Kereső toggle

Már csak a röhögés marad vagy a székláb

Interjú Merényi Dániel karikaturistával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért kell csípőből vágnia Mari néninek egy átlagos Spar négyes kasszájánál, hogy mennyibe került a felcsúti stadion? – teszi fel a kérdést Merényi Dániel (grafitember), az egyik legnépszerűbb magyar karikaturista. Korábban a reklámszakmában dolgozott, majd négy évet élt a Dolomitokban, ahonnan tévedésből tért haza. Kézműves kerékpárvázakat készít, mellette pedig az Index.hu Napirajz című rovatában jelennek meg politikai témájú rajzai. Azt mondja, karikatúrái sikerét a felháborodás és az összekacsintás adja.

Mennyien látják egy-egy rajzodat?

– Fogalmam sincs. Korábban a saját oldalamon napi 11-13 ezer látogató volt a csúcs, de mióta az Indexen is szerepelnek a rajzok, ez jóval magasabb szám lehet. De nem kérdezem, nem is szeretném tudni. Visszafogna a munkában, ha érezném a súlyát, hogy mennyi embernek kell megfelelnem.

Öt éve egy interjúban azt mondtad, hogy konkrétan a politikával, politikusokkal nem foglalkozol, inkább a magyar népléleknek tartasz görbe tükröt. A mostani rajzaid viszont többnyire konkrét politikai ügyek kapcsán születnek. Te változtál ennyit vagy a közélet?

– Talán mindkettő. Amikor az Index megkeresett, nem kifejezetten politikai karikatúrákat kértek, azt mondták, bármit rajzolhatok. Aztán egy ilyen közéleti rezonálás lett belőle, ami engem is meglepett. Sikerült egy olyan hangot megütni, amivel egyszerre gondolkodtatok és nevettetek…

A rajzaidból éppen valami olyasmi jön le, hogy gyerekek, ezt már csak röhögéssel lehet kibírni…

– Ez pontosan így van sajnos. Több mint négy évig éltünk a feleségemmel a Dolomitokban, 1187 méter magasan, egy olyan faluban, ahol télen nyolcan, nyáron huszonegyen laktunk. Turistaösvényen jártam haza mindennap. Közben hétről-hétre döbbenten hallgattuk az otthoni híreket, és mondogattuk egymásnak, hogy ami odahaza a politikában zajlik, az már nagyon durva. Amikor azt gondolod, hogy ennél már nincs lejjebb, és kiderül, hogy mégis van, akkor tényleg nem marad más, csak a röhögés. Ha ilyenkor azt kérded, hogy gyerekek, ez az arcátlanság ugye nektek is egyértelmű, és az a válasz érkezik, hogy igen, akkor van egyfajta összekacsintás. Ez a táptalaja a rajzaimnak. Persze van olyan akció is, amire már az a reakció, hogy kitöröd a szék lábát, amin ülsz, és elindulsz, mert nem tehetsz mást.

A Dolomitokból azért mégiscsak egyszerűbb bosszankodni. Miért jöttetek haza?

– Ha annyi ezer forint lenne a fizetésem, ahányszor ezt megkérdezték tőlem, akkor a Szijjártó Péter szomszédja lennék. Kint egy kerékpárvázakat készítő mesternél tanultam. Ő azt tervezte, hogy még lejjebb költözik Toscanába, így már másodszor lettünk volna bevándorlók ugyanabban az országban, amihez nem volt kedvünk. Kint született egy kislányunk is, és felmerült a kérdés, hogy tanítsuk-e neki az olasz nyelvet, ráadásul szerettünk volna egy másik kisbabát, és két gyerekkel a nagyszülők nélkül nehéz dolgunk lett volna. Leegyszerűsítve: most vagyok 37 éves, volt az életemben három nagy újrakezdés, és nem akartam egy negyediket is. Hozzátartozik a történethez, hogy a mesterem végül nem költözött sehova, és ha ezt előre tudjuk, akkor lehet, hogy maradunk. 

Megbántátok?

– Most egyértelműen igen. Elképesztő, hogy sokszor utólag jön rá az ember, hogy racionálisnak hitt döntései mennyire nem azok.

De a tiétek eleve nem racionális döntés volt, hanem érzelmi, nem?

– Racionálisnak tűnt. Egyébként megfigyeltem, hogy a kivándorlás kapcsán működik egy sajátos pszichózis. Ha ma eldöntöd, hogy február elsején kiköltözöl Londonba, ahol már vár egy konkrét munkahely rendes fizetéssel, és csak annyi bizonytalansági tényező van a dologban, hogy a három albérlet közül melyiket választod majd, akkor holnaptól elkezd háromszor annyira idegesíteni minden, ami itthon van. Hogy miért nem lehet azt a zebrát gyakrabban újrafesteni, hogy az a hülye autós – hiszen minden magyar hülye, ugye – lássa, hogy át akarsz menni az úton. Ráadásul esik az eső, a kezedben szatyor, ő meg kényelmesen hallgatja a rádiót. Aztán kimész Londonba és jön az eufória. Meséled a haveroknak, hogy ott minden bolt tiszta, az utolsó pakisztáni is előre köszön, ez aztán a kultúra. Ez kinél előbb, kinél később múlik el, sőt, akár a visszájára is fordulhat. Amikor tudtam, hogy már csak három hónapig vagyunk kint, az olaszok elkezdtek irritálni. Egyre büszkébb lettem arra, hogy magyar vagyok, hogy egyedül megyek szembe a tömeggel: miközben mindenki menekül, én visszamegyek és a hajánál fogva rántom ki az országot a slamasztikából. Aztán itthon belátja az ember, hogy ez azért nem ennyire egyszerű.

Volt olyan, hogy valaki találva érezte magát, és közvetlenül vagy közvetve üzent neked, hogy ezt nem kéne?

– Szoktam kapni leveleket. Többségüket a Jobbiktól jobbra állóktól, illetve Fidesz- szavazóktól. Az előbbiek egyszerűbbek, ők csak simán zsidóznak. Az utóbbiakkal viszont többnyire értelmesen el lehet vitatkozni. Ők általában leírják, hogy nem ballib szavazók, ettől függetlenül a rajzaimat sokszor megmosolyogtatónak és kínosan igaznak érzik. De – teszik hozzá – mostantól nem fogják nézni, mert amit ma kitettem, az arcpirító. Többnyire félreértésről van szó. Az országgyűlési választások után például rajzoltam egy juhászt, aki éppen nyit be az akolba, és a megriadt birkáknak mondja, hogy gyertek, kezdődik egy új nap. Az már eleve elgondolkodtató volt, hogy a kormánypárti levélíró miért azonosítja magát egy birkával. Mondtam is neki, hogy mi van, ha ezek az impotens baloldal birkái. Ezzel indult el egy 13-14 levelet magában foglaló párbeszéd, és a végén kiderült, hogy egy magamfajta judeobolsevik liberálplutokrata csőcselék is lehet hazaszerető ember, érdeklődhet a népi kultúra iránt, és kutathatja az első világháborúban elhunyt magyar bakák történetét. Abban maradtunk, hogy nyáron süthetnénk együtt szalonnát. Emlékszem egy bácsira is, aki az első Orbán-kormány idején valami kormánypárti helyi médium első alabárdosa volt, de a svájcifrank- hitele miatt annyira letérdelt, hogy mindenki elhagyta, és magára maradt mindenféle veszélyes gondolattal. Szerinte Orbán is címeres gazember, de az üvöltve őrjöngő, a haza élő húsát marcangoló démonhordából fél fejjel még mindig kimagaslik.

A rajzok a te reflexióid, vagy merítesz a kollektív humorból?

– Mindkettő működik. Ha az adóhivatal elnöke tolmácsot kér, akkor a közönség elvárja, hogy erről szülessen egy rajz. A lényeg az, hogy a magas labdát mindig úgy tudjam leütni, hogy abban legyen egy csavar. Persze sokszor volt olyan is, hogy rúghattam volna még egyet a kormányon, de nem volt gyomrom háromszázhuszonötödikként beállni a sorba.

Mi a közös azokban az ügyekben – Vida Ildikótól kezdve Szijjártón át Orbánig –, amelyekre reagálsz, miért „értjük” a rajzaidat?

– Ha azt kérdezed, hogy mi az az általános tömegpszichózis, amiben a rajzaim működnek, akkor csak tippelni tudok. Egy sejtet hiába kérdezel arról, hogy hogyan érzi magát a test, azt fogja mondani, hogy ő csak az oxigént szállítja. Legfeljebb sejtése lehet. Szerintem ennek az országnak a legnagyobb baja a kettéosztottság. Van egy nagy barikád, a két oldalán ott állunk mi, akik oda sem nézünk, hanem ami barna és büdös, azt azonnal dobjuk át a másik oldalra. Lehet, hogy egy tehetséges szoprán énekest találunk el vele, de nem érdekes, már hajolunk is le a következő adagért. Van egy 1,6 millió ember segítségével kétharmados többségre szert tett hatalmi elit, amelynek az ország többi részére semmilyen más értelemben nincs szüksége, csak adófizetőként. Vagyis lemond az ország kétharmadának szellemi-lelki erőforrásairól, ami egyszerűen elfogadhatatlan és hatalmas luxus. Magyarságunkban vagyunk megsértve azzal, hogy mi vagyunk a „többiek”, az „azok”, a „nemzet ellenségei” – miközben baromi sokat tudnánk segíteni. Ez az életérzés adja sokunknak a közös nevezőt.

Nézd meg, ma csak utalni kell a trafikbotrányra, Ángyánra vagy a zöld dossziéra, és mindenki érti, hogy mire gondolsz. A netadónál sem azt a párszáz forintot sajnálták az emberek, hanem az volt a botrány, hogy a költségvetésből hiányzó 20 milliárd forint előteremtésére már csak ezt tudták kitalálni. Meg egyáltalán: miért hiányzik ez a pénz?! De mondok mást. Mennyire normális az, hogy a 21. századi Európa közepén az emberek tisztában vannak azzal, hogy mennyibe kerül egy Felcsút méretű stadion? Miért kell csípőből vágnia Mari néninek egy átlagos Spar négyes kasszájánál, hogy négy milliárdba?

Az, hogy nem a Dolomitokból vagy Budapest belvárosából küldöd a rajzaidat, hanem Miskolcról, mennyire befolyásolja a végeredményt?

– Jelentősen. Ez egy 25 éve elfelejtett régió: mióta megszűnt a kohászat, az emberek csak pislognak. Úgy élik meg, hogy hatalmas trauma érte őket, ezért mindenképpen külső segítségre van szükségük. Ezért a rendszerváltás óta néznek nyugat felé, hogy mikor jön a segítség Budapestről. Az én generációm erre úgy reagált, hogy felpakolt és elment Londonba mosogatni. Most kezd el ráébredni a város, hogy magunkat kell kirángatni a mocsárból. Ehhez viszont autonómia kellene, amit a jelenlegi rezsim nem támogat. Tökös embereknek kellene kikönyökölniük az előjogokat, mint a feudalizmus idején, amikor volt pallosjog, tized, kilenced, vagy a pénzverés joga. Amíg azonban a polgármester egy bólogatójános, és egy nem helyben lakó megyei közgyűlési elnök munkakedvétől függ a jövőnk, addig semmi nem fog változni. Mondom mindezt úgy, hogy sok jó és hasznos dolgot is tett a kormány. Például a kedvezményes növekedési hitelből én is kaptam, vagyis van egy élő bizonyíték, hogy nem csak a haveroknak jutott. Szerintem egyébként az lenne a legjobb, ha Orbán Viktor maradna a miniszterelnök, de valahogy rá lehetne kényszeríteni, hogy ismét demokrácia legyen, működjön az előremutató, valódi párbeszéd, és a felhatalmazásukat a néptől elnyert profi szakemberek dolgozzanak körülötte. Ez persze utópia.

Szerinted mikor érkezhet el az a pillanat, amikor az emberek egy kritikus tömege azt mondja, hogy ebből elég volt, és kitöri a szék lábát?

– Van, aki szerint húrfeszítés zajlik, tizedmilliméterenként teszteli a hatalom, hogy meddig mehet el, és ha érzi, hogy elpattan a húr, akkor visszavesz. Szerintem viszont egy nejlonszatyorba grammonként pakolják a mocskot: a szatyor füle pedig egyik pillanatról a másikra fog leszakadni. Senki nem tudja, mikor.

Olvasson tovább: