadó lényt.

Ő az a mai napig, aki mindig meghallgat, utamon támogat és immár majd kilenc évtizedes bölcsességéből juttat nekem. Ő az, akinek hite, szerető törődése, lelkesedése, támogatása táplálja ennek a harmadik kiadásnak a megjelentetését is.

Ritka szerencsém, hogy személyesen ismerhetem ezt a csodálatos, szeretettel teli embert, aki csalhatatlan érzékkel, könnyed eleganciával találja meg mindig a valóság jó oldalát.

És különleges csodája a világnak, hogy egy ilyen nagyszerű tanítómester fogja magát, és az életéről könyvet ír. Olvassátok szeretettel” – írja a családtag, a könyvért dolgozó Mihály György.

Arra jut az olvasó, hogy a szerző bizonyos mondatait nem lehetett máshogy, csakis könnyes mosollyal, egyebeket pedig zokogva leírni.  Éva 20 éves korában szabadult az allendorfi halálgyárból, a náci kényszermunkatáborból, a hadiüzemből. Ott a szájüreg-perselyezett bombákba töltöttek iszonyú iramban trinitro-toluolt és salétromot minden kötény, kesztyű, maszk vagy más védelmi szerelés nélkül, overállban és fapapucsban. Ágyúlövedék-, gránát- és bombaüzem. Hadiüzem. A fiatal hölgy 800 gránátot tölt be 8 órás műszakonként. Nem jelenni meg a munkában minden éhezés, fázás, betegség ellenére egyenlő a halállal. Legnagyobb ellenségük a közöny. Verselnek. Mind a mai napig fel tudja idézni fogolytársai akkori otthonát úgy, hogy sosem járt ott. Az Otthon volt a téma, az életadó Otthon viszontlátásának reménye. Ez az, ez lehet az, amiért az idilli részt oly fantasztikus részletességgel, igazi ízekkel, színekkel és szagokkal, érzésekkel tette elibénk Fahidi Éva. Mintha azok az idők trenírozták volna kedves szívébe, hogy egyedül az Otthon számít, amit észben kell tartani minden ízében, kis ajtónyikordulásával, csészéjével, titkával. Mert az Otthon és az otthoniak viszontlátásának reménye menthet meg egyedül az érdektelen közönytől, ami egyenlő a halállal.

A mű német kiadásában Fritz Brinkmann  A Münchmüle láger című tanulmánya is megjelent.  Eszerint a tábor a Münchbach-patakon épült malomról kapta nevét, ami Hessen tartományban, Allendorftól két kilométerre fekszik. A lágert 1940-ben építették, és 26 barakkból áll. Tulajdonosa egy állami bányászati és kohászati kft., ami a DYNAMIT AG érdekeltsége volt: a Wehrmacht minden egysége számára számos telephelyen töltött robbanóanyagot. 1944 és 45 között ezer női haftling, vagyis fogoly raboskodott itt, főleg magyarok.   

A kimerültség és a közöny a szövetségesek közeledtével éri el Évát. 1945. március 27-én, éppen 70 éve Ziegenhain irányába evakuálták a tábort. Erőltetett menet. A kimerült Éva leül és marad a földön, nem tesz eleget az őr parancsának. Otthagyják. Bekúszik egy juhakolba, ahol nagyon fél, majd kiderül: többen félnek, nincs egyedül. Közvetlen bajtársai közül is húzódtak oda. Érkeznek a fehércsillagos katonai járművek, elsőként fekete bőrű katonák, akik döbbenten szemlélik a negyvenkilós, sárga szellemvirágokat, akiknek aztán szállást, ételt keresnek. Éva nagyon gyorsan megeszik egy tál forró, főtt krumplit. Szerencséjére azt. A ház 16 éves ifjúja döbbenten, percekig szemléli. Nem érti. Később Heinivel találkoznak. Ma már nagypapa. A fiú akkor kamaszos megszállottsággal hitt a führeri irányban. Nem tudott erről, hogy ilyen is van a háttérben. Honnan tudott volna.

Amikor Éva hazaért, azzal szembesült, hogy nagy családjából senki sem él, mindenkit elvittek, és csak ő jött haza. Debrecen, Szoboszlói út. A család háza előtt Irma, az édesanya virágoskertje helyén tölcsérforma virág helyett bombatölcsér. A házból idegen jön ki negyvenötben. Nem ismeri az előzőleg itt élőket, és magunk közt szólva még bunkó is. Ki tudja, ő min ment át. Mint ez az egész Magyarország, ami különböző előráncigált emlékművekkel mosná kezeit. Ahol csak azt kellene megtanítani és megtanulni végre egy életre, hogy gyűlölettel a szívünkben normális életet nem élhetünk.

Itt a Szoboszlói úton, Éva ablaka előtt termett a jól beoltott magoncból nőtt gyümölcsfa, az egyik felébe meggyet, a másikba cseresznyét oltott Janatka bácsi, a szomszéd császári és királyi kertész. Csakis Évának volt olyan fája, ami ezt is, azt is termett. Ezt a debreceni fát ócsárolta minden évben tett látogatása során nagypapája, Fahidi Adolf, aki Ábrahámról tette asszimilációképessé utónevét. Büszke volt arra, hogy Kassán az ő műhelyében volt először villanyfény. Adolf ötödik fia, Éva édesapja, Dezső is úgy döntött 1936-ban, hogy követi apját. Elhagyta hitét, és felvette „a szent keresztséget” római katolikussá válva családjával együtt. Adolf ekkor mély gyászba esett. Dezső progresszivitása sokkal több volt annál, ahogyan Adolf az asszimilációt képzelte. Megszaggatta ruháit. Hamut szórt fejére. Szívében eltemette, meggyászolta és kitagadta legkisebb fiának családját. „Bennünket” – ahogy Éva írja, és hozzáteszi: „sosem bocsájtott meg nekünk”.

Éva „Fel nem tett kérdések” listáját vezeti kései érdeklődése: vajon miért tette ezt édesapja? „Pontosabban, hogyan lehetett a sok eszével olyan naiv, hogy bármit is remélni mert a kikeresztelkedéstől. Tudom, hogy bennünket akart menteni. Tudom, milyen nehéz az embernek önmagát vállalnia, amikor az egész világ körülötte azt harsogja, hogy vállalhatatlan! De az ember még az, ami: önmaga. Ezt pedig vállalnia kell minden körülmények között.”    

Lehet, hogy éppen semmit sem remélt. Tette, mert nem önmaga érdekelte, csak a család. Tette, mert ha megfogható reményt nem is jelentett, úgy gondolta, hogy ezen és rajta már ne múljon. Megértem őt. 

Visszalapozok a mottóhoz: „Unokáimnak, Marcinak, Zsófinak és az ikreknek: Misinek és Lucának, hogy mindig tudják, hová tartoznak.”

Hogy mindig tudják, hová tartoznak. 

Éva tizenegy éves Gilike húgát is a gázba vitték, akit mindmáig keres, akinek gázhalálát sem értelemmel, sem érzelemmel fel nem foghatta. Mindig várta, hogy megjön. A kilencvenes években külkereskedőként tizenhatezerhatszáz kézimunkát exportált Finnországba. A márkanév Gili. A logón egy táncoló, copfos kisleány. Gilike Debrecenben született 1933. 04. 24-én.  Meghalt Auschwitz-Birkenauban 1944. 07. 01-jén. Iskolai végzettsége: elemi iskola.  Foglalkozása: gyerek.  Nemzetisége: magyar. Vallása: római katolikus.

Olvasson tovább: